A Keith-királyság vaskezűen tartotta össze területeit Azron földjén. De ez rég volt már. Amikor a király meghalt a Sötét Hadjáratban, a birodalom szétesett. A seregparancsnokok – a Királyi Szövetség – össze tudták volna tartani, de nagy részük odaveszett a nyolc évig dúló hadjáratban. A megtört hadsereg pedig képtelen volt megállítani az összeomlást.
Az erdőben három lovas, két lovag, és egy fegyverhordozó fiú haladt. A két lovag, Sir Haut és Sir Eron a Sötét Hadjárat után ismerkedtek össze egy fogadói csetepatéban. Haut harcolt a hadjáratban, de erről nem szívesen beszélt senkinek, Eron is csak keveset tudott az ottani borzalmakról. Ő maga egykor fegyvermester volt egy nemesi családnál. A zűrzavarban kénytelen volt elszökni, mert a nemesek egymásnak estek némi földért. Eron pedig nem akart értelmetlen okból meghalni. Útközben vette magához Dount, akiből az út során kitűnő fegyverhordozó vált. Mindhárman Tattinhembe tartottak, az egyetlen olyan városba, ahol az emberek nem vedlettek vadakká, ahol megőrizték emberi méltóságukat. Eron hirtelen megállt, majd hallgatózni kezdett.
- Mit hall, uram? – kérdezte Doun.
- Fémes hang, üvöltözések. Elég halk, de kivehető. – magyarázta Eron.
Haut is fülelni kezdett.
- Igaz, halk, de egyértelmű. Nézzük meg! – felelte Haut.
Eron és Haut gyalog indultak az erdő felé. Eron odaintett Dounnak, hogy vigyázzon a lovakra és a felszerelésre.
A két lovag közelebb érve megpillantották a hangok forrását. Három erdei útonálló egy fához kötözött szerzetessel üvöltözött.
- Gyerünk, mond meg, hova rejtettétek az aranyat! – üvöltötte az egyik.
- A szerzetesek nem rejtegetnek aranyat, minket a vagyon nem boldogít. – felelte a szerzetes.
- Ne hazudj! Mindenki tudja, hogy az összeomlás után a papok aranyat rejtettek el. – mondta egy másik útonálló. – Akkor mivel magyarázod, hogy egyedül az erdőben keresel valamit? Talán a megjelölt fát, vagy valami más jelet?
- Gyógynövényeket jöttem gyűjteni.
- Ebből elég, ha te nem mondasz semmit, akkor elmegyünk a kolostorba, és az ottani papokból szedjük ki az információt. – szólalt meg a harmadik, vélhetően a másik kettő vezetője. – Te pedig meghalsz.
Haut előhúzta a kését, és megvárta, amíg az útonálló felemeli a kardját, hogy lesújtson vele. Amint eljött a megfelelő pillanat, elhajította a kést. A dobás talált, és a rabló a földön fekve fulladt meg a saját vérében. Eron és Haut kirontott a fák közül és egy pillanat alatt végzett a megmaradt kettő rablóval. Haut átnézte a halottak felszerelését, Eron pedig kioldozta a papot.
- Köszönöm, Isten áldjon meg bennetek, amiért megmentettetek. – hálálkodott a szerzetes.
- Megáldott már minket elégszer. - legyintett Eron. – Nem sérült meg, atyám?
- Jól vagyok. De csak barát vagyok, még nem szenteltek fel pappá. A nevem Edward barát. – mutatkozott be a szerzetes. – És a nemes urakban kiket tisztelhetek?
- A nevem Sir Eron Talsonból.
- Engem Sir Hautnak hívnak, egykor Garomorban éltem, de valódi otthonomnak Stonebrigdet tartom. Ha áll még egyáltalán.
- Hálaként elfogadnak az urak egy vacsorát a kolostorunkban? Vagy egy pihentető éjszakát? – kérdezte Edward.
- Ha nem túl nagy kérés, lehetne mindkettő? - kérdezte Haut. – Több hete vagyunk már úton. Legutóbb egy fogadóban volt tető a fejünk felett.
- Nos, hamarosan sötétedik, és az erdő éjjel veszélyes, még maguknak is. A testvérek biztosan nem néznek magukra rossz szemmel, ha nálunk éjszakáznak.
