Hat nap…
Nincs is szebb munka a bolygóvédelemnél. Csak figyelünk, hogy a rend megmaradjon, és minden hétvégén kártyázunk. Legalábbis ebben a hitben éltük mindennapjainkat a Cares bolygón. Mi, a Caresi Egyes, a bolygó egyetlen milicista alakulata. Kétezren voltunk, és katonának hittük magunkat. Sosem gondoltuk, hogy egy napon valóban ölnünk kell a túlélésért. De ez a nap eljött és nem volt választásunk. Én, Rai Met tizedes elmondom mi is történt a Caresi Egyessel. Amit a Gárda nem tett nyilvánossá. Hogy a hírnevüket fenntartsa. Hogy ne kelljen bevallaniuk, hogy egy sima milícia jobb volt náluk.
 

 

A támadás napja


Éppen Grey őrnagyhoz indultam, hogy megkapjam a másnapi őrjáratozási beosztást. Aztán amikor odaértem az ajtóhoz, az kivágódott és arcon kent. Az ajtóban ott állt Grey teljes felszerelésben. Néhány pillanat múlva megszólaltak a szirénák.
- Őrnagy úr, mi történik? – kérdeztem, miközben feltápászkodtam a földről.
- Nagy baj Met. – felelte Grey, majd elindult az eligazító fele. – Nagyon nagy baj. Orkok. Megtámadták a Toro finomítók egyikét kinn a pusztaságban.
- Bakker. Biztos, hogy orkokkal állunk szemben? Kijutott esetleg valaki élve? – kérdeztem, miközben megpróbáltam lépést tartani vele.
- Nem, Met. A Repan Társaság éppen rádión beszélt az ott levő személyzettel, amikor sikoltozás hallatszott. Majd ork üvöltözés. Üzemanyag kell nekik.
- Bakker, ez nagyon nem jó. Felmegyek a falakra, gatyába rázom az ottani őrséget.
Grey egy bólintással nyugtázta a dolgot, majd továbbment.

Mire felértem a falra, az ottani őrség egy része már a lőállásokban állt, míg mások tanácstalanul álldogáltak. Még soha nem volt riadókészültség. Eddig egyetlenegyszer sem kellett igazán harcolnunk. Volt pár kisebb kalóztámadás, de semmi több. A legtöbb embert sikerült a lőálláshoz küldeni. Zato közlegényt egy csapattal elküldték a városba, hogy próbálják a népet megnyugtatni, és a kormányzót kísérjék a parancsnoki központba. Miután mindenki a helyén volt, elindultam, hogy szóljak az őrnagynak, az őrség készenlétben van. A lépcsőfordulóban összefutottam Mood hadnaggyal, akinek a nyúzott képéről azonnal rájöttem, valami nincs rendben.
- Mood, mi történt? Valami baj van, igaz?
- Igen Rai, megérkeztek a műholdképek. – kezdte a hadnagy. – Legalább tízezer orkkal állunk szemben. Az egyetlen szerencsénk az, hogy masszív védőfal vesz körül minket.
- Magasságos ég… Azonnal segítséget kell hívni a Gárdától.
- Már megtörtént. Egy hét mire ideér a legközelebbi egységük. Addig nekünk kell kitartanunk. Elkezdjük az evakuációt. Legalább addig vissza kell szorítanunk az orkokat, ameddig minden civil el nem hagyja Carest.
- Mood, nekem családom van! Juttasd fel őket az első evakuációs hajókra!
- Nyugi Rai, szóltam Lizbetnek, hogy jöjjön ide, meg a többi katona családtagjainak is. Megadtam nekik a belépési kódot.
- Ezer köszönet. Mennem kell Grey őrnagyhoz. Szólok neki, hogy kész a védelmünk.
- Rendben. Menj csak.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy tízezer ork van valahol odakint. És egy teljes hetet kell várnunk a felmentő seregre. Ha az a csürhe felszíni ütegekkel is fel van szerelve, akkor könnyedén szétzúzzák a falakat. De legalább Lizbet meg Karla biztonságban lesz. Holnap már indulnak is az első hajók a Can’li bányaholdra, ahol nem eshet semmi bajuk.
Grey teljesen meg volt elégedve a falakon álló védelemmel. Majdnem ezer milicista és ötven felszíni ágyú. Ha harcra kerül a sor, akkor nem fog minket felkészületlenül érni.
 

