traubisoda 2009.04.25. 17:57

Máté Sztiff: Ágota

  Egy megvilágított fal előtt állok, amire egy árnyék vetül. Nem az én árnyékom. Megfordulok, és látom a fény forrását. De nem teljesen, mert egy felismerhetetlen alak van előtte, ami útját állja a fénynek. Minden megfoghatatlanná és érthetetlenné lett. Ami eddig volt az mind befejeződött. Kihunyt, elnémult, megszűnt... ez a halál... halott vagyok...

  Kiléptem az élők sorából és csak a lelkem maradt meg. Bolyongok a semmiben. Házak, városok felett lebegek. Keresek valamit. De mit? Valamit, ami közel állt hozzám életemben.  Mióta is barangolok? Sejtelmem sincs. Az idő oly semmitmondó. Lehet, hogy csak pár órája, de akár évtizedek is eltelhettek már.

  Mi is az az idő? Néha tudom, néha nem. Egyszer egy ismeretlen szó, aminek, ha rá akarok jönni az értelmére, puszta feketeség vibrálása kínoz. Forgok és egyre nagyobb káprázatgomolyagok lobbannak. Máskor pedig annyira tisztában vagyok vele, mit jelent, hogy bele tudok tébolyodni. Ez fáj. Fáj, mert nem tudom, mennyi ideje tarthat ez az állapot. Olyankor zuhanok és nyomást érzek a mellkasomban.

  Nagy, szögletes test, két vörösen izzó fényponttal. A villanás, a fordulás. Csikorgás és csörömpölés.

  Most már vannak sejtéseim. Kezdenek eszembe jutni dolgok. Talán emlékek. Mi az az emlék? Olyasmi, ami régen történt és most felidéződik bennem. Egymást követik a képsorok logikátlanul.

  Megjelenik előttem egy nő. Azt mondja, szeret engem és megcsókol. Általában semmilyen érzés nem jut el a tudatomig a nyomáson és a lebegésen kívül, de ez a csók annyira valódi. Érzem, ahogy ajkaink összeérnek. A nyelvem az övét ölelgeti. Üde érzés. Kellemes. Aztán semmivé foszlik minden.

  Ki volt az a nő?

  Hatalmas belső tér. Egy templom. A kép homályos, de kivehető. A padsorokban emberek ülnek. Mindegyiken fekete ruha. Az oltáron egy koporsó. A pulpitusról egy pap intézi szavait a jelenlévőkhöz. Hallom, hogy beszél, de nem értem. Sírások morajlása. Aztán az összes ember arca feketébe borul. Csak egyvalakinek maradnak láthatóak a vonásai. Azé a nőé, aki megcsókolt. Látom őt, csókjának íze felidéződik a számban. Érzem magamon a testét és az egész életét. Nem látom, mik történtek vele az évei alatt, de tudom, mekkora súly nehezedik rá. Rezegnek az ajkai. Szemei párásak és könnycsepp gurul az arcán.

  A koporsó felé repülök. Egyre közeledem hozzá. Aztán a barnaságába veszek. Mintha egy barna tengerbe huppannék.

  Autóroncsok... éjszaka van... a közvilágítás ég csak, meg kocsik fényszórói... mert több is van ott... rendőrautók... mentőautók... egy civil jármű... OMSZ mentősök cipelnek egy hordágyat... azon egy fekete zsák...

  Város felett repülök. Az egyik ház ismerősnek tűnik. Bent vagyok abban a házban. A konyhában a nő tüsténkedik. Főz valamit. Nevetek rá. Felkapja a fejét és visszanevet rám. Most már látom az egész arcát. Ovális fejforma, mogyoróbarna haj harang formában. A nyakáig ér, homlokát frufru fedi. Nagy, kerek szemek. Kék színűek. Pisze nózi. Nagyon bájos az arca. És rám nevet. Átkarolom a derekát, ő pedig a nyakamat. Beszélünk egymáshoz. Nem értem, mit mondunk, de boldogok vagyunk. Jól érzem magam, és ő is vidám. Csókolózunk. Segítek neki a főzésben. Bohóckodunk.

