A most következő novellában szereplő főhős (Edward Elric) karakterének eredete a Fullmetal Alchemist című manga- és animesorozat,tehát az ő személye nem az én művem!
Az elején leszögezném minden FMA rajongónak: ebbe a történetbe nem írtam bele a Movie-t!

 A víz némán és zajtalanul csordogált a létesítmény alján befolyva,miközben kristályból álló,átlátszó kupoláját felülről irdatlan erővel nyomta,feszítette. Ebben a rendkívül ügyesen tervezett vízalatti erődítményben kívülről látszólagos nyugalom volt,ám a hatalmas kristálykupolák fedele alatt ádáz harc folyt. Egy harcos mindenen és mindenkin átgázolva vándorolt a több tucatnyi félgömb alakú,víz alatt is levegővel teli kupola között,hogy végül elérje az utolsót,ahol nem más bújt meg,mint maga D’Sparil,a legfiatalabb Kígyólovas. D’Sparil odafent,a szárazföldön társaival,Korax-al és Eidolon-nal pusztulást és gonoszságot hozott Parthoris földjére. Eidolon és Korax elmentek más világokba tovább terjeszteni a gonoszt, D’Sparil pedig Parthoris földjén maradt,hogy ez a terület végképp a Kígyólovasoké maradjon.
- Messziről alig észrevehetően,egy alak úszott az egyik szélső kupola összekötő csövén keresztül;a hosszú harcok után igazán nem merítette ki még egy ilyen hosszú,minimális levegővel való úszás sem. Egyszer csak lelassult úszása tempója;úgy tűnt feladja. De nem adta fel. Felgyorsult,végül eltűnt a kupola nyitott talapzatánál.

A kupola talpazatában öt kisebb terem volt,melyekben bokaszintig ért a víz. Egyszer csak a középső és egyben a legmagasabb terem belsejében álló oszlopból egy ember ugrott ki. Az alak csurom víz volt,mégis határozottan ugrott ki és támadt az agresszívan felé közelítő vörös vízköpőkre. Egy fiú volt,nyakában egy medállal. Fekete ruhát és nadrágot viselt,valamint egy vörös köpenyt és két fehér kesztyűt hordott. Szőke haja hátul copfba volt fonva és egy kasmírvörös,karmokban végződő tárgyat tartott jobb kézfején. Mikor a körülötte lévő vízköpőket meglátta,rájuk irányította a tárgyat. Ekkor a karmok végéről kék színű energianyalábok váltak le (furcsa,mennydörgésre emlékeztető hanggal),a vízköpők pedig egymás után estek le az oszlop aljánál a vízbe,miközben a fiú megölte őket. Mikor mind elhullott,a medálból felbukkant egy szellemhez hasonló árny és így szólt:
- Enriq,megmondtam,hogy az Elf Varázsrúd célszerűbb lett volna a gyenge Vízköpők ellen!
A fiú leugrott a vízbe,ahol a vízköpők holttestei voltak,majd elkezdte begyűjteni a vízben megbújt varázstárgyakat,és közben mérges hangon válaszolt az árnynak:
- Corvus,utoljára mondom:a nevem Edward Elric! Nem Enriq… Nem tudom honnan vetted,de az együtt eltöltött idők után igazán megjegyezhetted volna! A víz alatt fuldokolva pedig igazán nem volt alkalmam arra figyelni,hogy levegyem a Sárkánykarmot,eltegyem és elővegyem azt!
- Sajnálom,Elric,de megmondtam:Parthoris földjéről eonokkal ezelőtt elűzték az embereket,én még egyet se láttam életemben…
- De most ez az egy lesz az,aki megszabadít titeket D’Sparil-tól! – mosolyodott el Ed.
- Ne legyél túl büszke,Elric! Az még nem dőlt el! Mellesleg eldobhattad volna a Sárkánykarmot,érzem,itt valahol van még egy.
- Akkor megkeressük azt is! – zárta le a vitát Ed,majd felkapott bal kezébe egy sárga gömböt,amiből két hegyes szárny állt ki. Ekkor az elkezdett fényleni és Ed felemelkedett a levegőbe. Odafent körülnézett,majd így szólt Corvus-hoz:
- Corvus,hogyan tovább?
- Mögötted van egy teleport,oda kell bemenni. Négy kapcsolót kell lehúzni,amik felfedik a D’Sparil-hoz vezető utolsó teleportot. Ott van az első.
Ed lebegve indult a teleporthoz. Az új teremben ugyanolyan azúrkék,hullámokkal és aranyszínű,lefelé mutató háromágú szigonnyal díszített,mozgó fal volt,mint az oszlopos teremben. Ellenfeleknek csak a holttestét látták. Ed lenézett rájuk,majd eltűnődött: „Mennyi szenvedést kell még megélnie?” Corvus zökkentette vissza:
- Elric,ne törődj velük! Hidd el,tudom,miken mentél keresztül. Én és a fajtám még többet szenvedett D’Sparil alatt,ha megölöd őt,segítünk továbbjutni!
- Jól van,Corvus,nem kell mondani! – nézett le szomorúan Ed,miközben lenyomta a gombot,bement az előtte lévő teleportba és továbbment a többi terembe. – Eleget szenvedtem én is,te felnőtt fejjel élted meg mindazt,amit,de én 12-15 évesen. Te elf vagy,én ember,ezért nem fogod ezt a fájdalmat SOHA megérteni!
- Látod,Elric,ezért nem kellenek emberek Parthoris-ra! Önzők. Te csak az édesanyád vesztetted el,meg két végtagodat,nekem majdnem kiirtották a fajtámat! Tehát azt ne vitassuk,ki mit nem ért meg!
- És az öcsémet is majdnem…Hogy egyebekről ne is beszéljek…
- De ez akkor sem mérhető ahhoz,hogy a Kígyólovasok más fajokat is behódoltattak maguknak. De a Sidhe Elfeket nem!
- Na idefigyelj,Corvus! Más emberek a Bölcsek Kövét fegyverként használták volna fel;az nem lett volna önzőbb,mint az én céljaim vele? És részemről a téma lezárva…- fejezte be Ed,miután lenyomta az utolsó gombot és utoljára került vissza az oszlopra. – Megígértem nektek,hogy segítek rajtatok és végzek D’Sparil-lal;és kész.
- Rendben van…