 

Második nap


A reggel csendesen indult, de nem sokkal dél után újra megszólaltak a szirénák. Elindultam a falra, Aztán amikor a központi csarnokba értem, majdnem összeütköztem Zatoval. A közlegényen látszott, hogy alig áll a lábán. Minden bizonnyal egész éjjel az evakuációs tervnek megfelelően irányította a civileket az űrkikötő felé. Csak most vettem észre, a csarnok hullafáradt katonákkal van tele. Grey rosszul döntött, amikor csak három szakaszt küldött ki a városba, hogy majdnem húszezer riadt embert próbáljanak biztonságba terelni.
Mikor felértem a falra, láttam a riadó okát. Az orkok kiküldték az első csapataikat. Durván ötszázan lehettek. Grey őrnagy egy ágyú mellett állt. A katonák már csak a tűzparancsra vártak. Az őrnagy a katonák felé fordult.
- Emberek. Meg kell mutatnunk ennek az ork csürhének, hogy nem söpörhetnek el minket egykönnyen. – Grey kis szünetet tartott. – Amikor beléptetek a Caresi Egyesbe, akkor tettetek egy esküt. Azt az esküt, amiben kijelentettétek, hogy mindenáron megvéditek Carest. Most bizonyíthattok. Bizonyítsátok be, hogy komolyan gondoltátok azt az esküt. Ha lőtávon belül lesznek, tűz!
Szinte egyszerre kaptuk elő a fegyverünket, amikor Clive őrmester, a tüzérek parancsnoka lőni kezdett. Az orkok az ágyúk lőtávjába értek. Bár a zöldbőrűek lomhák voltak, a tüzérek számára nem elég lassúak. A felszíni ágyúkat harckocsik és lőállások ellen tervezték, nem mozgó célpontok ellen.
Baker a mesterlövészek közül is lőni kezdett. Nem sokkal később a többi lövész is tüzet nyitott. Majdnem negyvenet le is szedtek, mire a falakhoz értek az orkok. Ekkor kezdünk mi is lőni. Mood a legtöbb katonával ellentétben, egyes lövésre állította a fegyverét. Így valamivel lassabban merült az energiacella. És ekkor bekövetkezett az, amire senki sem számított. Gránátok repültek be a falakon belülre. Bár a falak magasak voltak, de nem eléggé az orkok brutális dobóerejükkel szemben. Apone egyszerűen felkapta és visszahajította az egyik gránátot. A másodikkal nem járt sikerrel. Alig egy méterre tőlem robbant. Láttam, hogy Apone túlélte. Abbahagytam a tüzelést és odarohantam a sérülthöz. A gránát letépte a bal karját könyök alatt, és a repeszek összevagdosták a testét.
- Felcser! – üvöltöttem, miközben próbáltam elállítani a vérzést. – FELCSER!!
Mire Cole ideért az elsősegélycsomaggal, Apone már nem élt. A szanitéc megrázta a fejét, majd visszafordult. Sokan megsérültek, akiknek segítség kellett.
Képtelen voltam felkelni. Ott térdeltem a vérben, és képtelen voltam felfogni azt, ami pár perce történt. Csak bámultam a semmibe egészen addig, amíg Grey fel nem rántott. Ő sem festett sokkal jobban, de képes volt harcolni. Ha ő képes, akkor én is az vagyok. Felkaptam a fegyveremet és odarohantam a falhoz. Sorozatlövésre állítottam és vagy három orkot le is szedtem. Aztán amikor lemerült a táram, fogtam az összes gránátomat és lehajítottam a sérült orkok közé. Ha a lézersugarak nem ölték meg őket elsőre, akkor a gránátok biztos végeznek velük.
A harc még vagy másfél óráig tartott. Mikor végeztünk az utolsó orkkal is, csak akkor láttuk mekkora mészárlás is ment végbe a falakon. Odalent a zöldbőrűek hullahalma, és néhány katona holtteste volt, míg a falon legalább ötszázszáz halott milicista. Sárga egyenruhájukat vörösre festette a vér.
A halottak elhordása, és a sérültek ellátása egészen naplementéig tartott. Négyszáznyolcvanhét halott, száznál is több sérült, köztük Grey, és Mood. Az őrnagynak eltalálták a lábát, míg a hadnagy a vállába kapott egy lövést. A sérültek nagy része megúszta egyszerű karcolásokkal vágásokkal, amiket a repeszek okoztak. De néhányan súlyos, válságos állapotban voltak. Kreg már az eszméletvesztés szélén volt, amikor bevittem a tábori kórházba. Két orvos átvette tőlem a sérültet, és visszaindultam, hogy segítsek a még kint levőknek.
- Szörnyű… - szólalt meg egy ismerős hang mögöttem. – Ott voltál, Rai?
- Igen, doktor Caps. Az első sorban voltam. – megfordultam, és az orvos szemébe néztem. – Mindenre készek voltunk, de erre nem.
- Tudom, Rai. – Caps elővett egy szivart, de még nem gyújtotta meg.
- Igen, maga tudja. Maga már szolgált a Gárdában régen. Ön látott már borzalmasabbakat is…
- Nem éppen. – Az orvos meggyújtotta a szivart és elővett egy másikat, amit nekem adott.
- Ezt hogy érti?
- Nem a halottak látvány a legszörnyűbb. Hanem azoké, akik túlélték. Akik most magukat hibáztatják azért, amiért élnek.
- Ezt nem értem.
- Rai, te magadat hibáztatod azért, amiért egy seb nélkül megúsztad. Míg körülötted a barátaid elestek. Mert nem tudtad megmenteni őket.
- Hogy képes belelátni valaki lelkébe? – kérdeztem, miközben én is rágyújtottam.
- A Gárdában töltött tizenkét év megtanított arra, hogyan tudjak olvasni valaki arcáról. – Caps szünetet tartott. – Rajtad látszik, hogy magadat ócsárolod azért, mert nem tudtál valakit megmenteni. Nemde?
- Apone a karjaim közt halt meg… Akkor jöttem rá mit jelent a háború borzalma. Képtelen leszek feldolgozni.
- Rai, a Gárdában azok maradtak életben, akik soha nem gondoltak a holnapra harc közben. Tégy te is így. – az orvos elnyomta a szivart és visszaindult a kórház fele.
„Akik soha nem gondoltak a holnapra.” Egész éjjel ez a mondat járt a fejemben. Még másnap reggel is.