  Újabb káprázatfelleg. A felhő eloszlik és egy férfit áll előttem. Elegáns öltönyben van. Jól fésült, jóképű férfi. De ártó szándék sugárzik belőle. Gonosz. Gonosz vigyor az arcán. Gonosz vibrálás a szemeiben. Felém nyújtja a karját, mintha meg akarná érinteni a homlokomat. Hirtelen én is ugyanúgy kinyújtom az enyémet. Ő a jobb karját, én a balomat tolom előre. Mint mikor az ember a tükörképét vizsgálja. Ujjaink összeérnek és... üveget tapintok. Fény csillan a képen.

  Vissza kell térnem a nőhöz.

  Halott vagyok. Oly könnyedén gondolok bele a ténybe, hogy az már megrémít. De miért? Miért vagyok itt? Miért nem vagyok ott, ahol a többi halott? Egyáltalán hol kéne lenniük a halottaknak? Menny? Pokol? Újjászületés? Vagy egyik sem létezik? Hiába hittem ezekben a dolgokban? Minden élő hiába hisz ezekben?

  Először azt hittem, hogy szellemmé lettem, de most kezdem úgy gondolni, hogy csak egy halott a sok közül és ott vagyok, ahol lennem kell. Lehet, hogy mindenkire ez vár a halál után. Ezt fogom csinálni az idők végezetéig? Bolyongok, lebegek és képsorokat nézek?

  Fekvő helyzetben vagyok. Érzem a bársonyt alattam és magam mellett. Közvetlenül az arcom előtt egy széles deszka, amit szintén bársony fed, de van rajta egy szakadás, ami látni engedi a fát. A deszka elnyúlik a lábamig. Nagyon szűk hely. Koporsóba zártak. Megfogom a lecsüngő bársony darabot és tovább szakítom. Egy akkora lyuk keletkezik, mint a fejem. Kaparom a fát. A koporsó tetejét. Mi történt? Miért történt? Hogyan jöjjek rá? Az agyam fel akar robbanni, hogy a darabjai szétszéledjenek és iszkoljanak megtalálni a választ.

  Tovább kaparom a fát. Csak kaparok és kaparok. Krrr, krrr, krrr.

  Ki volt az a nő? Mit akar tenni az a férfi? Miért történik mindez velem?

  Csak kaparok és kaparok. Krrr, krrr.

  Ez nem mehet így tovább. Ez egy álom. Fel akarok ébredni!! Most nem tudom, mi az, hogy álmodni, sem azt, hogy ébren lenni, de akkor is azt akarom csinálni. Ez már nagyon fáj!! Vérbe fagyok!! Izzok!!

  Megállás nélkül kaparom a fát. Ha tudnék vérezni, az ujjaimból már vastagon folyna a vér. De akkor is tovább kaparok.

  Mit keresek én itt!!?? Segítsen valaki!!! SEGÍTSÉÉÉÉÉG!!!!!

  Egy szót vájtam a tetőbe: Ágota.

  Megint a lebegés. Egy szobában vagyok. Francia ágy, felette trendi polc. Elől tévéasztal, azon LCD tv. Az ágy két végénél éjjeli szekrények. Egy hálószoba. Szél susog. A panoráma ajtó, mely a kertből vezet be a szobába kinyílik, a selyemfüggöny meglebben. Az erkélyről egy nő lép be a szobába. Megint az a nő. Bezárja maga mögött az üvegajtót. Aktatáskáját az ágy elé helyezi, ő pedig leül az ágyra.

  Itt állok előtte. Nem vesz észre. Az éjjeli szekrényen felcsendül a vezetékes telefon. A nő felveszi és beszélget a hívóval. A kagylóból egy sistergő női hang.

  - Mi újság a ZH-kal?