Ed szemben állt az utolsó teleporttal. Ez az,ami felküldi őt D’Sparil-hoz. Ezért harcolta végig az Elátkozottak Városát,és azt az elhagyatott,pokoli szigetet is. Sóhajtott egyet,majd így szólt:
- Nos,Corvus. Készen állsz?
- A kérdés az,hogy TE készen állsz-e,Elric?
- Persze. –hangzott az egyhangú válasz Ed-től,majd komor arccal beugrott a teleportba.

Odafent,a kupola alatt egy hatalmas,puszta terepen találták magukat,ahol csak egy komor,egyhangú,sötétszürke torony emelkedett ki. A terepen rengeteg furcsa kreatúra volt szétszóródva: óriási,szürke,koponyához hasonló lebegő fejek;világosbarna,emberszerű gólemek;hatalmas,világoszöld,rubinvörös szemű,két lábon álló gyíkok,a torony lábánál pedig ott ült D’Sparil maga egy ugyanilyen gyíkon.
A gyík izmos lábain állt,miközben gyenge,fejletlen kezeit befelé húzva tartotta. Fejéről oldalra hajlott két vastag és hegyes szarv,amiből állán is volt egy. Háta közepén négy kisebb tüske állt ki. Nagy,vastag farkát hátrafelé lógatta. Éles fogait vicsorgatva nézett mérgesen Ed-re és a mellette lebegő Corvus lelkére.
Abban a pillanatban,amint Ed odakerült,az összes szörny vicsorogva felé fordult, D’Sparil pedig mély hangján elkiáltotta magát:
- Nocsak,nocsak,megérkezett az Eretnek! Ki hitte volna,hogy majd pont egy halandó ember próbál meg legyőzni engem…
- D’Sparil,a hatalmadnak vége! – szólt vissza Ed a Kígyólovasnak. – Tudom,mit műveltél Parthoris-ban és ezt nem fogod büntetlenül megúszni!
- Az Eretnek nagy szavakkal jött… - hencegett D’Sparil. – De az a helyzet,Elric,ebben a világban a dolgok másképp mennek,mint odaát!
- Honnan tudod a nevem, D’Sparil?
- Eidolon jó előre szólt,hogy hiába intézzük el Corvus-t,valaki még elindul ellenem. Mesélt rólad néhány dolgot. De nem hittem volna,hogy tényleg egy ember jön majd ellenem…
- Aha! Szóval Corvus-t is ti öltétek meg!
- Igen,merénylet volt…De minek is foglalkozok én veled… - D’Sparil hátradőlt a méretes gyík hátán,majd elkiáltotta magát: - KÖVETŐIM,VÉGEZZETEK AZ ERETNEKKEL!
Erre a mondatra az összes szörny nekirontott Ed-nek.
- Tehát ezért voltak odalent csak vízköpők! – mondta az. – Semmi gond! Így,nyílt terepen könnyebb lesz elintézni őket!
Ed elkezdett hátrálni,miközben elővett egy fekete könyvet és két tenyere közé tette azt. Az eltűnt,Ed szemei pedig vörösen kezdtek el világítani. Ezután elővett egy aranyszínű varázsbotot,aminek a vége két szárnyat formázott és egy rubinkő volt a csúcsában. A szörnyek felé tartotta,mire hatalmas tűz kezdett áramlani belőle. Mikor a szörnyek első hulláma elpusztult,elrakta a varázsbotot,majd egy számszeríjat vett elő helyette,amiből zöld nyilakat lőtt ki;egyszerre többet is. Egy idő után visszaesett a nyilak száma és fényereje.
- Elric,a könyv ereje elszállt! Válts erősebb fegyverre!
Ed elővette a Sárkánykarmot és igen gyors tüzet nyitott. Ekkorra már csak két lebegő vaskoponya maradt meg az ellenfelek közül. Hamarosan azok is élettelen vastömeggé estek össze.