 

Harmadik nap


A zöldbőrűek most a harci gépeikkel készültek támadni. Fegyverekkel agyonpakolt tákolmányok voltak. Pont megfeleltek a tüzérek elvárásainak. Iszonyat lassúak, és könnyen bemérhetőek. A harckocsikat könnyedén elsöpörtük, és a nap további részében nem is támadtak. Az evakuáció is zökkenőmentesen ment. Talán ez volt a legnyugodtabb nap. Senki nem pánikolt. Volt időnk pihenni. És tovább gondolkodnom Caps szavain.
 

Negyedik nap


A civil evakuációs hajók nagy része már elhagyta Carest a nap folyamán. Az orkok alkonyatkor támadtak. Tudtuk, hogy nagyon nagy szarban leszünk. Gyorsan sötétedett, és ezt ügyesen ki is használták az orkok. Grey parancsára a tüzérek vakon kezdtek lőni. Talán sikerül telibe kapnunk őket. Sajnos ez nem csak hogy nem használt, de magunknak ártottunk vele. A torkolattűzből ki tudták venni, hogy hol is vannak az ágyúink. Miután a harmadik üteget is kilőtték az orkok, abbahagytuk a vaktüzelést. Feszülten vártunk a sötétben. Egyedül a mesterlövészek láttak valamit a távcsöveikkel. Ekkor Mood egy elég jó taktikát talált ki. A lövészek jeleznek, ha az orkok a fal közelébe érnek, és mi gránátokkal támadunk rájuk. Mi is megpróbáltunk a sötétségben maradni ameddig lehet.
Durván öt perc múlva jött a parancs. Legalább száz gránát repült az ork csürhe felé. Ezután mindenki lőni kezdett. A lövések és a robbanások világossá változtatták az este sötétjét. A katonák jelzőfényeket, meg magnéziumfáklyákat dobáltak a zöldbőrűek felé. Ezek segítségével könnyű volt bemérni az ellenséget.
Most egyáltalán nem éreztem azt a feszültséget, amit az első napon éreztem. Ebben biztos közrejátszott az is, hogy átestem a tűzkeresztségen, meg Caps lelkifröccse.
A harc legalább három órán keresztül tartott. Hajnalban egy élő ork sem maradt a fal közelében. Megkezdtük felmérni a károkat. Majdnem hatszáz orkot öltünk meg, míg a mi veszteségeink durván százötven főre esett.
Sok katona ünnepként beszélt erről az ütközetről. Hogy ha így folytatjuk, akkor képesek leszünk megtartani a várost. Én is kicsit jobb kedvre derültem. Aztán majd’ egy óra ünneplés után, amikor Baker már alsógatyában énekelt, elindultam a kantin felé. Talán ott találhatom Caps doktort. El akartam neki mondani, hogy sikerült túl tennem magamat Apone halálán.
Sajnos nem volt a kantinban. Viszont ott találtam Dravent, aki Clive őrmester szárnysegédje volt. És a lőszerraktár felelőse. Épp egy G-45-ös gránátvetőt tisztogatott. Észre se vette, hogy bejöttem.
- Szevasz Draven. Nem láttad doktor Capsot?
- Hello Rai. – nézett föl Draven. - Asszem épp Perryt látja el. Az a hülye úgy berúgott, hogy elesett, és eltörte a karját.
- Na, ezen nem csodálkozom. – mondtam vigyorogva. – Perry a legszerencsétlenebb ember, akit valaha ismertem.
- Az a srác a sima járdán hatszor elbotlik.
Mindketten elröhögtük magunkat. Kedveltem Dravent. Bár voltak idegesítő szokásai, mint a mániákus fegyvertisztítási kényszer, de a beszólásai mindig jókedvre derítettek.
Mégsem indultam, hogy megkeressem Capsot, inkább ledőltem a priccsemre. Majd holnap beszélek vele. Amint letettem a fejemet, elnyomott az álom.