  - Már kijavítottam őket. - feleli a nő és leveti magáról a kosztümöt. Gyönyörű hangja van.  - Még ma felteszem az eredményeket a Neptunra, aztán készülök holnapra. Négy előadásom lesz egyhuzamban. Azután a rektorral meg a tanársegéddel lesz találkám. Ki kell még gondolnom a pótvizsgák időpontját... jaj... annyi dolgom van. Komolyan, öt percem nincs magamra.

  - A tankönyvvel hogy állsz?

  - Jaj, Klárikám, ezt most ne firtassuk! - utasítja el fáradtan – Még azt is össze kell állítanom. Mi lenne, ha a jövő héten visszatérnénk erre? Addigra kész lesz az egész... remélem. - szelíden kacag.

  - Épp azért hívlak, hogy szóljak neked. Az új tanmenetrendet csak februárban kérik majd.

  - Oh, hála az égnek! - sóhajt fel a nő – Végre valami jó hír. Várj egy percet. - felkapja a kosztümjét és beakasztja a ruhásszekrénybe. Aztán leveszi magáról a cipőit, gyorsan kiviszi a többihez az előszobába és visszaül az ágyra. - Hallod, azt se tudom, mit fogok ma vacsorázni. - hanyatt dől az ágyon – Basszus! Még bevásárolni se volt időm.

  – Bezzeg az én vacsorám ma különösen jó lesz. - nevet a Klári kárörvendően - Hallod, Illés elvisz egy étterembe.

  -  Na, végre elhívott? - lelkendezik a nő és felül az ágyon

  -  Igen, az Aranypálmában foglalt asztalt.

  -  Óh, az nagyon jó hely. És mesélj, mi volt pontosan?

  A vonal másik végéről még sokáig hallható a Klári szívélyes ömlengése. Mesél arról az Illésről; hogy hívta el a randira, mióta tetszik neki, mennyire helyes meg ilyenek.

  Elköszönnek egymástól és leteszik a kagylót. Majd végig nézem, ahogy a nő átöltözik laza otthoni ruhába. Aztán kimegy, gondolom a konyhába vacsorázni. Majd visszajön és dolgozik a számítógépén. Végül kikapcsol mindent, átöltözik pizsamába és lefekszik.

  Miért kell ezeket látnom?

  Hamarosan az éjjeliszekrényhez fordul. Felgyújtja a kislámpát és kiszed valamit a fiókból. Egy bekeretezett fényképet. Könnybe lábadt szemekkel nézi. Ő és egy férfi van rajta; átölelik egymást, a két test összedörgölődik. A nő a szája elé kapja a kezét és belehüppög. Már nem bírja tovább: sírva fakad. Ledönti az arcát a karjára és zokog. Reszket a szomorúságtól.

  Egy hosszú, kies folyosót látok magam előtt. A végéről fény árad. Egy alak mászik ki belőle. Olyan, mintha az égre néznék, és a napgolyóba szállna egy madár. Az alak fut. Felém. Egyre nagyobb lesz, ahogy közeledik. Kirajzolódik az a barna hajú nő. Most megint vidám. Szalad felém. Kitárja a karjait. Én is így teszek. Mikor ideér nem áll meg, hogy megöleljen. Tovább lép. Keresztülfut rajtam, mint valami füstfelhőn. Csalódott vagyok. Hátra fordulok és látom, hogy a nő egy másik férfi karjaiba omlik. Szorosan átölelik egymást. Haragot érzek.

  A nő válla felett megmutatkozik a férfi arca. Vagyis nincs arca. A feje csak egy fekete golyó a nyakán. Egyedül csak szájjal rendelkezik. Éles fehér ív. Egy gonosz lélek vigyora, aki kivillantja halálos fogait. Mint amilyet a töklámpásokra szoktak faragni halloweenkor. Meg akarom ölni azt a férfit. Utálom őt.

  Ki ez a férfi? Mit keres itt? Miért ő öleli azt a nőt?

  Egy ágyon fekszem. A plafonról egy óriási lámpa világit a szemembe erős, durva fényével. Felém hajol egy műtőmaszkos, orvosi védősapkás valaki. Érthetetlen dolgokat mond. Matat a mellkasomon. A szikéje meg a többi eszköze hidegek. Ez a hidegség átjárja a lényemet.