Ezek után Ed D’Sparil felé fordult,aki felegyenesedett és így szólt Ed-hez:
- Nos,Edward Elric. Mi a célod azzal,hogy meg akarsz ölni engem? ENGEM,a Kígyólovast? Mert tudom,hogy érkezésed után hallottál először ezekről a semmirekellő Sidhe Elf-ekről,tehát azt nem hiszem el,hogy csak miattuk rontottál rám.
- Egyszerűen kegyetlen,amit ezekkel az ártatlanokkal műveltél odakint! –mutatott Ed az „égbe”,Parthoris-ra utalva. – Én csak békét akarok újra erre a környékre és hogy senki ne halhasson meg,soha többé. Igazad van,ez nekem nem érdekem. De nálam jobban kevés ember tudhatja,milyen az,ha elvesztünk valakit.
- De ostoba vagy te! Én senkit nem ölök meg! Békét pedig én hoztam...
- És a Sidhe Elfe-ek?? Majdnem odavesztek vagy beálltak melléd és saját fajtájukat öldöklik le! Mondd,D’Sparil,neked EBBEN mi érdeked van?? Csak mert Kígyólovas vagy,feljogosít arra,hogy ilyen borzalmakat művelj?
- Eretnek,ebben a világban másképp mennek a dolgok,mint az emberek között…Az ember egy tökéletlen,korcs lény. Ezért nem volt helyük Parthoris-ban. Az emberek nem képesek megérteni az egység fontosságát,az egységesség értelmét. Mi csak békét hoztunk erre a vidékre. A háborúk csak ellenünk indultak. Sosem köztünk! EZ az egységesség értelme!
Ed lehajtotta fejét.
- De te nem láttad,a Sidhe Elf-ek micsoda borzalmakat éltek meg!
- Ennyi? Ennyi indokod van ellenem?? Mindezek után? Eretnek,legyél őszinte:MIÉRT AKARSZ MEGÖLNI ENGEM???
- Az egyenértékűségért.
- Mi?
- Az egyenértékűségért. Tessék,ezt akartad hallani?? Ismét,haza akarok menni,ahonnan jöttem ebbe a förtelembe. Ehhez kell az,hogy leszámoljak a Kígyólovasokkal. Ismét boldog életet akarok élni,nem csak keresni valami követ,amit soha nem szerzek meg és közben csak szenvedni és szenvedni. Az öcsém már úgyis visszakapta a testét. Különben pedig tudom,hogy ti,a Kígyólovasok ritka gonosz teremtmények vagytok;ezért adlak titeket az egyenértékűségnek (azáltal hogy megölöm mindhármatokat) cserébe az én világom boldogságáért,és hogy ne itt kelljen megdögölnöm ebben a pokoli világban.
D’Sparil éktelen kacajban tört ki.
- Mint mondtam,az emberek tökéletlen lények. Ilyen önző célokért akarsz megölni három ilyen hatalmas erőt,mint a Kígyólovasok?? Érted,meg a testvéredért?
- Nem. Mint mondtam a világom boldogságáért.
- És neked ezen világ békéje nem számít?? Mit gondolsz,mi lesz itt nélkülem?
- D’Sparil,elég! – szólt közbe Corvus. – Hagyd békén! Csak egy halandó ember!
- Corvus,te még ezután is emellé az eretnek mellé állsz? –szólt vissza a Kígyólovas.
- Edward Elric nemes,tiszta lélek. Csak a jóért küzd.
- ÉS magáért.
- Ez mellékes. De mindez nem változtat a tényen,hogy neked,D’Sparil,pusztulnod kell!


- Elég volt. –mondta Ed,majd dühvel és szomorúsággal vegyesen telve felnézett D’Sparil-ra. – D’Sparil,az életem így is elvesztette értelmét. Ha legyőzlek,ismét értelmet nyer. Ha itt halok meg,véget ér. Én rosszul már nem járhatok. Ezért is vagyok itt. És ahogy Corvus is mondta: MEG KELL HALNOD!
Miközben ezt az utolsó mondatot kimondta,felemelte jobb karját,amiből egy acélpenge hasított ki,és elkezdett D’Sparil felé szaladni. D’Sparil is megindult felé,miközben a Káoszkígyó,aminek a hátán ült,tűzgömböket lőtt ki a szájából. Ed beleszaladt és kettévágta pengéjével. Bal karjával előrántott egy szürkésbarna varázsbotot,aminek egy koponya volt a végén és két szürke szarv állt ki az oldalából. Megragadta a bot tövénél és D’Sparil-ra irányította,mire a két szarv vörösen kezdett izzani,a kopnya felől pedig vörös nyalábok indultak el a Kígyólovas felé. Az egyre távolodott,mire Ed eltette varázsbotját és elővette ismét az aranyszínűt.
- Hihetetlen! – szól fel D’Sparil. – A híres Acél Alkimistától nem telik más,csak egy penge,meg a Sidhe Véneinek Varázsfegyverei!
- Idefigyelj,D’Sparil,nem azért jöttem Parthoris-ba,hogy alkímiázgassak. Az az én világomban fontos,de itt a mágia az úr!
Ekkor a Pokoli Varázsbotot fejjel lefelé beleszúrta a földbe és mindkét kezével rámarkolt. Ebben a pillanatban a fegyver és Ed körül vörös rubinvörös lángnyalábok csaptak fel és egy ugyanolyan vörös csík indult el a földön D’Sparil felé. A Káoszgyík elugrott mellőle,ám a csík a Kígyólovas várakozásával ellentétben nem ment tovább,hanem elhajlott,méghozzá őfelé. Amint aláért,a talaj darabokra hullott alatta és körülötte,aztán megsüllyedt,amit végül egy nagy vörös robbanás kísért. Mikor a füst elült,Ed a varázsbotot ismét elrakva odament a felborult Káoszkígyóhoz,majd elkiáltott magát:
- Mindenesetre,ha alkímiát akartál,D’Sparil,most megkapod! – majd összecsapta két tenyerét,aztán rátette a Káoszgyík testére. Amaz abban a pillanatban cafatokra robbant szét. A vér beborította Ed-et és a talajt körülöttük.
Ed igencsak meglepődött.
- Ennyi lett volna az a hatalmas Kígyólovas? – kérdezte Corvus-tól,majd felállt és elindult a sötétszürke torony felé. Corvus válasza helyett hirtelen elektromos áram cikázását hallotta a Káoszkígyó felől. Megfordult. Hamarosan egy karmazsinvörös ruhában lévő ember tápászkodott fel a Káoszkígyó húsdarabkái és belső szervei közül.