Ötödik nap


Reggel Mood ébresztett fel, mert volt egy híre a számomra. Feltápászkodtam, majd kipislogtam az álmosságot. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy szinte az összes katona a kantinban még húzza a lóbőrt. Ránéztem az órámra és láttam, hogy még csak hajnali öt van.
- Mood, mi a franc ilyen sürgős? – kérdeztem ásítva. – Még csak öt óra van.
- Tudom, de valaki beszélni szeretne veled a Can’li bolygóról.
- Lizbet? Ilyen korán? – az álmosság egyből elmúlt.
- Igen, mivel azon a bolygón három óra időeltolódás van. – magyarázta Mood. – Ott most nyolc óra lehet.
Mikor odaértem a beszélőporthoz, Mood visszafordult a kantin felé. Bekapcsoltam a gépet, és néhány pillanat múlva megjelent Lizbet mosolygós arca a képernyőn.
- Liz! Minden rendben? Semmi bajotok nincs?
- Rai, de jó látni téged! Mi jól vagyunk. – Liz mosolya elhalványult. – Hogy álljátok a sarat? Kissé rosszul festesz.
- Egész jól bírjuk. Bár néhányan még nem tudtuk megemészteni az elmúlt napok történéseit. Erre nem voltunk készek.
- De azért ki fogtok tartani igaz? Amíg meg nem érkezik a segítség.
- Valószínű. A csapataink fele még harcképes. A többiek sérültek, vagy halottak. De túl fogom élni. Értetek.
- Rai, Karla szeretne veled beszélni. Nagyon hiányol.
- Ti is hiányoztok nekem. Hívd ide.
Pár pillanat múlva feltűnt a képernyőn Karla is.
- Apu! Mikor jössz te is? Hiányzol!
- Kicsim, Ti is hiányoztok nekem. Legkorábban három nap múlva tudok menni. Ne aggódj, biztos helyen vagyok. Hatalmas fal vesz körül minket, amin nem jut át senki. Sose félts engem.
- Rai – szólalt meg Liz. – Nekünk mennünk kell. Ha lehet újra hívlak. Maradj egyben.
- Ne féltsetek engem. Amint lehet, megyek utánatok. Sziasztok.
A képernyő kikapcsolt. A sötét monitoron visszatükröződött az arcom. Most döbbentem rá mennyire nem hasonlítok a régi énemre. Az egykor mindig mosolygó arc helyett, most egy távolba tekintő szempár, és egy beesett arc nézett vissza.
Sokáig bámultam a képernyőt. Egészen addig, amíg meg nem szólaltak a szirénák. Ez visszarántott a valóságba. Felkeltem és elindultam a felszerelésemért.
Amint megvolt minden cuccom, elindultam a falra. Mikor felértem, kétszer is rá kellett néznem arra, ami felénk tartott, hogy felfogjam mit is látok.
Egy ork ostromgép volt. Majdnem akkora, mint egy Titán. Grey őrnagy parancsokat üvöltözött. Clive őrmester és a többi tüzér lőni kezdett, de a lövedékek csak megkarcolták a vastag burkolatot. Majd amikor a gépezet lőtávba ért, tüzet nyitott.
A fal kétharmada egyszerűen a levegőbe repült. A robbanás ereje ledöntött a lábamról.
Aztán egy hatalmas kéz emelt a magasba. Egy ork keze. Előrántottam a késemet, és tövig nyomtam a zöldbőrű torkába. A kéz elengedett, és a földre estem. Amint felkeltem elindultam az épületek irányába. Az egyik utcasaroknál észrevettem Moodot, Zatot és még néhány katonát. Elindultam feléjük. Mikor odaértem egyből kérdezni kezdtem.
- Mood, most hova a francba fogunk menni?! Mit csinálunk?
- Azt, amit a parancs előír Rai! – üvöltötte a hadnagy. – Visszavonulunk a parancsnoki központba! Cole, azonnal sugározz a rádión általános visszavonulási parancsot!
Egy ork rakéta csapódott bele a mellettünk álló épületbe, és a romok beterítettek minket.