  Az a valaki és még pár hozzá hasonló ember szüntelenül beszél felettem és matatnak a mellkasomon. Aztán bennem. Ide-oda tologatják a belső szerveimet.

  Fülsüketítő sípoló hang. Hosszúra nyúlik. Már szinte fáj.

  Rám tesznek két fekete korongot. A testem megugrik az asztalon. Megint sípolás. Aztán megint megugrom. Elfordítom a fejem és látok egy kocka formájú műszert fekete képernyővel. A képernyőn zöld csík mered vízszintesen. Onnan jön a sípoló hang.

  Előbukkan egy férfi. Ugyanaz, akit azon az üveglapon láttam, akivel megérintettük egymás ujjait. A műszerre könyököl. Könnyedén, lazán. Arcátlanul vigyorog. Szemei hirtelen vörösre válnak. Nevetés közben kitátja a száját és megmutatkoznak hegyes oroszlánfogai. Aztán előhúzza a zsebéből a kezét. Kitartja a mutatóujját, amiből karom ereszkedik elő. A karmot pedig beledöfi a képernyőbe és tovább nyújtja a zöld csíkot. Nem engedi neki, hogy ugráljon, mert az azt jelentené, hogy visszaállt a szívverésem.

  Ne tedd!!! Te ROHADÉÉK!!! SZEMÉT ÁLLAT!!! TE KIBASZOTT GYILKOS!!!

  Ő csak röhög. Mintha a sátán röhögését hallanám.

  Most már elegem van ebből a férfiból! Ki ő, mit akar tőlem?! Hagyjon engem békén!!

  De nem kegyelmez. A csík tovább nyúlik. A sípolás még erős egy darabig, majd lassan elhalkul és megszűnik. Akárcsak a látvány. Elhalványul minden előttem, majd ismét sötétség lepi be a teret.

  … Ágota... Ágota.... nem hagy nyugton ez a név... ez a nagyon szép név...

  Kapcsolatba kell lépnem vele. Mondanom kell neki valamit. Még nem tudom, hogy mit, de ha megtalálom, tudni fogom. Meg akarom érinteni.

  Megint a nő szobájában vagyok. Látom őt. Alszik. Fordul egyet. Aztán hullámzik a kép. Ugyanaz a helyszín. A nő ugyanúgy ott van az ágyon, de nincs egyedül. Egy férfi fekszik mellette. Be vannak takarózva. Átkarolják és dédelgetik egymást.

  Nagy ugrás. A férfi szemszögéből látom a világot. A nő itt van mellettem. A haját simítom. Jól érzem magam mellette. Szeretem, ahogy mosolyog. Megcsókolom. Most is kellemes érzés, mint a múltkor.

  És megszólalok:

  - Szeretlek.

 - Én is szeretlek. - feleli a nő. Most már kezdem érteni, ki vagyok, ki ez a nő és miért vagyok itt.

  Villanás. Megint a szoba közepén vagyok és őt látom, ahogy alszik az ágyban. Szeretlek, Ágota. Tiszta szívemből.

  Hirtelen megrebben és magához szorítja a takarót. Álmából ébredt és meg van rökönyödve. De hamar megnyugszik. Végignéz a szobán. Tudja, hogy ott vagyok. Nem lát, de érzi a jelenlétemet. Sírásra áll a szája. Elfintorodik, sír és a kezébe temeti az arcát. Majd kitörli a könnyeit és elmosolyodik.

  Egy temetőben állok. Előttem egy friss sírhely. Még le sincs kövezve. A boltozat feliratán ez áll:

 

KÁRÁSZ ANDRÁS

1976-2008

 

  Átlátok a felhantolt földön. Egy koporsó van elásva. Azon is átlátok. Ott fekszem benne.

  Nem érzek semmit. Béke és nyugalom honol bennem. Ez a halál. De még nem léphettem át. Még egyszer találkoznom kellett a feleségemmel, hogy elbúcsúzzak tőle. Ezért rekedtem itt az élet és a halál között.

