Az eddigi leghosszabb alkotás, ami már egy igazi regény!

 

Első fejezet

Az emberek többsége gyűlöli a fagyos, északi szelet. Tán egy genetikai emlék miatt, mely mindenkiben ott van, mikor még épphogy pislákolt az ősközösség "polgáraiban" az emberség, és vadállatokként tengették életüket, rettegve a vadaktól és szörnyektől, a hideg éjszakától és az éhhaláltól. Ahogy az ember egyre inkább modernizálódott, lassacskán teljesen elfelejtette a régi idők megpróbáltatásait, ellenben inkább az újabb gondok felé fordították arcukat, hogy azzal birkózzanak meg, és kellő idő elteltével azt is a feledés homályába taszítsák. Ám a csontfagyasztó hideg, bármilyen módokat is kerített az ember, hogy elfelejtse, az mint kísértet, örökké vele maradt, és a legváratlanabb pillanatban sújtott le, ami rendszerint egy-egy ember életét követelte. Ám bármily hihetetlen, létezik egy személy, ki eme természeti jelenséget is igájába hajtotta, vagy jobban mondva, elhárította maga mellől. Ez a személy olyasvalaki, kiben a régi genetikai emlékek sokkal erősebbek, mondhatni vadállatszerűek, és üvöltésétől még a szelek is elcsendesülnek, haragjától pedig minden épeszű lény jobbnak tartotta, ha elmenekült, különben szörnyű végzettel találta szemben magát.
Ez a személy még magát a természetfelettiek figyelmét is felkeltette, és mindkét húzóerő, a mennyek istenei és a pokol hadurai szintúgy magukénak akarták saját céljaik felhasználásban... végül a gonoszság kaparintotta meg őt, megajándékozva őt az örök földi élettel és az elpusztíthatatlansággal, ám még mielőtt ténylegesen kihasználták volna igazi erejét, a fájdalmak istennője, Peinokla, kijátszotta mind a poklot és a mennyet, és szolgáin keresztül bebörtönözte a személyt, akinek még a földöntúli hatalma, halhatatlansága és páratlan életösztöne sem volt képes megakadályozni az istennőt. Mind a menny és pokol forrongott dühében, ám mindkét hatalom keze meg volt kötve, ugyanis Peinokla egyik húzóerőhöz sem tartozott, mondhatni, semleges istenségként szolgálta hol egyik, hol másik hatalmat, ám nem állt szándékában egyiküknek sem átadni az újdonsült rabját. Évszázadokon keresztül raboskodott a személy a börtönében, örök időkig tartó kínzásokra ítélve. Teltek-múltak az évek, és lassan senki sem emlékezett erre a páratlan képességekkel megáldott - vagy netán átkozott - alakra, és a sok gyötrelmek között úgy tűnt, maga a személy is kezdte feladni a reményt, hogy újra régi pompájában tündökölhessen... ám magas hegycsúcsok között megbújó börtöne, amely egy hatalmas, masszív, varázslattal védett toronytemplom volt, Peinokla -nak felszentelve, hamarosan nagyobb erők színterévé válik, méghozzá a Negyedkor ötvenedik évében, a Bosszú hónapjában. E történet a Legendás Személyről szól, ahogyan az egyszerű emberek illetik, kik már nem is emlékeznek a nevére, ehelyett a régi történetek alapján adták meg a nevét, ám van egy név, melyet csak suttogva, minden nép és faj fiai és leányai saját istenük szimbólumát markolva mer kiejteni: A Pokol Hűbérese.

Csípős, északi, havas szél olyan erővel tépte a vándor köpenyét, mintha azon fáradozott volna, hogy minden ruhájától megszabadítva szétmarcangolja annak védtelen testét, de az alak erősen tartotta magán a köpenyt, és szilaj módon törte az utat látszólag a semmi felé. Magas szárú bőrcsizmája recsegett-ropogott az alak lábszáráig érő hóban. Csuklyája egyedül hosszú, hollófekete haját és arcának orr alatti részét nem takarta el. A vándor haja a hóviharban vadul lobogott, lélegzete meghűlt, és kis párapamacsokban távozott szájából, ám a nagy viharban már el is enyészett az. A hó ropogását és a szél süvítő hangját leszámítva tökéletes csend honolt, a táj fehérségében látszólag senki vagy semmi sem volt a vándoron kívül. Ám az mégis egy bizonyos útirányt követett, és úgy tűnt, nagyon is jól tudta, hogy éppen merre is tart. Hosszú utat tett meg egy küldetésért. Egy küldetésért, melyet saját szándékából vállalt el és a megbízója önmaga volt, a jutalma pedig reményei szerint kifizetődő lesz a sok megpróbáltatás után... Kezdetben poros tekercseket bújt, aztán a hegycsúcs közelében élőket kérdezgetett különös esetekről és történetekről. Egy darabig úgy tűnt, hogy küldetése eleve kudarcra van ítélve, de egy rejtélyes öregember végül elárult neki mindent és el is mondta a helyes útirányt, melyet egyszerű halandó sosem érhetett volna el, de a vándor nem volt egyszerű halandó.
A sűrű hóviharban halványan ugyan, de egy kicsiny feketeség kezdett kirajzolódni. Az alak arcán elégedett mosoly húzódott. Gyorsított a tempóján, és a kezdeti feketeség lassan alakot is kezdett ölteni, és hamarosan már nem is volt olyan kicsi. Amint a vándor elég közel ért, hogy jobban szemügyre vegye azt, amit talált, menten megváltozott a helyzet. Egy hatalmas, fekete toronyra lelt, ami óriásként magasodott a vándor felé, és így már ő tűnt apróságnak a grandiózus épület előtt. A toronynak sok ablaka volt, de mind le voltak reteszelve, az ablakpárkányokat pedig szenvedő arckifejezésű szobrok tartottak közre. A torony legtetején egy hatalmas szobor volt, amit ugyan az épület tövéből nem lehetett rendesen kivenni, de a vándor jól tudta, hogy ki trónol eme groteszk torony tetején. Ez az építmény Peinokla toronytemploma volt, és mind közül a legfontosabb. A vándor szíve hevesen vert és leírhatatlan örömet érzett. Megtalálta végre, mely után évekig kutatott és még több időt fordított a lehetséges megpróbáltatások leküzdésére, de most a toronytemplom előtt állva az alak úgy érezte, hogy a sok nehézség hirtelen nem is tűnt olyan borzalmasnak. Ám még korai volt az örömre, és ezt ő is jól tudta, így elzavarta tudatából a csacska örömöket, és újra hidegvérűen tudott gondolkodni és összpontosítani. Kesztyűs kezével a torony hatalmas bejáratára bökött, és egy varázsszavakat mormogott. Miután az utolsó szótagot is kiejtette, ujjából egy halovány sugár lövellt ki, és beterítette a kaput, illetve a körülötte lévő díszítőelemeket. A szenvedő szobor alakok, kiket úgy ábrázoltak, mint akik egymásba döfték késüket, felfénylettek a kapuval együtt majd némi statikus energiakitörés után újból visszanyerték eredeti színüket. A vándor egy varázslat semlegesítő bűbájt bocsájtott a bejáratra, ami minden ártó szándékú varázslatot megsemmisített. Az alak bizonyult az erősebbnek és feloldotta a csapdaként szolgáló mágiákat, így már biztonságosan tudott belépni a toronyba. A vándor nem is habozott, nyomban elindult a bajárat felé, és ugyanazzal a lendülettel nekifeszült a kétszárnyas, vaskapunak, ami ugyan nehezen és nyikorogva, de megadta magát, és kinyílt, így beléphetett a torony előterébe, ami egy hatalmas terem volt, közepén Peinokla gigantikus szobrával. A szobor egy félelemkeltő nőalakot formált, akinek nyolc, karmos keze volt, és mindegyikben tartott valamiféle fegyvert. Vagy egy korbácsot, vagy egy tőrt, olykor egy levágott, szenvedő arckifejezésű ember feje is lógott a démoni kezekben. A nő arca egész emberinek és szépnek volt nevezhető, viszont roppant morbid módon anyaian mosolygott mindenkire, aki előtte állt és rá mert pillantani, teljesen ellentmondva annak, amit éppen művelt. A szobor előtt egy kőoltár volt, melyre rászáradt a vér. Valószínűleg a szörnyű istennő papjai ott mutatták be roppant gyomorforgató áldozataikat. A terem két felé vezetett... egy csigalépcső felfelé, illetve egy vasrácsos csapóajtó, egyenes le a torony földbe vájt katakombáiba. A vándor útja lefelé vezetett. A teremben igen gyér fény szolgált csupán, de kellemesen meleg volt ahhoz, hogy senki se fázzon, bár a nyitott ajtón beszivárgó hideg szél kicsit megtörte a benti fülledtséget.