 

Az embermagasságú alak vörös ruhája aranyszínű szegéllyel volt díszítve. Arcát is eltakarta;az árnyék mögül csak két vörös szem és árnyékban elfedett arc látszott. Vállán két barna színű,tüskés vértet,középen egy barna szövetcsíkot hordott. A csíkot egy másik,aranyszínű csík szelte ketté,mely alsó végénél egy lefelé mutató háromágú szigonyban végződött. Karján a ruha könyökéig tartott;csupasz alkarjáról tüskék lógtak le. Jobb kezében egy aranyszínű varázsbotot tartott,mely egy karikában végződött. A karikából két ág nyúlt ki jobbra és balra,valamint egy felfelé. Így nézett ki maga D’Sparil,a Kígyólovas.
- Biztos voltam benne,hogy egy Káoszkígyóval elbánsz,Eretnek. – szólalt meg D’Sparil. – De engem nem lesz olyan könnyű elintézni! Az alkímia pedig hatástalan az én mágikus erőmmel szemben,akárhogy veted be!
Ebben a pillanatban a Kígyólovas levegőbe emelte varázsbotját,amin kék villámok kezdtek el cikázni. Egyszer csak D’Sparil az Eretnek felé fordította a varázsbotot,mire abból egy kék villámló gömb szakadt ki és elindult felé.
Ed erre nem számított. Nehezen ugyan,de elugrott a gömb elől. Ekkor (úgy,ahogy volt,a földön térdelve) ismét összecsapta tenyereit,majd letette őket egymás mellé a szürkésbarna,kavicsos talajra. Ott hirtelen fény villant fel,mire tenyereit egyre felemelte a talajtól. Kezei nyomán egy kard emelkedett ki a földből,amit,mikor már felállt,maga elé rakta két kézzel megmarkolva,majd fenyegetésképp oldalra suhintotta bal kezével.
- Alábecsülöd az Alkimistát,D’Sparil! –kiáltott ekkor,majd elindult a Kígyólovas felé;a kardot bal kezében bal oldalt tartva,jobb karján lévő acélpengéjét maga elé tartva. Futás közben köpenye felemelkedett,így látható lett hátán egy hatalmas vágás,amit még egy Szablyakarmú ejtett Edward-on még a földalatti lávafolyamok környékén.
Mikor odaért D’Sparil-hoz,ütésszerűen akarta megszúrni őt pengéjével,ám az könnyedén oldalra lépett,majd fenyegetően felemelte varázsbotját és Ed-be célozta szúrni. Ám Elric előrelendítette bal kezében lévő kardját,amely elütötte onnan a botot. Ennek ellenére az D’Sparil kezében maradt,de a földbe szúródott. Ekkor Edward ismét le akarta szúrni őt,de az hirtelen megragadta a pengét bal karjával,és így szólt:
- Nocsak,Elric,látom,nem hús-vér karod van…Kíváncsi vagyok,mire mész vele…
- Automail a neve,és többet ér mint gondolnád! – kiáltott Ed,és még erősebben nyomta pengéjét D’Sparil arca felé,ám az hihetetlen módon puszta kézzel lökte el magától. Ed hátraugrott és tágra nyílt szemekkel kérdezte:
- Ez…ez hogy lehetséges?? Ez a penge borotvaéles,de téged meg se karcolt!
- Mint mondtam,Eretnek,engem nem olyan könnyű elintézni! Nem tudod,mibe kezdtél bele!
- Valóban… - mosolyodott el Ed és lassú fenyegető mozdulatokkal hátához nyúlt,hogy elővegye az Elf Számszeríjat. Ám ahelyett,hogy elővette volna,ismét odarohant D’Sparil-hoz és villámgyors mozdulattal akarta ismét átszúrni a Kígyólovas fejét.
Ismét sikertelenül. A Kígyólovas megint megragadta a pengét (ám most varázsbotjával),és így szólt,mérges,fenyegető hangon:
- Kezd bosszantani a viselkedésed,Elric! Értsd meg:neked itt nincs helyed és ne avatkozz bele abba,ami nem a te ügyed!
- De most már az én ügyem is,D’Sparil!
- Valóban? Akkor kövesd a Sidhe Véneit!
Ekkor D’Sparil jobb karjával,ujjait begörbítve ragadta meg Ed gyomrát. Ed ekkor vért köpött.
- Látod,te Acél Alkimista?! Ennyi értelme van a ti alkímiátok egyenértékűségének! Most csak egy mozdulatomba kerül és te pokoli kínok közt fogsz elvérezni!
- Már tudtam,mennyit ér…az egyenértékűség!– nyögte ki az,iszonyú fájdalmak között. - De én…arra tettem fel életemet…hogy ti meg fogtok halni…Ha nem,akkor én haljak meg…ezért…PUSZTULJ!