  Most új érzés kerekedik benne. Fűt a szenvedély és az öröm. Boldog vagyok. De még ne...

  Vakító fény lobban, de nem szúrja a szememet. Egy alak tűnik fel benne. Nem tudom megállapítani ki vagy mi lehet az.

  - Itt az idő – szól egy dicsőséges hang – Jöjj!

  A fény felé sodródom – Még ne. Várj még! - ellenkezem

  - Jönnöd kell!

  - Nem! Még meg akarom tudni, milyen lesz az élete utánam...

  - Jönnöd kell!

  - … tudni akarom, boldog lesz-e. Kivel hozza össze a sors?

  - András, nem szabad túl sokat akarni. Megtetted, amit kellett, hát jöjj!

  - De nem leszek nyugodt, amíg nem tudom, hogy boldog lesz-e vagy sem. Csak ennyit kérek tőled, aztán tovább lépek.

  Ekkor a sodródás abba marad. Néma csönd. Az alak gondterhelten ingatja a fejét.

  - Akkor leszel nyugodt, ha lezárod magadban az életedet és elfogadod, hogy a szeretteidre más élet vár, amibe nem szólhatsz bele. Jönnöd kell.

  - Nem! - vetem közbe – Megesküszöm, akármi lesz, akármit látok, elfogadom és átkelek. - magamtól is képes vagyok visszalépni egy keveset – Kérlek.

  Kínosan hallgat – De utána nincs visszaút!

  - Köszönöm. - mérhetetlen hálát érzek

  Villanás. Egy ház nappalijában vagyok. Ágota és az édesanyja ülnek a nagyasztalnál. Beszélgetnek sok mindenről. Egyszeriben én is felvetődöm. Ágota elmeséli az anyjának, hogy rólam álmodott. Azt hiszi így engedett el engem, ezért nyugodtan élhet tovább és kereshet magának egy másik férfit. Minden élő ezt gondolja. Hogy azért lép kapcsolatba halott kedvesével (álmában, hangosan beszél hozzá a sírhelyénél, visszatér a halál színhelyére), mert ezáltal engedi el a holt lelket, hogy megnyugodjon és folytassa életét. Pedig épp ellenkezőleg. A halott engedi el az élőt, hogy nyugodtan átléphessen a másvilágra.

  Néhány napig figyelem Ágotát.  Dolgozik, találkozgat a barátnőivel, szórakozik, férfiakkal ismerkedik. Az egyik férfival különösen sokat van. Randevúznak, egymással töltik az éjszakákat. Ágota boldog. A férfi örömet okoz neki minden téren és viszont. Minden rendeződni látszik. Úgy néz ki, megtalálta azt, akivel új életet kezdhet.

  De valami mégsem stimmel.

  Ágota sokat nevet. Fényképezgetik egymást a férfival. Bemutatja a barátnőinek és később a szüleinek is. Majd a férfi is az ő barátainak és szüleinek. De ez a férfi. A külseje. Nem ronda vagy ilyesmi, csak... Iszonyat fog el a férfi láttán. Nem azért, mert ő öleli, csókolja, okoz orgazmust a volt feleségemnek. Valami más.

  Jól néz ki ez a pasas. Kicsit hasonlít rám, de ő alacsonyabb nálam, más színű a haja és a szeme, más az alkata. Én vékony voltam ő pedig sportos. De a vonásai nagyon olyanok, mint az enyémek.

  Őket látom szeretkezés után. Összebújnak és beszélgetnek. Mindenről. Megértik egymást. Ágota kitakarózik. Magára veszi a köntösét és kimegy valamiért. A férfi is kitakarózik. Végignyújtózkodik az ágyon. Látszik a lába, ami... amin van egy kis érdekesség. Mindkét sípcsontján varratok. Pont ugyanott mindkét lábon. Ha egymás mellé helyezik őket, az egyik vonal a másiknak a folytatása. Ilyet utoljára a National Geographic-ban láttam. Egy fickó kivetetett a sípcsontjaiból pár centit, hogy alacsonyabb legyen.