Az alak tovább már nem látta hasznát bélelt köpenyének, így egy kézmozdulattal kicsatolta, és hanyagul ledobta magáról azt. A vándor egy fiatal, úgy a húszas éveiben járó, igencsak csinos nő volt, akinek kecsessége és alakja a főúri hercegkisasszonyokat idézte, ám velük ellentétben korántsem olyan elkényeztetett és gyenge személyiséggel rendelkező. A már korábban említett, hollófekete haja kellőképp kiemelte ovális, kissé sápadt arcát, mandulavágású szemét és piros, telt ajkait. A vándor ruházata igen díszes volt, színtiszta selyemből készült, zöld színű, buggyos inget és nadrágot hordott, amelynek széleit aranyszegély díszített. Karcsú derekára egy öv volt csatolva, amelyen egy szütyő lógott, tömve mindenféle fiolával, melyeket mind más cél érdekében készítettek. A vándor egy varázslónő volt, és küldetése egy rég elfeledett személyhez vezetett. Nem is tétovázott sokat, szúrós, mindenre felfigyelő tekintettel figyelt esetleges csapdákra, rajtaütésekre, viszont minden csöndes és nyugodt volt... talán túl csendes, ám ezzel a varázslónő nem törődött, lassú, kimért léptekkel elindult a csapóajtó felé. Hiába érezte úgy a nő, hogy figyelik, mégsem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Amint a csapóajtótól már csak pár lépés választotta el őt, ugyanazt a varázslatot ismételte meg, mint a bejárati kapun. Ugyanolyan derengős fény lengte körül a csapóajtót, mint a kaput és ugyanaz játszódott le. Ismét a varázslónő nyert a mágikus viadalban, és csakúgy dicséretként megengedett magának egy félszeg mosolyt, de amilyen gyorsan jött a vidámsága, ugyanolyan gyorsan vált ábrázata ismét rideggé. Meg sem próbálkozott fizikai erőfeszítést tenni a csapóajtón, egy kézlegyintésével a csapóajtó magasba repült, majd hangosan, visszhangzóan dördülve ért a terem másik végében földet. Az út szabaddá vált, és a varázslónő elkezdett lefelé araszolni a lépcsőkön, csizmája minden egyes fokon csattant. Persze, közben nem volt rest pár mágikus szót elmormogni, és minden egyes mondat után a színspektrum valamelyik színe körbefonta fényes derengésével. Összesen tízet mondott el, mind valamilyen elemi, vagy mágikus csapás ellen védett, sőt, még a fizikai támadások ellen is emelt védőfalat maga köré, tehát mindenre felkészült, legalábbis, így gondolta. Majdnem egy fél óráig tartott, mire az utolsó lépcsőfokot is elérte a varázslónő, de egyáltalán nem tűnt fáradtnak, sőt, minél lejjebb hatolt, annál izgatottabbá vált. A katakombákban még a földszinten lévő teremnél is rosszabb megvilágítás volt, egész pontosan csupán minden tizedik lépésnél égett egy fáklya a falakon. A katakomba előterében oszlop- és szoborrengeteg fogadta a nőt, de ő épp eleget tudott Peinokla toronytemplomainak alaprajzáról, hogy pontosan megtalálja a helyes utat a börtöncellák felé. Minden tudás beleivódott az emlékezetébe, pontosan tudott a varázslónő minden mellékútról, útvesztőnek szánt csapdákról és minden egyes, katakombákhoz tartozó teremről. A börtöncellák a katakombák legvégén volt, egy tapasztalatlan szem számára rejtett mellékfolyosó. A nő nem sietett, amilyen lassan lefele jött, ugyanolyan lassúsággal indult el a börtön felé. Ahogy haladt, mágiával felerősített füle folyton neszezésre lett figyelmes, de úgy tett, mintha mit sem hallana mindebből, de elméjében sorjáztak a gyilkosabbnál gyilkosabb mágiák igéi, kezdve a pár szavas, gyorsan bevethető mágikus lövedékektől egészen a komplikáltabb, ám annál pusztítóbb tűzvarázslatokig. Ám semmi és senki sem keresztezte útját, és valószínűnek tartotta a varázslónő, hogy az őrök és a papok még nem tudják pontosan, hogy hová is igyekszik, és ennek csak örült, ha céljáig nem is kerül konfliktusba. Hogy a bizonytalanságot tovább gerjessze, kérdőn tekintett minden irányban, mintha csak úgy tájékozódna, hogy éppen merre is kell menni, gyakran megállt, mint aki éppen átgondolja, hogy eddig hova is indult. Akaratlanul is megakadt a szeme a szobrokon, melyek a kapun látható motívumokhoz hasonlóak voltak, csupán sokkal monumentálisabb és horrorisztikusabb kivitelezésben. Azonkívül még volt természetesen Peinokla freskók és domborművek, melyek az istennő "legendás" tetteit örökítették meg, mint például a saját bátyja kizsigerelését, halandók ezreinek vérében fürödve, vagy éppen azt, ahogy saját birodalmában kínozza állatfejű, megcsonkított szolgáival az odakerült szerencsétlen áldozati lelkeket, az idők végezetéig. A varázslónő minderre csak fintorogva csóválta a fejét és nem tudta elképzelni, hogyan képesek ezt a szörnyeteget bárki is szolgálni, viszont jól tudta, hogy ezek a szolgák mind tébolyultak és sorozatgyilkos, erkölcstelen egyének voltak, akiket a civilizált társadalmak büntetlenül nem tűrtek meg maguk között. Ahogy a nő egyre beljebb haladt a katakombákban, egyre hangosabbá vált a szerencsétlen foglyok jajongása, illetve sikoltása, amint éppen borzalmas kínzások alá vetették őket. Végül elért a céljához, lefordult az utolsó folyosón is, és egy hatalmas, vérrel áztatott vasajtó előtt találta magát. A fáklyák és a félhomály együttes fényében a kékes macskaköveken megcsillant a vasajtó alól kicsordogáló vér is, és bárki, aki valamelyest jártas volt Peinokla kultuszában az sejtette, hogy ez bizony a börtönbe vezető út. Most kihagyta a varázslat semlegesítő bűbáj megidézését, ehelyett szütyőjéből egy fiolát vett elő, és azt egyenesen az ajtóhoz vágta. Hatalmas, lilás füstű robbanással az ajtót lerobbantotta, és elhaló halálsikoly kísérte. A varázslónő nem tudta, hogy ez egy szerencsétlen rabtól vagy Peinokla egyik szolgájától származott, de nem nagyon rágódott ezen. A fiola megtette a hatását, ugyanis nemcsak az utat nyitotta meg a nő számára, de még az ártó szándékú mágiákat is semlegesítette. Csupán azért nem használta eddig, mert csak két ilyen fiolája volt, és egyet mindenképp meg akart tartani talonban, hogy az utolsó ajtót ezzel robbantsa be. Alighogy elült a lilás köd, halk morgás hallatszott a börtönön belül, de senki sem volt ott, leszámítva a felrobbant holttesteket, amelyeknek maradványai felkenődtek a cellák falaira. A morgás egyre hangosabb lett, és ahogy egyre inkább erősebben összpontosított a varázslónő, hamarosan meg is látta annak gazdáját, egész pontosan annak vérben forgó szemeit. A nő máris emelte kesztyűs kezét a lényre, akinek szeme kikerekedett, de nem hezitált, máris felfedte magát. Egy paptanonc volt, fehér, vérfoltos papi talárban. A csuklya valamelyest eltakarta azt az őrülettel teli pofát, de még így is látszott a sok vasékszer, amelyet a paptanonc orrába és bőrébe szúrtak. A tanonc kezében egy hullámos élű, véres tőr volt, és úgy tűnt, tudja is használni. A tanonc kuporgott, de amint eloszlatta a láthatatlanságát biztosító varázst, máris lendült, mint egy prédára vetődő vadállat, viszont ez kevés volt a varázslónő ellen, aki egy nem túl erős, de hatásos varázslatot küldött útjára. Kezéből egy lángcsóva csapott ki, ami eltalálva a paptanoncot azt darabokra robbantotta. Vér, hús és belsőségek érték el csupán a nőt, ám nem piszkították be őt, ugyanis ártatlanul csúsztak le a varázslónőt körülvevő védőpajzson. Még az ilyesmikre is ügyelt... nem sokkal a paptanonc halála után a nő mögül rikoltás csendült fel, és az elpusztulthoz hasonló tanoncok fedték fel magukat, százával, és mindegyik kezében valamilyen kézi vágóeszköz volt sarlótól kezdve az áldozati tőrökig. Őrült fenevadként rohamozták meg a nőt, aki meg se szeppenve a hatalmas túlerőtől egy valamivel bonyolultabb varázslat mormolásába fogott bele. Épphogy elérte a paptanoncok első hulláma a védőpajzsát, már szabadjára is engedte a nő a varázslatát. Egy széles ívben intett maga előtt, mintha egy képzeletbeli személyt lökött volna félre, aminek hatására a legközelebb álló, körülbelül húsz pap messze elszállt, összezúzva magukat az oszlopokon, vagy társaikra rázuhantak. A varázslónő sejtette, hogy kifárasztani, vagy erejét felmérni küldték a sok tanoncot, hogy aztán a rend nagyágyúi előnnyel intézzék el őt, de erre nem adott lehetőséget a varázslónő. A pillanatnyi zavarban, amit varázslatával okozott, adott a nőnek egy kis teret és időt, hogy újabb két fiolát vegyen elő, de a nemrég elhasználthoz képest ezek nagyobbak voltak és lila folyadék helyett vérvörös lötyögött bennük. Maga elé ledobta mindkettőt, amik hangos durranással és vörös füsttel aktiválódtak. Amint a füst elállt, két, hatalmas szekercékkel és páncélzattal ellátott, a pokol alacsonyabb szintű démonai álltak ott, várva a nő parancsát.