Eron és Haut gyorsan elhantolta a három halottat, majd Edward egy gyors imát mondott kárhozott lelkükre. Ezután elindultak Doun felé, aki az erdő szélén várakozott. Útközben megosztották egymással, ki hogyan élte meg az összeomlást. Edward Keithorban, a fővárosban nőtt fel, a király halála után viszont eljött onnan Otto atyával – a helyi kolostor vezetőjével -, mert az emberek már Isten házát sem tisztelték.
Mikor kiértek az erdőből, Dount egy tábortűz mellett találták, három szelet sült hússal.
- Eron úr, Haut úr! Jól vannak? Üdvözlöm atyám. Sok a nyúl a közelben. Készítettem egy kis élelmet. – magyarázta Doun.
- Köszönjük Doun. Had mutassam be Edward barátot. – felelte Haut. – A közeli kolostorban él, és éjszakára mi is ott maradunk.

A kolostor az erdőtől nem messze, egy kis tisztáson volt. Egyszerű, kétemeletes épület volt toronnyal. Az épület mellett egy szerzetes kecskéket terelt be az istállóba. Mikor Hauték a kolostor kapujához értek, az kitárult, és egy idős szerzetes lépett ki rajta. Minden bizonnyal ő volt Otto atya.
- Edward, hol kószáltál ennyi ideig? Aggódtam, hogy baleset ért. – szólalt meg az idős pap.
- Nos igen, volt egy kis gond. Útonállók kaptak el, és kérdezgették, hogy hova rejtettünk aranyat. – magyarázta Edward. – Még mindig azt hiszik sokan, hogy aranyat bíztak ránk. De Sir Haut, és Sir Eron – mutatott a két lovag felé. – megmentett. Szeretném, ha ma éjjelre itt maradhatnának.
- Istennek hála, hogy nem esett komoly bajod. Nemes urak, köszönöm, hogy megmentették Edward testvért. És az útonállók? Elmenekültek?
- Meg kellett ölnünk őket, atyám. Másként nem tudtuk volna Edwardot kimenteni.
Otto atya elkomorodott.
- Szerencsétlenek. Rendben itt maradhatnak, de a fegyvereket kinn kell hagyniuk.
- Miért? – kérdezte Eron.
- Tény, hogy gyilkosok vére szárad a pengéjükön, de olyan fegyvert, amellyel életet oltott ki, nem hozhat be ebbe a megszentelt épületbe.
- Megértettük, atyám. – mondta Haut, és lecsatolta a kardját, és a tőrét az övéről.
- Edward megmutatja a szobátokat, és szól, amikor kész lesz a vacsora. – mondta Otto atya, majd intett, hogy menjenek be a kolostorba.
- Köszönjük, hogy maradhatunk éjjelre atyám. – felelte Eron.

A felszolgált vacsora egyszerű, de bőséges volt. Hauték jó ideje csak erdei vadakon éltek, így nagyon örültek az ételnek. A vacsora közepe felé hirtelen dörömbölést hallottak a kapu felől. Otto atya és egy szerzetes felkeltek, hogy megnézzék, ki lehet az.
A szerzetes visszaszaladt, majd eltűnt az egyik szobában. Pár pillanat múlva kötszerekkel szaladt a kapu felé. Eron, Haut és Doun felkelt az asztaltól, és elindult a szerzetes után.
A kapu előtt egy ember feküdt, mellette pedig Otto atya térdelt, és tartotta a fejét. A férfi több sebből is vérzett. Eron csodálkozott, hogy miért nem hozzák be a kolostorba, ezért rákérdezett.
- Atyám, miért nem hozzák be ezt a szerencsétlent?
- Nem lehet. – válaszolta a pap.
- Hogy érti, hogy nem lehet? – kérdezte Haut.
- Maguk ezt nem érthetik.
- Viszont érdekel, szóval mondja el, atyám. – felelte Eron kicsit élesebben.
Otto atya felkelt, majd hagyta, hogy a másik szerzetes ellássa a sérültet.
- Nos rendben. – kezdte Otto atya. – Larsnak hívják, és egy súlyos terhet hordoz. Szolgált a Sötét Hadjáratban, ahol megszúrták egy Démontőrrel.
- Démontőrrel? Azt nem lehet túlélni. – szólt közbe Haut.