Amint ezt elkiáltotta,felkapta bal kezében lévő kardját és minden erével és lendületével D’Sparil fejének irányította. Amaz oldalra hajolt egy kicsit és nagy nehezen megfogta azt jobb karjával,amit korábban Ed testébe fúrt. Az Alkimista kihasználva et az alkalmat egy rúgással akarta kiütni ellenfelét,ám mielőtt akármit tehetett volna,a Kígyólovas varázsbotján keresztül villámot vezetett Ed automail-jébe. Ed felüvöltött a fájdalomtól,elengedte D’Sparil-t,majd az,kihasználva az alkalmat,beleszúrta az Alkimista már így is sérült hasába a varázsbotot és ismét egy villámgömböt lőtt – egyenesen a testébe. Ennek hatására az hirtelen lendületet kapott, és 30 métert repült hátra,amíg neki nem ütközött a terep szélén lévő rideg szürke kőfalnak.
- Azt mondtad,ebben a világban a mágia az úr – kiáltott D’Sparil. -,mégis alkalmaztál alkímiát… Rájöttél,hogy saját,tapasztalatlan mágikus tudásod nem elég ellenem. Ám hiába vetsz be alkímiát is,az én hatalmam ellen az is hatástalan!
- Milyen…hatalomról beszélsz te,Kígyólovas? – mondta az Eretnek,miközben lassan feltápászkodott. – Egy vékony aranyrúdon keresztül elektromos feszültséget keresztülfuttatni nem mágia! Ez csak az energia átirányítása,amit az alkímia képes kiküszöbölni!
- Mi?Ez hogyan lehetséges? Egy ilyen találat és becsapódás után képtelenség,hogy talpra tudj állni!
- D’Sparil,még te sem hiheted komolyan,hogy nincs nálam életelixír! – vigyorgott az.
- Legyen elátkozott a halandó fajtád,Eretnek! – A Kígyólovas beleszúrta a földbe varázsbotja alsó felét. Ekkor az egészet kék villámok járták körbe,majd két kósza nyaláb a talajon keresztül eltávolodtak néhány méterre D’Sparil-tól. Ekkor kiemelkedtek a földből és nyomukban két árnyas alak bukkant fel.
Az alakok árnyékba burkolóztak,pont mint D’Sparil. Éjfekete ruhájuk arcukat is eltakarta;mögüle még a szemük csillanása,fénye sem villant ki. Karjuknál ruhájuk széle D’Sparil ruhájához hasonlóan aranyszínű szegéllyel volt díszítve. Nem lábakon álltak;lebegtek a föld színe fölött. Válluknál vörös színű vértet hordtak,ami összefutott mellkasuk előtt. Ezt a pontot egy lelógó ruhadarab takarta el mindkettejüknél,melynek felső részénél egy aranyszínű lefelé mutató háromágú szigony,alsó felénél pedig rúnákból álló betűsorok voltak. Ezek az alakok voltak D’Sparil Tanítványai.
- Tanítványaim – szólt az alakokhoz D’Sparil. -,ez az eretnek az életemre tört. Végezzetek vele!
A tanítványok egyre emelkedve közeledtek Ed felé. Kezeik lila szikrákat szórtak,amik aztán gömbként elindultak,hogy megsebezzék az Eretneket.
Ő viszont nem mozdult. Egy pillanatban a földbe szúrta kardja pengéjét,összecsapta két tenyerét majd az egyiket szikrázva tette az alacsony kőfalra. Abból két hatalmas tüske szakadt ki,átszúrva a Tanítványokat;majd arról a helyről,ahol állt,egy harmadik,még nagyobb tüske indult a kupola boltozata felé. Amikor kb.500 méteres magasságban hozzáért a boltozathoz,odalent Ed így kiáltott:
- Nagyon elszámoltad magad,D’Sparil!
- Te meg mit művelsz,Elric?
- Az alkímia 3 legfőbb lépése : meghatározás,elemekre bontás,és más formában újra összerakás. És szerintem nem tenne jót a nyamvadt kupolád szerkezetének,ha a tartóboltozat kristályának rendezett,tartós szerkezetét lecserélném erre a rideg,törékeny kőre,amiből ez a hatalmas fal épült…Pedig erre most minden lehetőségem megvan!
- De akkor te is idefulladsz! Akkor meg az egész küzdelmed elvesztette értékét,jól mondom?
Ed szemei kikerekedtek ennek hallatára. A Kígyólovas ezt egyből észrevette és folytatta:
- Hiszen ha úgy ölsz meg engem,hogy közben te is meghalsz,Parthoris ismét felszabadul. De Te,Elric,ennek az örömét már nem fogod élvezni!
- Ez nem számít! Neked pusztulnod kell! – próbálta elterelni gondolatait Ed,de be kellett látnia,D’Sparil-nak igaza volt. Ez nem jó taktika.
Alig vette észre és a Kígyólovas már vele szemben állt és fenyegetően emelte varázsbotját. Ekkor észbe kapott és kardját otthagyva gyorsan elugrott a Kígyólovas sújtása elől. Ezt látván,az tovább igyekezett a lélektani rohammal:
- Azt hiszed,a te érdekeid olyan tiszták és nemesek,mi? Pedig nem csak hogy önzőek,de ezáltal még inkább egy hitvány féreggé válasz az emberiség féregkeltetőjében! Ne hidd azt,hogy nem ismerem az emberek fajtáját! Eidolon megismertette velem és mindent tudok róluk! Agresszív,könyörtelen,korrupt,tudatlan,ostoba lények,kik személyes örömeiket a globális szükségek elé helyezik! Mind egyformák,az utolsó koldusig!