- Tartsátok fel őket, és ne engedjetek be egyet sem a börtönbe! - adta ki csengő, ám parancsoló hangon a nő, amire a két démon csavaros szarvú fejükkel bólintottak, és kutyafejre hasonlító, agyaras pofájuk mosolyra húzódott, mivel sok idő tétlenség után végre azt tehették, amire születtek, azaz pusztíthattak. A varázslónő nem akart "gyönyörködni" szolgái munkájában, ezért sarkon fordult, és indult befele a börtönbe, de még így is hallotta a démonok vérfagyasztó üvöltését, és a paptanoncok halálsikolyát, amint a démonok mészárlást rendeztek közöttük.
A varázslónő gyengébb, és fájdalommentesen végző varázslatokat mondott a tucatnyi cellák mindegyikére, ahonnan szerencsétlen, megkínzott emberek nyújtották karjaikat, hogy szabadítsa ki őket, viszont a nő úgy gondolta, hogy holtukban jobb nekik, mint örökre viselni az itt elszenvedett terheket, de még így is megrázónak találta azt, ha belegondolt, miket kellett a raboknak végigszenvedniük. Útja egyenesen az utolsó börtöncellához vezetett, ahol máris két, fekete vértezetben strázsáló őrbe botlott, akik alabárdjaikat magasba emelve, rohanták meg a nőt. A varázslónő szerencséjére mondva, lassan közeledtek, legalábbis nem olyan gyorsan, hogy megtámadják egyik legerősebb varázslatának utolsó szótagjának kiejtése előtt. A nő ujjait szétfeszítve, mindkét tenyerével a támadók felé bökött, valahogy úgy, mintha tolt volna valami nagy és nehéz tárgyat. A két kezéből fekete aurájú energiagömb repült szélsebesen a támadók felé, akiknek arra sem volt idejük, hogy megtorpanjanak, amint elérte őket a végzetük. A gömb gyorsan és fájdalom nélkül semmisítette meg az őröket, akik amint hozzáértek a gömbhöz, nyomban elporladtak, vértezettestül és fegyverestül. A nő ugyan elgondolkozott azon, hogy az őröket is abban a "kegyben" részesítse, hogy irtózatos kelljen elviselniük halálukat, de végül letett erről a tervéről. Úgy gondolta jónak, hogy olyasmit senki sem érdemel meg, még azok sem, akik minimum ugyanennyi fájdalmat okoztak másoknak. Ám ezen nem rágódott tovább a nő, mivel végcélja ott volt előtte, egy, a falból faragott kőajtónál, amire a szokásos Peinokla motívumok voltak domborműként felvésve... a nő elfintorodott, és örömmel vette elő második robbanó, lila fioláját, és egyenesen a szentségtelen ajtóhoz vágta. Ismét robbanás, és amint a lila füst elállt, egy szétrobbantott, keskeny járat keletkezett a kőfal helyén. Az utolsó cellából kékes fény szűrődött ki, és olyan orrfacsaró bűz, amitől a nőt enyhe hányinger kerülgette. Arcát eltakarta kezével, de nem habozhatott, mivel tartott tőle, hogy a démonait hamarosan legyőzik a rend képzettebb tagjai, de azt is el tudta képzelni, hogy a paptanoncok végeláthatatlan hulláma is könnyedén alágyűrheti a két alacsonyabb szintű szörnyszülöttet. Összeszedve minden bátorságát és lelki erejét, a nő elindult a járat felé, viszont arca előtt még mindig ott tartotta kesztyűtlen kezét. Egyre hevesebben vert a varázslónő szíve, alig tudta türtőztetni magát. Most végre, sok évnyi megpróbáltatás után learathatja munkájának gyümölcsét! Belépett a teremben, mely érdekes módon csupán a terem közepén volt megvilágítva erősen, máshol teljes sötétség, vagy félhomály uralkodott. A többi, szűkös börtöncellával ellenében ez a terem körülbelül akkora volt, mint a földszinti nagyterem, csupán e közepén nem egy Peinokla szobor állt.

Három, egészen a terem tetejéig érő oszlopok meredtek, amelyek közepén egy férfi térdelt, összegörnyedve, és karjai, melyek két oszlophoz voltak láncolva, erőtlenül csüngtek. Ami a legborzalmasabb volt, hogy az alak amúgy izmos, és erőteljes testét hegek borították, és gyomrába egy jókora, legalább százötven centiméter hosszúságú, széles kardot döftek. Az alak hátából három, ívelt pengéjű, míves kard állt ki, illetve a hatalmas kardnak a hegye. A varázslónő elborzadt a látványtól, és tartott tőle, hogy a Legendás Személy, akit keresett, az már nem is él. Nem tudta levenni riadt tekintetét az elgyötört látványról, és hitetlenül csóválta a fejét.
- Nem... ez nem lehet igaz - mondta elhaló, rekedtes hangon. Hirtelen most minden olyan szörnyűnek hatott a számára. Minden, amit elkövetett, hogy megtalálja a Legendás Személyt, az most elfecsérelt időnek tűnt. Majdnem össze is roskadt megrökönyödésében, viszont nem adhatta fel. Most már nem! Erőt merítve abból a hitből, hogy a legendák mégis igazak, és a személy elpusztíthatatlan, sietős léptekkel közeledett az alakhoz. Közelebbről még borzalmasan látványt nyújtott, ugyanis kopaszra borotvált fejébe szögeket vertek, és az ernyedt teste körül hatalmas vértócsa volt. A varázslónőben egyre másra merültek fel a kétségek, de a hite, hogy a személy él, mind elüldözték tudata mélyére az összeset. Már csak egy karnyújtásnyira állt a férfitól, ki továbbra sem mutatta az élet jelét. A nő, remegő kézzel megérintette annak állát, és megpróbálta megvizsgálni a férfi arcát. Ha már nem is él, legalább meg tudta nézni a nő, hogyan is festett az egykori legendás hős, bár tartott tőle, hogy az arcát is szétroncsolták az őrült papok. A fejet meglepő könnyen tudta a varázslónő mozgatni, ám majd' felsikoltott, amikor szemébe nézett a férfinak. Azok a szemek félelmetesen áthatóak voltak, mintha egyetlen pillantással ki tudná olvasni bárkiből élete történetét, személyiségét, varázs-vagy fizikai erejét. Élettel teli arc volt ez, noha lerítt róla, hogy szenved. Ettől megrémült a nő, és elkapta a kezét a fejtől, ami érdekes módon nem csuklott vissza. Továbbra is mereven figyelte a nőt, aki az iszonytól még egyet hátrált. A kezdeti sokkot végül leküzdötte az a tudat, hogy a legendás személy még mindig él, bár olyan életet él, amelyet senki másnak nem kívánna a nő. Évszázadokon át tartó kínzás és kiszolgáltatottság érzése olyasmi lehetett a Legendás Személynek, mint a halál, csak annál sokkal rosszabb, ugyanis egy haldokló legalább tudja, hogy szenvedése bármelyik pillanatban véget érhet. A varázslónő szomorúan leste a férfi arcát. Az állkapcsa el volt törve és orra rosszul forrt össze. Ezt leszámítva ábrázata egész megkapó. Szögletes arccal, kiugró pofacsonttal és homlokkal rendelkezett, szemöldöke dús volt, ám nem nőtt össze. Arca nagyobb részét sűrű, bozontos szakáll fedte, ami vértől és nyáltól volt lucskos. A nő szánalmat érzett, amiért ilyen helyzetbe látja azt, aki évszázadokkal ezelőtt könnyűszerrel küzdött meg több ezer harcossal, legyőzve túlvilági lények garmadáját, és kiharcolta, hogy halhatatlan és örökifjú legyen, ám mégis, itt kellett várnia és szenvednie, hogy vagy megunják, vagy valamilyen csoda folytán megszabaduljon. A varázslónő úgy érezte, hogy most ő lesz az a csoda, és ettől büszkeség töltötte el. Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a férfi mozgó száját és egy halk, gyenge hangot, amit nem értett. A nő óvatosan közelebb hajolt a férfihoz, és fülét annak szája elé emelte.