- Csak azért élte túl, mivel paladin. Aztán mikor hazatért, ellátogatott Keithorba, hogy imát mondhasson, amiért életben maradt. De amikor belépett a templom kapuján görcsök kezdték rázni. Paladinként le tudta győzni a démont, de az a testében ragadt. Aztán, amikor szent helyre megy, a démon menekülni próbál. Nem tud, viszont iszonyú kínokat okoz a gazdatestnek. – Otto atya kis szünetet tartott. – Viszont mindenkinél többet tud a démonokról. Átok, és áldás egyben.
- Hát, ez igen érdekes. –szólalt meg Eron.
- De vajon ki bánt el így vele? – kérdezte Haut.
- Múlt hónapban erre járt, és összefutottam vele, miközben begyűjtöttem a mézet. Elmondta, hogy eldobta magától a paladini létét, és a hitét. Így csak ő maradt, meg a démon. Minden bizonnyal a démon ezt megérezte, és megpróbált kitörni.
- És ilyen sérüléseket okozott?
- Nos, a paladin legelőször a gyógyítás képességét tanulja meg. Így tudja a sérüléseit, akár harc közben gyógyítani. De Lars ugye eldobta magától a hitet, és nem képes a gyógyító varázslat használatára. Ha pedig a démon egy hónapon keresztül próbál kitörni, bizony képes ilyen mértékű sérüléseket okozni.
- De miért éppen ide jött? – kérdezte Eron.
- Mert csak úgy kaphatja vissza a paladini képességeit, ha egy pap megáldja. – felelte Otto atya. – Holnap elvégzem az áldást, amit magához tér.
- Nem kell holnapig várni. – szólalt meg a szerzetes a paladin mellett. – Kezd magához térni.
Otto atya odatérdelt a sérülthez, Eron, Haut, Doun és a szerzetes pedig az atya mögé állt. A paladin lassan kinyitotta a szemét, köhögni kezdett, majd körülnézett. Aztán lassan ülő helyzetbe tornázta magát.
- Lars, mi történt veled? – szólította meg Otto atya.
- A démon, majdnem kitört. – szólalt meg a paladin. – Vissza kell kapnom a képességeimet. Nagyon nagy veszély közeledik.
- Milyen veszély? –kérdezte Haut.
- Tattinhem összeomlott. – mondta Lars. – Egy vérmágus hatalmában van. Gedron nagyúrnak hívják.
- És az ott lakók? – kérdezte hirtelen Doun.
- Halottak. – felelte Lars. – Bár, mostanra biztosan vérdémonok lettek.
Doun elsápadt, majd sarkon fordult, és elrohant. Otto atya mindenkit beküldött a kolostorba, hogy elvégezhesse a paladini áldást.

Másnap reggel Eron kisétált az udvarra, friss levegőt színi. Szerette a pirkadatot, számára ez volt a legmegnyugtatóbb napszak. Mikor körülnézett, meglátta Larsot, aki épp az istállóból jött ki. A sebei begyógyultak, de a hegek a karján, és az arcán, még láthatóak voltak.
- Reggelt Lars. – köszönt oda Eron.
- Szintúgy, ö, Haut?
- Eron.
- Ja. Tudod tegnap kicsit kába voltam. – mondta Lars. – Miért rohant el a kölyök, amikor megtudta, hogy mindenki meghalt?
- Nos, Tattinhembe tartottunk, mert az még normális város volt. – magyarázta Eron. – És ott élt Doun nagybátyja, aki befogadta volna a fiút. Nekünk meg munkát adott volna az őrségnél.
- Értem. És, most merre tovább?
- Nem tudom, talán a keleti hegységekbe. Te merre mész, most, hogy jobban vagy?
- Tattinhembe. Visszamegyek, és megpróbálom megállítani Gedront.
Pár pillanat múlva Haut lépett ki a kolostorból, majd elindult Lars és Eron felé.
- Eron, van ötleted, hogy merre induljunk? – kezdte Haut. – Doun itt akar maradni a kolostorban, én meg nem elleneztem.
- Felőlem maradhat, elvégre én megtanítottam neki, amit tudtam. Lars meg akarja ölni a vérmágust. Elkísérjük?
- Nem kell segítség. Amúgy is, egy mágust nem lehet megölni karddal. – mondta komoran Lars, miközben felnyergelt egy lovat. – Csak a halálotokat lelnétek meg ott.
- Én nem félek a haláltól. – felelte határozottan Haut.