- Ez nem igaz! – üvöltött Ed,és villámgyorsan kapta elő a Sárkánykarmot. – Corvus-nak is mondtam:mások a Bölcsek Kövét fegyverként használták volna;én csak az öcsémnek akartam új testet adni,és azt,hogy én is ismét egész ember lehessek! Te viszont sosem leszel képes megérteni az emberi lét alapjait és mivoltát! Azonkívül pedig D’Sparil,az emberek igenis képesek arra,hogy segítsenek egymáson és közösen oldják meg a nehézségeket! Ezért hajtottuk kezünkbe az alkímiát évszázadokkal ezelőtt,hogy…
- Hogy?? Nézz csak magadba,mi lett belőle! Az a nagy alkímia,meg az a Bölcsek Köve csak háborúkat,még több háborút és szenvedést okozott! De erről nem a tudomány tehet,hanem az ember! Te is veszélybe sodortad az öcsédet és saját magadat a nyamvadt alkímiával,egyetlen halott senkiházi miatt!Mert neki semmi értéke nem volt az emberiségre nézve,gondold csak végig!
Ed-et elöntötte a vakméreg. A Sárkánykarmot teljes erejével a falba vágta,amin keresztül világoskék,karomvágáshoz hasonló energianyalábok indultak el,majd eltűntek. Ebben a pillanatban egy hirtelen robbanás kiszakított egy több tonnás darabot a kőfalból. A kőtömb egyenesen D’Sparil-nak repült. Ám Ed ezzel nem elégelte meg: kört rajzolt a földbe,annak közepébe beleszúrta a Főnix Pálcát,és alkímiai reakciót hajtott végre. A Főnix Pálca szárnyai és rubinköve elkezdtek hatalmas hévvel lángolni. Ekkor az alkimista kihúzta azt a földből és fenyegetően afelé a füstölgő kőtörmelék-halom felé fordította,ahol eddig D’Sparil állt.
Amikor a füst elült,már valóban nem állt ott,de Ed holttestet sem látott. Ezután elindult,kezében a lángoló Pálcával a nyílt terep közepére. Egyszer csak,körülbelül félúton hirtelen megfordult és maga elé rántotta a Pálcát. Helyesen tette;a Kígyólovas a háta mögé lopakodott és épp lesújtani készült villámló varázsbotjával.
- Úgy látom,nem igazán vagy képes elviselni az igazságot,Eretnek! – szólt komoran az.
- Igazság? Édesanyámról beszéltél,te rohadék! Ezt pedig nem hagyom annyiban,te semmirekellő! Az igazságot pedig már láttam,és tisztában vagyok az alkímia borzalmaival is!
- És a fajtádéval?
- Az nem a „fajtám” volt. Azok nem is voltak emberek,akik annyi borzalmat elkövettek!
- És Ishbal?
- Honnan tudsz te az Ishbal-i Háborúról?
- Eidolon korlátlan hatalmával képes volt szembesíteni minket az emberiséggel és az igazsággal. Ezért lehettünk Korax-al együtt Kígyólovasok. Ha pedig úgyis meghalsz,Eretnek,ideje hogy megtudd az igazságot: Ishbal-ban ugyanolyan emberek harcoltak,mint te,vagy akár a testvéred! Egyik ember sem különb semmivel,mint a másik! Az Ishbal-i Háború pedig ennek volt a bizonyítéka!
- Elhallgass! Ezt te nem tudhatod! – kiáltott Ed,és ismét elöntötte a düh. Kiugrott D’Sparil varázsbotja elől és elsütötte az időközben is lángoló Főnix Pálcát. Amint kilőtte annak lángoló lövedékét,futva hátrált D’Sparil-tól. A Kígyólovas ezt a szemből érkező támadást már nem tudta elkerülni. Mikor felcsaptak az öt-hat méteres lángok és a környékét mindenhol tűz lepte el,alakja eltűnt.
- Eidolon csak a felszínt mutatta meg neked! – mondta tovább az Alkimista. – Nem láthattad az emberek mindennapjait,csak a pusztítást meg a háborút! Valóban,az erre való hajlam minden emberben benne van. De nem minden ember tesz is olyan borzalmakat,amiket láttál! Mi ketten az öcsémmel pedig hibát követtünk el,ezt akartuk mindössze jóvá tenni a Bölcsek Kövével!
- De ostoba vagy te! – hangzott ki egy hang a tűz ropogásából. – Azok az emberek,akik nem hajtanak végre borzalmakat azért nem teszik,mert elnyomottak és szenvednek! Nektek pedig esélyetek nem volt se a sikeres feltámasztásra,de a fizikai részetek visszaszerzésére! Feltámasztás csak mágiával lehetséges,ezért vallottak annyiszor kudarcot az alkimisták minden egyes kísérletnél!
Ed szemei ismét kikerekedtek.
- Ez lehetetlen!! Ezt nem élhetted túl!
- De igen! – és ekkor D’Sparil lángoló ruhával,jobb kezével bal vállát fogva,bal kezében varázsbotjával kilépett a lángokból. – És még valami! Azt is fel kell fognod: embert csak élőhallottként,vagy Homunkuluszként lehet feltámasztani! Mit gondolsz,mik voltak az én Élőhalott Harcosaim életükben? Ha másképp vissza tudtam volna hozni őket az életbe,megtettem volna! De nem lehet,mert én Homunkuluszokat nem tudok teremteni,más módszer pedig nincsen…