- ... Segíts... - hallotta meg végül a férfi esedező, erőtlen hangját, amire a nő bólintott, a férfinak pedig újra lecsuklott a feje. A varázslónő úgy gondolta, hogy kimerült a Legendás Személy, ezért további időfecsérlés helyett elkezdte vizsgálni annak "börtönét". A láncok, mely a kezét kötötték le, nem tűntek olyan visszatartó erőnek, amellyel egy ilyen harcost fogva tarthatnak, és ezt a nő egy varázslat kimutató bűbáj után is tisztázta: a láncok csupán egyszerű, fémből készült eszközök. Az oszlopok tetején izzó, furcsa, kék lánggal égő lámpásoknak sem volt a világításon kívül más jelentőségük. Így tehát maradtak a szögek, amelyeket a férfi fejébe vertek és természetesen a kardok. A varázslónő, mivel nem volt olyan varázslata, amellyel eltávolíthatta volna precízen a fémdarabokat, illetve ereje sem, hogy pusztakézzel kitépkedje a szögeket a férfi fejéből, így a kardok maradtak, amelyet úgy gondolt, hogy minél előbb jobb lenne eltávolítani. Keze ráfonódott a legnagyobb kard markolatára, amely az alak gyomrából meredezett ki, viszont még azelőtt, hogy megmozdíthatta volna a hatalmas fegyvert, erős mágikus támadás érte őt. A védőpajzsai nyomban működésbe léptek, ám ezekből kettő nyomban elenyészett. Meglepődötten és harcra készen kapta tekintetét a támadás irányába.
A termet megvilágító fénykör szélén egy magas, vékony férfi bontakozott ki, aki hanyagul tapsolt. A csattanások zengtek a nagy börtöncellában, de ezenkívül minden csendes volt. A magas férfi éj fekete köpenyt hordott, melynek csupán a szegélye volt fehér színű. A köpenyének vége szakadt volt, mintha azon keservesen megkínzott lelkek tépdestek szét végső haláltusájukban, akiket Peinokla számára áldoztak fel, és talán nem is volt hihetetlen ez az álláspont. A férfinak nyakában a fájdalmak istennőjének szimbóluma, azaz egy tenyér alakú aranymedál lógott, melyben egy égő korbács volt ábrázolva. Még azok számára is nyilvánvaló lehetett, akik nem voltak jártasak a különféle szekták világában, hogy a magas, köpenyes férfi magas rangú papként ténykedett a renden belül. A férfi talán a harmincas éveiben járhatott, így igen fiatalnak számított a posztján belül, és a varázslónő attól tartott, hogy a férfi volt az, aki az előbb megtámadta. Minden mozdulatát leste a nő, és a férfi sem vette le róla hunyorgó, ám mégis rosszindulatot sugárzó tekintetét. Végül az elnyújtott időközű taps abbamaradt, és a magas férfi a mellkasán keresztbe fonta kezeit. Tökéletesen védtelen pozícióba állt, ez a mágusoknál egyet jelentett a megadással, vagy felelőtlenséggel, de a nő úgy sejtette, hogy most csupán az utóbbiról volt szó. Már szavalt is volna egy erősebb mágiát, ám a férfi arcán hatalmas mosoly terült el, és csupán egyetlen hatalomszót bökött ki. A varázslónő döbbenetére nem hallotta saját szavait, hiába formálta a szája a szavakat. Először azt gondolta, hogy a pap megsüketítette, de amint az felkacagott, rájött, hogy inkább ő némult el. Alattomos trükk, ráadásul ez egy olyan mágia volt, amit ki tudott volna védeni a nő védővarázslatainak egyike, ám a pap nyilván pont azt semlegesítette. A varázslónő önmagában átkozta saját magát, hogy ennyire figyelmetlen volt, hogy ilyen nyilvánvaló csapdába belegyalogolt. Igaz, volt még néhány ütőkártyája, de egyelőre nem akarta felfedni azokat. Mindig azt tanították neki, hogy egy igazi varázsló mindig beosztja trükkjeit a nagy finálé végére, és amint az elért, legyen is ereje kijátszania. Hogy elfedje magabiztosságát, dühödten meredt a férfira, ami nem is esett nehezére, mivel az még továbbra is gúnyosan kacagott.
A pap lenyugodott, borostás arca kisimult, és sátáni mosollyal meredt a nőre, megvillantva hegyesre kiélezett fogait, amit kihívóan megnyalintott.
- Le vagyok nyűgözve, hölgyem! - kezdett bele mondandójában a pap. Hangja mélyen döngött a teremben, meghazudtolva vékony fizimiskáját - Nem hittem volna, hogy ily könnyedén átlibben Peinokla első számú toronytemplomának védelmén. Őszintén szólva, amint jelentés kaptam jöttéről, azt gondoltam, hogy csak egy újabb, szánalmas kincsvadász akar hasznot húzni abból, hogy meglelte a templomot, de azután nyomban másként állt a helyzet, hogy megmutatta igazi erejét. Nem gondoltam, hogy élnek még varázslók, akik képesek uralmuk alá hajtani a természetfelettieket. És ráadásul milyen bájos teremtés is egyben. Ó, hová tettem a modorom! Az én nevem Sebastian Morgue, szolgálatára - hajolt meg színpadiasan a magas férfi, ám még ha tudott is volna beszélni, még akkor sem méltatta volna semmi válasszal a varázslónő. Gyorsan az övén lógó szütyőjébe nyúlt, ám továbbra is ellenfelén tartotta a szemét. Memóriájára hagyatkozott, és a neki kellő alakú fiola után kutatott szütyőjében. Kis keresgélés után rá is lelt arra, de egyelőre még nem vette elő. A férfi felegyenesedett, és bánatot és szánalmat színlelve meredt a nőre.
- Ám attól tartok, amiért felfedte rendünk egyik legnagyobb titkát, nem maradhat életben. Kár, pedig szívesen szórakoztam volna még magával - tette hozzá ördögien, és végszóként a sötétségből más alakok kezdtek el kibontakozni és a nő hallotta azt a vadállati morgást, mely tán minden varázshasználó rémálma is volt egyben.
A fénykörbe egyre több, Varázsfaló kezdett megjelenni, velük kigyúrt idomáraikkal. A Varázsfalók egy párducra hasonlító lények voltak, mindössze azzal az aprócska kivétellel, hogy szemekkel nem rendelkeztek, fejük megnyúlt, amikben éles fogak sorakoztak és hat, karmokban végződő lábaikkal könnyedén felkoncolhattak bárkit. Szaglásukkal, mellyel mind tájékozódtak és mind a varázslatokat is képesek voltak kiszagolni, akár több száz méter távolságból is. Nem lehetett tehát előlük elrejtőzni, és kedvenc táplálékuk a varázshasználók voltak, melyekre ráugorva előbb a vérükkel együtt a varázserejüket szívják fel, majd elfogyasztják prédájuk maradványait is, ezért kapták a találó Varázsfaló nevet. Roppant mohó teremtmények, mivel mindig a legnagyobb mágikus kisugárzásra harapnak rá leginkább, így a varázslónő olyan volt, akár egy fáklya, mely a sötétségben lobogott, és a molyokat magához vonzotta. A nő ereiben megfagyott a vér, de megpróbált higgadt maradni, még ha a fenevadak éhesen, nyálukat fröcsögtetve üvöltöttek felé, és fogaikat csattogtatták. A nagydarab idomárok, kik csupa izom voltak egytől egyig, még így is nehezen tudták "kedvenceiket" visszatartani. Félmeztelen testükön látszott, hogy nem egyszer marták meg őket a Varázsfalók, de a Peinokla kultuszában ezzel csak hírnevet szereztek maguknak... talán ezért nem volt egyéb védőfelszerelésük karmos vaskesztyűiken, fémláncaikon és vassisakjukon kívül. Morgue szemmel láthatóan élvezte a dolgot, még ha úgy is nyilatkozott, hogy sajnálja a dolgot. Kezeit vállmagasságba emelte, és olyan fejjel nézett a nőre, mint egy hivatalnok, akit a falu bolondja orgazdasággal vádolt, és egy vállrándítás után már parancsba is adta szolgáinak a támadást, és az idomárok nevetve-horkantva elengedték a Varázsfalókat.