A tábori kórházban tértem magamhoz. Caps épp egy adatlapot ellenőrzött a terem másik felében. Aztán észrevette, hogy ébren vagyok.
- Rai, jól vagy?
- Nem. A város elveszett… - préseltem ki magamból. – Mi történt?
- Kis híján agyonnyomott téged a törmelék, de Mood és a többiek visszahoztak. Durván kétszázan jutottak vissza épségben a központba. – Caps szünetet tartott. – A többiek vagy meghaltak odakint, vagy valahol máshol rejtőztek el. Az orkok a falaknál maradtak. Éjjel biztosan nem támadnak.
- És a többiek hogy vannak?
- Grey és Clive meghalt. Az őrmester a műtőasztalon vérzett el. Hatan válságos állapotban vannak. A többiek épségben bejutottak. Majdnem hétszáz embert vesztettünk el a fallal együtt.
- De ki tudunk jutni. Van még egy hajó a központ hangárjában.
- Az a sebesülteket viszi. – szólalt meg Mood az ajtóban. – A megmaradtakkal fedezzük a hajót.
- De azzal mindenki el tudna menekülni!
- Nem Rai. Mert nem férünk fel mindannyian arra a hajóra. – mondta Mood. – Ha fel is férnénk, akkor semmi sem állna az orkok útjába. Elkapnák a hajót és senki sem jutna ki.
- Rai, te viszont azzal a hajóval mész. – szólalt meg Caps.
- De miért pont én?
- Mert te is megsérültél. Eltört a karod, és a gerinced is megsérült. Hajnalban indulunk. – mondta Caps.
 

 

Hatodik nap


A sebesülteket szállító hajó hajnali öt után indult. Mood az utolsó pillanatig rádiókapcsolatban maradt a hajóval. Ő és majdnem kétszáz embere két teljes órán át tartotta a parancsnoki központot. Egészen addig, amíg az ork ostromgép telibe nem találta egy rakétasorozattal.
Alexei Mood hadnagy és emberei teljesítették az esküjüket. Mindenáron megpróbálták megvédeni a hazájukat. Még a teljes reménytelenségben is. Olyan bátorságról tettek tanúbizonyságot, ami mögött bármelyik gárdista hadtest elbújhatott volna.
Mikor kiértünk az űrbe, megkezdtük az utat Can’li felé. A hajón megfogadtuk, hogy sose feleltjük el a Caresi Egyest.
A Gárda érkezése
A felmentősereg, a Borkellid Pokolkutyák megérkeztek a hetedik nap reggelén Cares fölött. A taktikusok soha nem említették meg a Caresi Egyest a jelentésben.
A végső jelentés: A Cares bolygó elesett az első napon. Az orkok elfoglalták a bolygót az első nap. A Borkellid Pokolkutyák foglalták vissza a hetedik napon. Túlélőket nem találtak. A milícia elmenekült.

Ez lenne az igaz történet. Azóta én a Can’li Hármasoknál szolgálok. De a Hármasok egyenruhája alatt, most is viselem a Caresi Egyes jelvényét. Én, és a megmaradt milicisták, tudjuk az igazságot. Hogy egy sima bolygómilícia képes volt megmutatni mit jelent a kötelesség. És sose feledjük el azt, amit Mood hadnagy tett. Vállalta a biztos halált a menekülés helyett. Nem futamodott meg és jött el a hajóval, hanem bebizonyította, hogy komolyan gondolta az esküt, amit tett.
A Birodalmi Gárda pedig nem volt hajlandó elismerni egy milícia hőstettét.
 

1 komment

Címkék: nap hat

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr30971040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

konor94 2009.05.13. 17:20:22

látom már te profi vagy az én műveim ehez képest semmi.