Mikor Elric meghallotta és felfogta ezeket a szavakat,fájdalomtól üres tekintettel letérdelt és a földet bámulta. D’Sparil elindult felé.
- Elric,mit művelsz? – kiáltott Corvus.
- Corvus,vége van. – mondta Ed,alig hallhatóan.
„Egy olyan dologért tettem kockára Al életét,és a sajátomat is,amit soha nem érhettem el… - gondolta. - Ez nagy bűn. Al már visszakapta a testét és így is nélkülem képes teljes életet élni. Azzal,hogy idekerültem,fizikailag meghaltam számára,nem fog annyira fájni neki,ha itt meg lelkileg halok meg. Márpedig ezek után…megérdemlem a halált.”
- Örülök,hogy végre felnyílt a szemed,Elric. – mondta D’Sparil,mikor Ed elé ért,aki közben ugyanúgy a földet bámulta,üres tekintettel. – Most már megszabadíthatlak kínjaidtól. A Sors legyen hozzád irgalmas,mikor ismét a Kapu elé kerülsz…
Ed agyában mindeközben felvillantak az általa ismert emberek képei: Mustang , Hughes , Havoc , Armstrong , Rose , Cornello , Dante ,a Homunkuluszok ,Sebzett, Hohenheim , Pinako néni…és Winry! Mikor ő jutott eszébe,egy különös érzés öntötte el.
„Hiszen…otthon nem csak Al várna… - gondolta mindeközben. – Sőt…az először nem is az én otthonom volt,hanem Winry-é…És ő…annyi mindent megtett értünk az öcsémmel…főleg értem…én meg észre se vettem…Például amikor Sebzett elpusztította az automail-emet,mérgesnek tűnt,mégis megcsinálta…meg még régebben…mikor anyu meghalt,mindig mehettünk oda vacsorázni…Igaz,azt nem ő főzte,de legalább valahol otthon érezhettük magunkat…VELE…meg régen mennyit veszekedtünk…Ej,de kisgyerekek voltunk még akkor…szerintem ha nem veszekedhettünk volna,azt még sajnálta is volna…És most…hogy ebben a pokoli világban vagyok…annyira hiányzik nekem…Lefogadom én is hiányzok neki…Csak nem…szerelmes vagyok belé?...És ő belém?...de igen…hát akkor ezért…ezért volt az a sok jótett és kedves szó…meg amikor fejbevágott a villáskulccsal…az is?...Igen minden bizonnyal…”
D’Sparil felemelte a varázsbotját fejjel lefelé és épp Edward-be készült beleszúrni.
„De akkor ezért...ezért hiányzik…és ő nem is tudta,hogy szeretem…igen,ezzel jóvátehetném,amit elkövettem…ráadásul még látni akarom őt…látni akarom…Nem halhatok meg…hanem D’Sparil-nak kell meghalnia!...igen!...hiszen eleve azzal a céllal indultam el,hogy megölöm mindhárom Kígyólovast…az Egyenértékűségben ennek kell hogy legyen értéke rám nézve!...de most meg fog ölni!...Mit csináljak?…az alkímiám most kevés,a mágiám szintén…de talán…IGEN,EZ AZ!...MEGVAN!”
Épp mikor a Kígyólovas elindította varázsbotját Elric fejébe,az Alkimista villámgyorsan összecsapta két tenyerét,mintha alkimista reakciót készülne végrehajtani,aztán feje fölött kézzel megragadta a szikrázó varázsbotot. Mindkét karján villámok kezdtek el fel-alá futni.
- Eretnek,ezt miért csináltad? – nézett nagyokat D’Sparil. Ed a szemébe nézett;az láthatta,hogy az Alkimista szemébe visszatért az élet.
- Bocsáss meg,D’Sparil,de még késő meghalnom! – felelt Elric. – Rájöttem,hogy van még egy személy,aki miatt haza kell jutnom,és akiért jóvá kell tennem és akiért jóvá tudom tenni azt,amit elkövettem! Neked pedig,mint mondtam,pusztulnod kell!
Ellökte magától a varázsbotot,miközben feltápászkodott a földről. Karjain villámok cikáztak,majd mikor ismét összecsapta tenyereit,az összes villám odament.
- Ez hogy lehet? – kérdezte a Kígyólovas,majd ismét támadni próbált varázsbotjával,de abban nem volt villám. – Te jó ég! Erre csak egy Ark-Mágus lehet képes,de te…
- Ötvöztem az alkímiát a mágiával,így nem csaptál agyon a villámaiddal,sőt az ÖSSZES villámod a kezemben van! - kiáltott Ed,majd egy kicsit eltávolította két tenyerét egymástól. Ekkor egy villámló gömb bukkant fel köztük. Mindezek után Elric egy határozott mozdulattal széthúzta tenyereit,mire a gömbből egy hatalmas villámból álló oszlop lett,ami egyenesen D’Sparil felé indult el. A Kígyólovas gyáván futásnak eredet,hogy Tanítványokat idézhessen,ám a villámoszlop követte őt és egy hatalmas dörejjel csapott belé,mikor utolérte.