A szörnyek nyílvessző módjára vetették magukat a nő felé, aki nem habozott tovább, előkapta gömbalakú, ökölnagyságú, narancssárga folyadékú fioláját, és egy cinikus mosollyal ledobta maga elé. Morgue és társai szeme előbb a döbbenettől elkerekedett, ám a magas férfi dühödten még elengedett két varázslövedéket, ám nem értek célba a Varázsfalókkal együtt, amelyek a fiola felrobbanása után ártalmatlanul csúsztak le az újonnan keletkezett erőfalon, és a lövedékeket elnyelte, sőt, el is hárította őket. Az egyik a magasba csapódott, és egy jókora szikladarabot hasított le a terem mennyezetéből, ami valahol messze, a sötétségbe esett le, míg a második Morgue vicsorgó feje mellett repült el, szétrobbantva egy mögötte álló alakot, aki felsikoltani sem tudott halála előtt, véres húscafatjai a magas pap lábára fröccsent.
- Gyorsan, törjük meg a szajha védőfalát - kiáltotta hátra, és máris egy csapat, fehér taláros, ám csuklya nélküli, fémekkel kidekorált papok jelentek meg a magas férfi mellett, és sorban mormolták imáikat Peinokla felé, hogy aztán erős mágia formájában ostromolják a védőfalat, mely a nőt, és a Legendás Személyt ölelte körül. A Varázsfalók nem törődtek az isteni eredetű mágiákkal, nekik a nő kellett, és veszettül kaparták, illetve rohantak az akadálynak minduntalan. Nem kellett sok idő, és a kupola formájú, narancsos színben derengő védőfal teteje repedezni kezdett, ezért a varázslónő sietett. Szütyőjéből egy újabb fiolát vett elő, mely négyzet alakú volt és kék folyadékot tartalmazott. Nem habozott, máris benyakalta, aminek hatására feloldotta a rámondott, ártó szándékú varázst, és teljesen fel is töltötte mágikus erővel. Úgy gondolta, szüksége lesz még az erejére, mivel ha mégsem sikerül kiszabadítani a legendás személyt, vagy rosszra fordul a helyzet, akkor ereje teljében legyen, hogy legalább hősi halált halhasson, és ne kelljen szánalmas véget érnie életének. Amint ez megvolt, nyomban odalépdelt a bebörtönzött legendához, és újból megfogta a nagy kardnak a markolatát, és minden erejét beleadta, hogy kihúzhassa. Nem sikerült. A védőfal egyre inkább gyengült, már több szál repedés is futott a mágikus akadály falain, a fenevadak mancsai egy-két helyen már át is törték azt, és veszettül karmoltak prédájuk felé. A nő fogást váltott, és kétségbeesetten erőlködött tovább a kard kiszabadítása érdekében. Arca eltorzult, izzadtságcseppek gördültek le arcán, és vicsorgott, ám a kard nem igen akart megmozdulni. A Varázsfalók éhesen üvöltöttek, Morgue pedig ismét felkacagott. A varázslónő valószínűnek tartotta, hogy az eszelős pap hamarosan áttöri a védőfalat, és éppen ebből merített erőt. Lihegve, egyik lábát a legendás harcos vállához nyomta, és súlyát is beleadva, húzni kezdte a kardot. Ami végre megmozdult! Ez fellelkesítette a varázslónőt, és tovább folytatta, ám a kard a kezdeti megindulás után már könnyebben csúszott ki. Morgue őrült módjára ordított dühében, de már késő volt. A kardot kihúzták a Legendás Személy gyomrából, aki fájdalmasan felüvöltött. A hatalmas kard csörömpölve esett a padlóra, a varázslónő pedig a nagy lendülettől elesett, de nem volt képes felállni. A legenda életre kelt.

A személy, ki évszázadokig ebben a börtönben sínylődött, erőtlenül és kiszolgáltatva, most hirtelen visszakapta mindazt, amit elvettek tőle. Üvöltésétől a Varázsfalók megtántorodtak, és ijedt kiscicaként fújtattak, illetve menekültek el, nem törődve idomáraik parancsára. Aki az útjukba került, azt letarolták, de senki nem is akarta őket megállítani. A védőfal leomlott, ám már mindegy volt. A legendás harcos üvöltése elhalt, és nagy csend telepedett le a terembe, ám a dühvel teli ordítás még mindig visszhangzott. Senki nem mert megmozdulni, csupán több percnyi csönd után, látva, hogy a harcos nem mozdul, Morgue szedte össze magát legelőször.
- Mindenki, támadás! - mondta idegesen a pap, és a harcosra, illetve a nőre mutatott, amire hatására egy-két, fekete vértes katona már meg is tette bátortalan lépéseit, majd egyre inkább többen és elvakultan rohantak ellenfeleik felé.
A varázslónő szomorúan tapasztalta, hogy a Legendás Személy mégsem fog segítségére kelni, de nem csüggedhetett, mivel már jöttek is a támadók, és Morgue, illetve paptársai már varázsolni is kezdtek. Feltápászkodott, de közben pusztító varázslat szótagjait szavalta, és amint kiegyenesedett, illetve az első paptanoncok és idomárok elérték őt, szabadjára is engedett egy tekintélyes tűzoszlopot, mely mindenkit elevenen elégetett, akihez csak hozzáért. Ez igencsak megritkította az első sorokat, de Peinokla papjai sem voltak restek, már záporoztak a mágikus támadások, amelyek fokozatosan gyengítették a nő varázspajzsait. Mire mind betalált, már csupán kettő maradt aktívan. A nő beletörődött a sorsában, de eldöntötte, hogy magával visz még néhány papot a túlvilágra, és már mormolni is kezdte legerősebb mágiáját, ám abbahagyta, mivel különös hangokra lett figyelmes. Mintha valaki vagy valami fémeket feszített volna. A varázslónő és vele együtt mindenki ledermedve nézte, ahogy a legendás harcos izmai megfeszültek, és a fémláncoknak nekiveselkedett, amik csupán pár pillanatig tartottak ki és mint gumiszalag, úgy pattantak el. Amint kiszabadult a harcos, lassan feltápászkodott, de még mindig görbén állt, mivel a három kard továbbra is a hátában állt. Halálos nyugalommal nyúlt a fejében álló szögekhez mindkét kezével, és megmarkolva egy adagot, ordítva kitépte őket onnan. Vér spriccelt a sebből, és olyan fájdalom és düh volt a harcos hangjában, hogy a varázslónő lába megremegett, a közelben álló paptanoncok és katonák pedig vérző fülükhöz kaptak. Morgue is ugyanilyen katartikus állapotban volt, mivel amióta csak az eszét tudta, a harcos még sosem mozdult meg. A Legendás Személynek másodjára is meg kellett ismételnie a procedúrát, hogy megszabadítsa fejét a szögektől, amiket földre ejtve, hangosan koppantak. A harcos arcát és fejét vér borította, és ott, ahol állt, már egy egész tócsa, friss vér csorgott ki. Ennyi vérveszteségtől egy átlagos ember már rég elhalálozott volna, de a harcos egyre üdébbnek tűnt. Megfogta eltört állkapcsát és egy hangos reccsenéssel a helyére igazította, majd ugyanígy tett az orrával is. Már gyorsabb mozdulatokkal a kardok felé nyúlt, és egyesével tépkedte ki őket, de azok eltávolítása közben nem üvöltött fel, hanem bosszúsan vicsorgott. A sebei, mind a fején, mind hátán és gyomrán begyógyultak, a visszatört testrészei pedig már össze is forrtak. Amint mind a három kard a földre került, ismét térdre hullt, és beletenyerelt saját vérébe, majd maszatolni kezdte és rajzolni kezdett bele... a tapasztalatlan szemnek legalábbis, de a varázslónő, ki jó maga igencsak jártas volt az ilyesmiben, idézés motívumokat készített a harcos, bár fogalma sem volt, hogy mégis mit fog megidézni. Morgue viszont sejtette valamelyest, és félelemtől elkerekedett szemmel kiáltozott.