  Mik ezek?

  A bordáin újabb varratok. Megnézem még közelebbről. De mi ez a borzadály? Mintha egy röntgen készüléket helyeztek volna elém, hogy lássam, mi bújik meg a testen belül. A szem hirtelen olyan lesz, mint az enyém. A haja színe olyan, mint az enyém volt. Aztán egy újabb réteget lépek lefelé, és alatta a valódi lény deformálódik. Ez nem egy másik férfi, de még csak nem is ember. Ez... durva, érdes bőr, aminek olyan színe van, mint a lángnak. Nincs szeme. Üres szemgödrök ásítoznak hátborzongatóan, az orra akár a varjúnak, ujjai karmokba végződnek...

  - Ezt csak te látod, Andris. - dörmögi a démoni lény, közben rám néz. Közeledik felém – Csak neked mutatom meg, senki másnak! - nevetése felharsan, mint egy őrülté.

  NEM!! NEM!! NEM!!

  Elhőkölök. Zuhanok. Mintha letaszítottak volna egy szirtről. Pörögve zuhanok valami végtelenbe.

  Ő most már az enyém! Ő most már az enyém! - mindenhonnét ezt hallom.

  Lebegek. Egy fájdalmas gondolat. De az nem lehetséges! A testem... a temetőben... el kell jutnom a testemhez, hogy megbizonyosodjak róla.

  Nem is lett volna szabad meghalnom. Ott kellett volna maradnom, hogy vigyázzak rá.

  Ő most már az enyém! - visszhangzik a démoni kacaj. A szeme hatalmasra nőtt és itt van előttem. Ilyen nem lehet. Nem akarhatod így.

  Miért bántod őt? Miért szabadítottad rá ezt a szörnyet? Magával viszi a pokolba!!

  A démon átöleli Ágotát, ő a vállára borul. Boldog, mert nem látja a valódi alakját. Mert becsapja őt. Hagyd őt! Menekülj onnét! Menekülj!!

  Ő most már az enyém!! - közben lágyan simogatja a felségem haját. Győzedelmesen mosolyog.

  De ez rossz. Ez gonosz. Engedj vissza! Meg kell mentenem őt.

  Itt vagyok a temetőben. Odasuhanok a síromhoz. A földkupac. A sírom. Belenézek, de...

  Nincs ott. A testem már nincs bent a koporsóban. Akkor hol? Akkor...

  - Ő most már az enyém!!

  A démon kivette a testemet a földből, átszabta és magára öltötte, mint valami jelmezt.

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr361086015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Goff97 · http://ndmusic.blog.hu 2009.04.28. 18:51:13

ESZMÉLETLEN jó lett!!! Nagyon mélyre hatoló, bizarr, de reális, nagyon jól van fogalmazva, tetszik hogy misztikus, nyomasztó hangulatot kelt. Vajon ez vár ránk a halál után...? Én akár el is tudnám képzelni... Mindenesetre nagyon jól sikerült, így tovább! ;D

Máté Stiff 2009.04.29. 01:20:38

Köszönöm szépen az elismerést. Igazán jól esett :).
Utószóként még annyit hozzá tennék, hogy nagyon sok Edgar Allan Poe-t olvastam. Megfogott az egyik témája, az elhunyt kedves szellemként való visszatérése, melyet pár írásában boncolgat (Morella, Ligeia, Eleonóra). Én is akartam írni egy ilyen történetet, csak a saját módszereimmel a saját stílusomban. Ez lett belőle :).

Sorter 2009.05.09. 13:41:55

Ez valami elképesztően jó volt. Komolyan mondom, helyenként Stephen King és Dean R. Koontz is megirigyelte volna. Remélem még sok ehhez hasonló remekművet olvashatok majd tőled.
Őszintén gratulálok!

Máté Stiff 2009.05.13. 19:40:27

@Sorter:

Óh, Sorter, igazán köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszik majd az embereknek. Amúgy baromi jó a műsorotok, a RosszFilmek, mindig nézem. Csak így tovább!!