- Látod és még a Sárkánykarom se kellett hozzá! – kiáltott Ed ismét,D’Sparil után,majd útjára indított még egy villámló oszlopot. Miután az is becsapódott,a Kígyólovas összeesett,de még nem halt meg. Az Alkimista lassan odament összeszenesedett testéhez és így szólt:
- Az Eretnek legyőzött,D’Sparil! Elbuktál,vége! Mik az utolsó szavaid?
Az minimális erejével varázsbotjába kapaszkodva feltérdelt és így szólt,Elric-hez fordulva:
- Edward Elric,engem legyőztél,de Korax ereje hatalmasabb,mint az enyém,Eidolon pedig mindenek felett áll! Esélyed sincs,hogy mindhármunkat legyőzd,Alkimista!
- D’Sparil,ezt csak bízd rám! – fejezte be Elric a Kígyólovassal folytatott beszédét,majd mindkét tenyerét felé fordította. Kezei még mindig villámlottak,ezért az utolsókat is kilőve,két hatalmas nyaláb találta telibe D’Sparil-t. Ebben a pillanatban az eldobta a varázsbotját,majd hirtelen a levegőbe emelkedett;egy villámló gömb vette körbe. Nem sokkal később egy villanás kíséretében a Kígyólovas teste,elégett és a földre már csak a csontjai estek le.
Ed és Corvus komoran néztek le a csontokra és a mellette fekvő varázsbotra. Az elf hamarosan örömben tört ki:
- Igen! Megcsináltad,Elric! A Kígyólovas hatalmának vége! Megölted őt! Felszabadultunk!
Az Alkimista hamarosan szintén elmosolyodott. Letérdelt D’Sparil földi maradványai elé,imát mondott kárhozott lelkéért (Corvus ebbe nem szólt bele),majd felkapta a varázsbotot és ismét elindult a sötétszürke torony felé. Közben Corvus tovább kérdezte őt:
- Elric,kiről beszéltél,amikor mondtad D’Sparil-nak,hogy még nem halhatsz meg?
- Egy lányról.
- Hogy hívják?
- Mit számít az neked,úgyse ismered.
- Azért még érdekelhet. Kíváncsi vagyok,milyen emberi nevek vannak még.
- Oké. Winry-nek hívják. Winry Rockbell.
- Aha. Rokonod?
Ed némán rázta a fejét,majd válaszolt:
- Egy régi gyerekkori barátom.
- De ennyire fontos neked,ha csak egy barát? Várj csak…Szerelmes vagy belé?
Ed ismét némán bólogatott. Corvus felnézett az „ég”-re:
- Nem hittem volna,hogy a szerelem ekkora erőt tud adni…
- Tudod,Corvus,azt mondják az emberek között: a szerelem vakká tesz. Viszont az tény,hogy a legnagyobb harcosokra is hatással van…
- És ahogy tapasztaltam még a jeges szívet is felolvasztja…
- Corvus,ezt hol tapasztaltad?
Az elf,válasz helyett mélyen Elric szemébe nézett. Az elpirult és magában rájött: ezzel megváltozott. Korábban minden lehetséges módszerrel tiltakozott volna,ha valaki felvetette volna ezt a témát;ezúttal viszont már boldogsággal töltötte el,hogy ezt elmondhatta valakinek – még ha csak egy talizmánba zárt elf léleknek is.
Mikor odaért a torony lábához,egy üreges alakba belehelyezte a Kígyólovas varázsbotját;ekkor fogaskerekek kezdtek meg odabenn,és hamarosan egy lifthez hasonló szerkezet ereszkedett le eléjük. Ed beállt oda,és miközben mentek felfelé,Corvus tovább folytatta:
- Sajnos még nincs vége,Elric. Keleten van egy tartomány,amit még együtt fertőztek meg a Kígyólovasok. Azzal a régióval nem bírunk el,de neked talán sikerülhet! Most,hogy már nincs D’Sparil,valószínű,hogy az ellenállás is kisebb lesz,mint eleinte volt. A tartomány mögött pedig van egy hatalmas erőd,amit még Maloutaur-ok őriznek és tele van katonákkal,akiket D’Sparil ellenünk akart volna küldeni. Megteszed?
Mikor felértek,és Ed ránézett a teleportra,ami oda küldi őket,majd sóhajtott és így szólt:
- Legyen! Megteszem;az Egyenértékűség jegyében.
- Parthoris Elf-ei eonokon keresztül fogják a nevedet dicsőségteljesen zengeni,Elric! – szólt örömittasan Corvus.
Ed pedig futva elindult a teleport felé és beleugrott,miközben ezt mondta szája sarkában:
Egy Kígyólovas meghalt. Még kettő maradt.

 

 

ÍGY GYŐZTE LE EGY HALANDÓ EMBER,EDWARD ELRIC,AZ ACÉL ALKIMISTA D’SPARIL-T,A LEGFIATALABB KÍGYÓLOVAST,KI RETTEGÉSBEN TARTOTTA PARTHORIS FÖLDJÉT.

 

 

 

 


VÉGE
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr511311447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.