- Gyorsan, ne hagyjátok, hogy befejezze! Azonnal le kell-
Nem tudta befejezni mondandóját, mert egy jókora erőhullám repítette a falhoz, és nagyot nyekkenve, hangosan puffanva ért földet. A nő, aki ezt megidézte, gúnyosan mosolygott, majd gyorsan elmormolta a következő varázslatát, még mielőtt a papok észbe kaptak volna. Gigantikus tűzgömböt idézett meg a nő, amit egyenesen a fénykörben álló, varázshasználó papok közé dobta, akiknek felsikoltani volt csupán idejük, mielőtt a tűz és a robbanás elhamvasztotta őket, és a közelükben tartózkodó, bamba, fekete vértezetes harcosokat. Persze, a papok kezdeti döbbentségüket leküzdötték, és már támadásba is lendültek, ám a nő visszatartotta őket egy újabb tűzoszloppal és energialökésekkel. Amint valamelyest kapott egy szusszanásnyi időt a varázslónő, nyomban elővette szütyőjéből az utolsó fiolát, amiben szintúgy vérvörös folyadék lötyögött, mint amiben a démon szolgáit megidézte, de az utolsó fiolának koponya formája volt. A nő odadobta a támadói elé, és a fiola vörösen felrobbant, darabokra szaggatva a robbanáshoz túl közel állókat, akiknek felismerhetetlenné roncsolódott testrészei a szélrózsa minden irányában elszálltak, egyre inkább átszínezve a termet vörösre. A robbanás piros füstje még el sem oszlott, de a fekete vértes katonák és papok már rohamoztak is volna tovább, ám még várta őket egy meglepetés. A füstből ugyanis egy vörös, izmos és karmos kéz nyúlt ki, és megragadta az egyik katonának a fejét, amit könnyed mozdulattal összeroppantott. A füst elállt, és egy öt méter magas, két fejű, kosszarvas démon állt ott, aki még mindig a markában szorította a balszerencsésen járt katonát. A holttestet a szörnyeteg egyik feje fölé tartotta, és mint egy citromot, összenyomta, és a vért, illetve a kifolyó belsőségeket szájába csorgatta, míg a másik feje, szénfekete szemével éhesen méregetett egy papot, aki ijedten hátrálni kezdett. A démon kisegítette a nőt, és ketten együtt rendet vágtak a támadók között, lassan kiszorítva a papokat a börtönből. A varázslónő gyilkos mágiáival sorjázott, és minden egyes bűbája után legalább egy tucatnyian lelték halálukat, a démon pedig kielégítve végtelen étvágyát és vérszomját, lapított, zúzott és facsarta a papokat és katonákat, akik nem tudtak mit kezdeni ellenük. Hiába voltak varázshasználók is a papok között, nem volt elég idejük, hogy elég erős mágiát vessenek be, mivel még előtte meghaltak vagy a démon, vagy a nő keze által.
Úgy tűnt, a siker már biztos volt a Legendás Személy nélkül is, ám egy igen erős mágikus hatalomszó dörrent a halálsikolyok és jajgatások között, amitől a démon megdermedt. Morgue volt az, aki sántítva ugyan, de újból fel tudott tápászkodni, és úgy tűnt, csöppet sem boldog. Még mielőtt a nő bármit is tehetett volna, a pap dörgő hangon újabb varázslat szótagjait ejtette ki, amire egy nagy, páncélkesztyű jelent meg a semmiből, és megragadta a varázslónőt erősen megszorítva. Morgue egy fejrándítással utasította mágiát használó papjait, hogy szakítsák meg az élő legenda idézését, míg a többi harcosának pedig azt, hogy végezzenek a mozdulatlan, ártalmatlanított démonnal. A papok és katonák nyomban visszanyerték régi életkedvüket, és már végezték is feladataikat.
- Mocskos szuka - mondta hörögve Morgue, ahogy gyilkosan a varázslónőre pillantott, aki a levegőben kapálózott és szenvedett a kéz szorításától, ami egyre erősebb lett, ahogy a pap akarata szerint erősített a mágián - tömérdek rendtársamat küldted át az örök szenvedés síkjára, az áldozati rabokkal is végeztél és ráadásul még az Istennő kedvencét is kiszabadítottad... ám eleve kudarcra voltál ítélve!
Morgue eszelősen elvigyorodott, és még inkább megszorította varázs páncélkesztyűjén keresztül a nőt, aki fuldokolva egyre kevésbé mozgolódott. A varázslónő tüdejéből kitódult a levegő, orrán és száján vér csorgott ki, és hallotta, ahogy a csontjai ropognak a szorítástól.
- Halálod lassú lesz, és szenvedéssel teli, megígérem - mondta örömittasan Morgue, ahogy még inkább erősített a szorításon. A nő előtt a világ egyre elhomályosult, a hangok, melyeket hallott, tompán csengtek a fülében. Érezte, hogy most eléri a vég, ám az a tudat, hogy sikerült kiszabadítani a Legendás Személyt és hogy láthatta is, örömmel töltötte el, és felkészült a halálra.
Morgue megelégelte a játszadozást, és már utasította volna a páncélkesztyűt a halálos összeroppantásra, amikor papjainak halálsikolyára lett figyelmes. Meglepődötten sandított a hang forrásának irányába, ám amit látott, attól teljesen ledermedt, mint a démon, akit varázslattal kábított el. Kicsúszott irányítása alól a páncélkesztyű irányítása, ami szertefoszlott, és a varázslónő ernyedt teste elterült a padlón.
A nő vért köhögött fel. Minden tagja fájt, és nem tudta elsőre kinyitni a szemét, viszont rákényszerítette a tudatát, hogy megnézze, mi is történt. Először azt gondolta, hogy meghalt, de akkor nem kellett volna fájdalmat éreznie. Ijedtében arra gondolt, hogy Peinokla elragadta a lelkét, és félelmében felpattantak a szemei, de megkönnyebbülésére a börtön tetejét és a kékes lámpások fogadták, ám volt még egy halovány vöröses szín is a teremben. A hátán feküdt, erőtlenül, és épphogy a fejét tudta mozgatni. Tudatát arra összpontosította, hogy egy gyógyítómágiának szótagjait keresse elő. Erőtlenül, többször is megszakítva egy köhögéssel a varázst, próbálta elmondani a gyógyító igéhez szükséges varázsszavakat. Harmadjára sikerült neki, és érezte, ahogy a gyógyító energia szétterjed a testében, regenerálva szöveteit. Pár pillanatig tartott az egész, és a nő még mindig fájdalmat érzett, de legalább képes volt feltápászkodni és mozogni. Nagy nehezen felült, és körbetekintett. Döbbenten kerekedett el a szeme, amint megpillantotta, hogy a vörös fényt a Legendás Személy szolgáltatta, aki körül tűzgyűrűk keringtek, és mindazok, akik a közelébe merészkedtek, azok elevenen elégtek. A harcos szeme vörösen izzott, nyakán kidagadtak az erek. Ismét felüvöltött, de hangja földöntúlian csengett, és erősen markolt bele a vérével felfestett motívumokba, amik szintúgy izzottak. A terem padlója a személy körül megrepedt, és egy jókora hasadék keletkezett, ami egészen Morgue -ig és a varázslónőig húzódott. A papok és katonák elhátráltak tőlük, ám mind a hatalmas erejű főpap, mind a nő mozdulatlanul nézte a jelenséget. A hasadékból kiáltozások és morgások hallatszottak, illetve vörös lángok csaptak fel. Miután a tüzek lecsillapodtak, vörös színű, széles szájú, éles fogú kicsiny démonok kezdtek el kimászni, tömegesen, és hangyaként ellepték a termett. A démonfattyak, ahogyan ezeket az alacsony rangú, bestiális lényeket nevezték, nem voltak túl erősek, de ilyen tömegben halálosnak számítottak. Őrült vadként lepték el a papokat és a katonákat, akik megpróbáltak ellenük harcolni, de az egyre áradó tömeg ellen nem tudtak sok mindent tenni. Morgue végül észbe kapott, és varázslatokkal ritkítani kezdte a démonfattyak sorait, és parancsokat üvöltözött a még élő, varázsolni képes papjainak, hogy tegyenek hasonlóképp. A démonfattyak egy idő után nem áramlottak, de már így is ellepték a termett, kicsiny szárnyaikkal röpködtek a magasban, és apró tűzlabdákat küldözgettek az alattuk harcolókra, ám a nőt és Morgue -t nem bántották. A démonfattyak után olyan démonok kezdtek el azután felmászni, mint amelyből kettőt a varázslónő is megidézett nem is olyan rég.
Ezekből az állatfejű démonokból körülbelül két tucat mászhatott fel, utánuk három, igen különleges lény emelkedett ki. Az egyikük úgy nézett ki, mint egy förtelmes rémálomból mászott volna elő. Teljesen meztelen volt, de nem látszottak rajta a nemi megkülönböztetések, hosszúkás pofájában annyi és olyan nagy fogak ültek, hogy össze sem tudta zárni a pofáját. nem voltak ajkai, ahogyan fehér, csík szemében pupilla sem. Roppant vékony volt, de karjai ennek ellenére igen izmosak és karmokban végződtek, kicsit görnyedten járt, és csonttőrben végződő farka lassan kígyózott a háta mögött, közben éhesen, nyálát csorgatva nézett körül. A második lény egy nő volt, ez tisztán látszott, és nem is tért el olyannyira egy embertől, leszámítva két, kicsi kecskeszarvait, amik a homlokából meredeztek ki és szárnyait. Buja idomait csupán egy fekete bőrruhával takarta el, ám így is igen sokat mutatott meg magából. Hosszú, egészen derékig érő, hófehér haja volt, és szépséges arcán halovány, cinikus mosoly húzódott. A harmadik lény szintúgy emberinek volt nevezhető, ám előbbi társától eltérően férfi volt, és sportosan izmos testét fekete selyemruházattal fedte le, ami alatt egy láncinget hordott. Emberségét csupán hegyes és hosszú, négy darab füle, és szájából kikandikáló, szemfogainak a vége kérdőjelezte meg. Másik két társával ellentétben, a harmadik szenvtelenül hordozta végig a tekintetét a termen, és mindenkin. A három lény a többi, hasadékon érkezőkhöz hasonlóan démonok voltak, ám abban lényegesen különböztek a harcolóktól, hogy a pokol hadurai után ők voltak a legerősebbek, a démonok tábornokai. A Legendás Személy, miután az utolsó három szörnyet is áthozta a pokolból, elengedte az idézőszimbólumot, és ezután a hasadék összezárult. Pár szusszanásnyi idő után a személy feltápászkodott, és rápillantott a három démoni tábornokra, akik szintúgy őt nézték. A női démon törte meg a tétlenséget, mivel nyomban a nyakába borult a kopasz, elgyötört férfinak, aki szenvtelenül rápillantott, és annak hosszú, fehér haját kezdte el simogatni.
- Lám, hát végül mégiscsak sikerült leráznod fogva tartóid rabláncát, igaz-e? - kérdezte csikorgó hangon a legrútabb démoni tábornok a személytől, bár úgy tűnt, hogy a szája nem mozdul, miközben beszélt. Nem érkezett válasz, csupán rápillantott, majd óvatosan a varázslónőre sandított. A három démon követte a tekintetét, és az először felszólaló rusnya démon nyikorgó, szaggató hangot adott ki magából. Nevetett.
- Vagy netán annak a halandónak köszönheted szabadságodat, ó, hatalmas harcos?
- Igen - dörögte szenvtelenül a Legendás Személy, amitől a démoni nő megrökönyödve felhördült, a nagy fogú szörnyeteg pedig ismét gúnyosan felnevetett.
- Ha vonzalmat érzel aziránt a némberért, akkor roppant fájdalmas halált garantálok a számára - köpte a szavakat a démonnő, és indult is volna, hogy végezzen a varázslónővel, de a Legendás Személy gyengéden végigsimított a démoni tábornoknő arcán és testén, és az ismét lenyugodva odadörgölőzött a férfihoz. A Legendás Személy továbbra is a varázslónőt nézte, és szenvtelenül csupán ennyit tett hozzá:
- Nem... de igen különlegesnek találom.
Morgue egyre vadabbul szórta a varázslatait a tömegesen érkező démonokra, ám azok végeláthatatlannak tűntek, katonái és papjai pedig hamarosan teljesen elfogytak mellőle, egyre másra tűntek el a sokaság között az emberei, a vér fröcsögött, sikolyok és üvöltések rázták meg a termet, illetve a csámcsogás és a csontok ropogtatása, ahogy a démonok élvezték "étkeiket". A pap belátta, hogy így semmire sem megy, ezért tekintetét a Legendás Személyre és a három, körülötte lebzselő démonra fordította. Egy elkeseredett ötlettel vezérelve összegyűjtötte megmaradt mágikus erejét, és egy vörös színű, rendjének egyik legnagyobb erejű energiagömbjét lövellte feléjük.
A gömb szélsebesen szállt a harcos és a három démoni tábornok felé, ám még mielőtt célba ért volna, a szótlan démon nagy sebességgel elé állt a támadásnak, és puszta kézzel elkapta a gömböt, mely füstölögve elenyészett. Morgue megrökönyödve szemlélte, hogy támadásba kudarcba fulladt, és már menekült is volna, de a démon, aki elkapta lövedékét, a Legendás Személy egyik ívelt pengéjű kardjával előtte termett, és szenvtelenül lecsapott a papra. A kard úgy vágta át keresztbe Morgue testét, mintha az csupán vajból lett volna. A pap szeme fennakadt, és vér fröccsent ki a szájából és sebéből vér spriccelt, majd két darabra hullva, kilehelte a lelkét.

A varázslónő iszonyodva szemlélte az eseményeket, amik érdekes módon mindvégig elkerülték őt, de körülötte papok és katonák hulltak el, illetve most Morgue egy nagy hatalmú démon keze által. A démoni szolgák hamarosan kiürítették a termet, és üldözőbe vették a vezetőjüket vesztett papokat, ki egyenesen a börtöncellából. A teremben, ami már inkább egy mészárszékre emlékeztetett, csupán a varázslónő, a legendák harcosa, és a három démoni tábornok maradt, kik már azokat a kardokat birtokolták, melyek a személy hátában voltak nem rég döfve.
- Szerintem együk meg - mondta nyálát csorgatva a rusnya démon, ahogy az emberi nőt nézte, ki nyomban harcra készen várt. A nőt körülvette a három démoni tábornok, és várták, hogy mikor támad a nő, vagy a harcos mikor utasítja őket.
- Nem! - zendült fel a Legendás Személy, aminek hangjától még maguk a démoni tábornokok is összerezzentek. A varázslónő jól sejtette... a harcos erejétől maguk a pokol szülöttei is rettegnek, és nem merészelnek ellentmondani szavainak. A harcos lassan odagyalogolt a démonokhoz és közben végig a nőt nézte. A varázslónőben ismét az a furcsa érzés támadt, hogy a személy tekintetével folyamatosan vizsgálja őt. Azzal a tekintettel, mellyel jószerint a velejéig látott.
A harcos megtorpant a nő előtt, majd szeme sarkából a démoni tábornokokra sandított.
- A ti feladatotok itt végett ért! Érjétek be a többi démont, végezzetek a megmaradt papokkal és más túlélőkkel, aztán gyújtsátok fel ezt a lepratelepet. Ha mindezzel végeztetek, térjetek mindannyian vissza a pokolba... a nővel pedig van még egy kis elintézni valóm.
A démoni tábornokok nem ellenkeztek, csupán a démonnő tekintett a varázslónőre gyilkosan egy pillanatra, majd ő is elhagyta a termet. A varázslónő és a Legendás Személy hosszú percekig néztek egymás szemébe. A nő nem tudta, hogy most mi fog következni, ezért idegesen kifakadt:
- Miért hagytál életben? Mit akarsz tőlem?! - kiáltotta a férfi arcába a varázslónő, és kétségbeesetten próbálta annak arcáról leolvasni az érzelmeket, ám az továbbra is ugyanolyan maradt, mint amikor rátalált bebörtönözve. Semmitmondó és rideg.
- Mint mondtam, elintézni valóm van veled. Erős vagy a mágia művészetében, de emellett a jellemed is sziklaszilárd, és mindezt nagyon is értékelem. Mindezek mellett hálával tartozom, amiért megszabadítottál.
A varázslónő sűrűn pislogva, meglepetten fogadta a férfi válaszát. Talán e szavakat hallotta volna legkevésbé a legendák hírhedt harcosától, ki rossz hírnevét épp a szeme láttára mutatta be. Lesütötte a szemét, és kicsit el is pirult zavarában. Most, előtte a harcos nem is tűnt olyan rémisztőnek és brutálisnak. Ám ezt a ködöt eloszlatta az, amikor újra a férfira pillantott, ugyanis az kihívóan mosolygott le rá.
- Ám én pont ilyen erős emberekkel akarok megküzdeni... életre-halálra!
- Á, szóval ilyen a Legendás Személy?! - mondta rosszalló pillantással a nő, megfeledkezve arról, hogy mégis kivel is beszél, ám a harcos csupán egy hangos "cö" -vel válaszolt. A varázslónő a fejét csóválta, majd folytatta, már sokkal higgadtabban. - Tehát igazak a legendák, mely rólad szólnak. Nem értesz máshoz, csak a pusztításhoz, és önként álltál a démonok oldalára, mert féltetted életedet a mértéktelen öldöklés közben!
- Semmit sem tudsz rólam - szűkült össze a szeme a harcosnak, amire a varázslónő felkacagott.
- Ó, dehogynem! Te vagy a Legendás Személy, avagy a Pokol Hűbérese. Ismertebb neveid még a Harcos, Irgalmatlan, Pusztító, az Emberi Tájfun. Bevallom neked, azért indultam útnak, hogy meggyőzhessem másokat arról a feltételezésemről, hogy mindezek hamis vádak, és éppúgy van benned annyi emberség, mint bárki másban. Ám most már tudom, hogy én éltem álomvilágban, és a célom, hogy megszabadítsalak és ezzel hősként térhess vissza az emberek közé, ezennel romokban hever!
A varázslónő ezennel összeroskadt, és nem tudta könnyeit visszatartani. Elfordította fejét a harcostól, és szipogva próbálta elfojtani a könnyeit. Minden öröm, mely a harcos megtalálásával született, most keserűséggé vált, és a nő tudta, hogy az élete semmit sem ér. Ám ekkor egy nagy és erős kéz vágta pofon, de akkora erővel, hogy a nő elterült a földön. Nem sírt tovább, csupán döbbenten fogta vörös, fájó arcát, és a harcosra nézett, aki mint egy apa, úgy magasodott fölé, arcán a dühvel és rosszallással.
- Bolond! Ezek közül, amit mondtál, egyik sem a nevem, csupán azok ostobák elnevezései, amiket egész életemben hallottam a sok nyomorulttól, miközben azt sem tudják, hogy ki is vagyok én igazán! Az pedig végképp dühít, ha ostoba célokat hajkurászva próbálod ezeknek a sületlenségeknek az ellentétét bizonyítani! - kiáltotta a harcos, akinek hangjától az egész terem zengett, és a varázónő reszketve nézett a hatalmas emberre. Újabb percek teltek el, mire össze tudta magát szedni a nő.
- Célok mindenkinek szükségesek... azok nélkül nem lehet élni - rebegte erőtlenül, bár végig attól rettegett, hogy mikor végez vele a harcos, vagy ami rosszabb, ismét azzal az égzengető hangjával leordítsa őt. Úgy érezte, ha ismét ezt teszi, akkor el fog ájulni. Szerencséjére egyik sem történt, ehelyett a Legendás Személy csendesedett el. Arcáról eltűnt a düh, helyette szomorúan, már-már szánakozva nézett a nőre.
- Valóban, célok mindenkinek kellenek... de nem mindegy, hogy azok a célok milyenek. Amiket te üldöztél, az már eleve veszve voltak és értelmetlenek. Ellenben az én célom az, hogy megküzdjek mindazokkal, akikkel hosszú életem során méltónak találok rá. Az egyszerű célok mindig sikert hoznak, lehetnek azok bármilyenek.
- És azt gondolod, hogyha lemészárolsz ezreket, csakhogy küzdj egy jót, az jobb cél, mintha egy magasztos dologért cselekszel? - mondta felbátorodva a nő, amire az élő legenda csupán felsóhajtott, és sarkon fordult.
- Még mindig nem érted, ám legyen - mondta, miközben hatalmas kardja után indult. A varázslónő úgy sejtette, hogy egyszerűen levágja őt, mindenféle esély és egyéb magyarázat nélkül, de tévedett: - csapjunk össze, képviselve nézeteinket. Te, mint a bonyolult és magasztos céljaiddal az én egyszerű életfelfogásom ellen. Mindketten beleadjuk minden erőnket, és aki nyer, annak az erkölcsi felfogása szerint éljük az életünket... már ha te túléled.
A Legendás Személy felnyalábolta kardját, és fél kézzel megtartva és úgy tűnt, mintha a kardnak nem is lenne súlya. Párszor megpörgette a levegőben, majd a nő felé bökött kard élével, aki még mindig a földön ült, kétkedő pillantásokkal. A harcos arcán, a buja szakáll rejtekében is jól látható, mosoly jelent meg, amit a varázslónő elkönyvelt a természet egyik csodájának. A Legendás Személy elhivatottnak és őszintének tűnt, ám a nő ezt gyerekes sületlenségnek tartotta, hogy megküzdjön érdekeiért... ám ahogy átgondolta, egész helyénvalónak kezdte látni mindezt. Hiszen az életben is így mentek a dolgok, csak sokkal kevésbé erőszakosabb és valamivel érettebb módon. Az emberek küzdöttek a maguk igazáért, de csak kevesek voltak képesek a végsőkig elmenni, hogy bebizonyítsák azt. A nő szemében a Pokol Hűbérese most egy primitív, de az élet és az emberiség alapigazságaival tisztában lévő személyt látott, és ott ülve, újból felnézett a harcosra. Nem tudott ellene tenni, de ő is elmosolyodott, és nyomban fel is kelt a földről. Leporolta magát, majd továbbra is vigyorogva válaszolt.
- Legyen úgy!
- Pompás - nevetett fel a harcos öblös hangján - de még mielőtt összecsapunk, hagy áruljam el az igazi nevem... A nevem, Tou Chrirnyl.
- Az enyém pedig Ambrózia Corath, és remélem, már el is döntötted, hogy mi lesz az a dicső cél, amivel örök életeden át hajszolni fogsz! - mondta a varázslónő, és további szócséplés és időhúzás helyett már bele is fogott legerősebb varázslatába, ám most be is szándékozott azt fejezni.
- Örvendek - válaszolta Tou, testét előredöntve, kardját két kézzel fogva rohamra indult.
A távolság körülbelül tíz lépés lehetett, és a Legendás Személy pillanatok alatt szelte át azt, míg Ambrózia pergő nyelvével szavalta a hosszú és bonyolult varázslatot, kesztyűs kezével hevesen gesztikulált. A bűbáj energiái kékes derengéssel körüllengték testét, és szeme kék fénnyel izzott. Csupán pár lépés hiányzott, és Tou lesújthatott kardjával, Ambrózia körül kék szikrák csaptak a magasba, pár el is érte a mennyezetet és a harcost, ám az utóbbi meg sem érezte, viszont a magasból egyre több és nagyobb szikladarabok zuhantak le. Tou kardja vöröses fényben izzott fel, és az izzás egy sárkány fejét kezdte el felvenni, Ambrózia teste körül pedig az energiák egy kék színű, kígyózó testű madár-hüllő keverékét. Már csak egy lépés volt hátra. A nagy kard lendült, és a vörös sárkánypofa száját kitátva lendült a nő felé, a kékes energia pedig szabadjára lett engedve, a hatalmas, kék lény sivító hangot hallatva száguldott a sárkány felé. A két energia entitás találkozása hatására termet teljesen elöntötte a kékes derengés, majd végül a teljes fehérség. A sok holttest, ki milyen kizsigerelt pózban, meg lett világítva, ám hamarosan már csak fekete sziluettek látszódtak belőlük, melyek lassan feloldódtak a vakító fehérségben.

- Én mondom, a hegy csúcsa lángokban állt, és valami elképesztő robbanás rázta meg azt a magas bércet - mesélte Tuck, a remete, ki azon a hegyen élt, amelynek lábánál egy kis falucska volt, ahol most az öreg hajmeresztő történetét mesélte annak kocsmájában. A vendégek mind őt hallgatták, kivéve egy köpenyes, széles vállú alakot, aki a kocsma hátuljában foglalt helyet, és már órák óta szemezgetett azzal a sörrel, amit rendelt, mellette pedig hatalmas kardja volt az oldalához támasztva. Ám mindenki más az öreg remete köré gyűlve, álmélkodva hallgatták, persze, a pultos, nagydarab férfi nyomban odaszólt.
- Ugyan már, Tuck, megint csak túlzol. Fogadjunk csak mélyen a pohár fenekére néztél, aztán részeges álmaidban szedted össze ezeket a sületlenségeket.
- Ez nem igaz! - rikoltotta a remete - mások is látták ezt, és a látványtól biza mind elkotródtak, egyenesen a szomszédos királyságba!
A pultos csak a fejét csóválta erre, és horkantva ráhagyta az öregre, és inkább tovább törölgette a poharakat, míg az öreg folytatta tovább a történetet.
- Azután megjelentek azok a fertelmes lények, melyek vagy repülve, vagy a földön rohantak el a messzeségbe, persze, én ezt mind tisztes távolságból néztem. Én mondom, arról az átkozott hegyről maga a pokol okádta ki magából fattyait!
- Istenem, már egy hónapja regéled ugyanazt a badarságot - szólt közbe újra a pultos, amire a remete felpattant, és sétabotjával a kövér pultos felé bökött.
- Utoljára mondom néked, igaz minden szavam!De most már elegem van belőled, tudd meg, hogy utoljára ittam azt a híg, vizezett moslékodat, amit te sörnek nevezel! - kiáltotta Tuck, és dúlva-fúlva el is hagyta a kocsmát, a vendégek pedig szomorúan néztek utána, remélve, hogy még mesél nekik az öreg, ám a pultos csupán legyintett erre.
-->

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr221032060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.