- Én se. Ráadásul mindig együtt harcolok Hauttal.
Lars bólintott, majd felpattant a lovára. Haut és Eron elköszöntek Dountól és a szerzetesektől, majd csatlakoztak a paladinhoz.

Másnap hajnalban értek Tattinhembe. Larsnak igaza volt. A város összeomlott. Bűz járta át. A rothadás bűze. A védőbástyák leomlottak, és sok helyen füst szállt a magasba.
Lars leszállt a lováról, majd közelebb lépett a város kapujához. Haut követte, majd Eron is. Odabentről vad morgást lehetett hallani. Megérezték a démonok, hogy van valaki az kapunál.
- Adjátok a kardotok. – szólalt meg Lars.
- Miért? Talán ököllel essünk nekik? – kérdezte Haut.
- Egy vérdémont meg lehet ölni karddal. – magyarázta a paladin. – De Gedron fel tudja támasztani őket. Ha viszont démonölő mágiával átitatott penge végez egy démonnal, akkor végleg meghal. Nem lehet visszahozni többé.
Haut elővette, majd átadta a kardját. Mikor Lars végzett Eron kardjával is, a kapuhoz fordult, majd berobbantotta varázslat segítségével. Amint beléptek, két oldalról vérdémonok ugrottak elő. Emberszerűek voltak, de karmokat viseltek a kezük helyén, és vér borította az egész testüket, ami nem alvadt meg. A paladin és a két lovag a démonoknak rontott. Eron és Haut mágiával átitatott karddal, míg Lars egy kétkezes paladini karddal, és a képességeivel küldte pokolra a vérdémonokat. Sikerült átverekedni magukat a főtérre, ahol körülvették őket. A démonok lassan közelíteni kezdtek. Lars démonölő mágiát küldött a vérdémonok felé. Egy ellenfél ellen hatásos volt, de legalább ötven démon ellen semmit sem ért. Ekkor a földbe szúrta a kardját, majd megidézte a szent fényt, és rácsapott a kard markolatgombjára. A föld alattuk megszentelődött és terjedni kezdett. Mikor a démonok ráléptek, botladozni kezdtek, majd holtan estek össze.
- Ez igen. Na, fejezzük be. – mondta Eron, és elkezdte leszúrni a démonokat az átitatott karddal.
- Szép volt Lars. – mondta Haut.
- Kösz. – felelte a paladin. – Eron, nem kell fáradnod. A szentelt föld épp elég volt. Nem támadnak már fel.
- Ennyi lett volna? – kérdezte Eron. – Vagyis, nincs több démon?
- Tattinhem nem nagy város. Úgy kétszázan élhettek itt. – magyarázta Lars. – A többségüket nem támasztotta fel Gedron, mivel kellett őket táplálni vérrel. A vér nélküli halottakat meg nem tudta felhasználni. A főcsarnokban lesz a nagyúr. Még meglephetjük.
- Honnan veszed, hogy ott rejtőzik? - kérdezte Haut.
- Egy démon van bennem, emlékszel? És érzi, hogy van a közelben valaki, aki kapcsolatban áll a démonokkal meg a sötét mágiával.
- Rendben, akkor essünk neki. – felelte határozottan Eron.
Lars előreindult, Haut és Eron pedig szorosan követte. Mikor odaértek a főcsarnok kapujához, az kirobbant és a három lovag jó pár métert repült. Mikor feltápászkodtak, meglátták Gedron nagyúrt, aki a kapuban állt. Két méternél is magasabb volt, ruháját alvadt vér festette mélyvörösre. Eszelős kacajban tört ki, amint megpillantotta a három jövevényt.
- Mily meglepő, hogy három kis kardforgató bejutott, és lekaszabolt egy hordányi vérdémont. – szólalt meg mély, reszelős hangján. – De most végetek. A démonokat legyőzhettétek, én viszont visszahozhatom őket.
Kitárta karjait, de olyan szélesen, amire egy ember nem lehet képes, és ismeretlen nyelven kezdett beszélni. Körbenézett, de sehol nem látott élő vérdémont.
- Több van bennetek, mint ahogy gondoltam. Áh, már látom is miért! – mondta vigyorogva. – Démonölő kardok.
- Közelebbről is meg akarod nézni? – kérdezte Lars, majd Gedron felé hajította a kardját.
A kard a mágus vállába fúródott, és a sebből fekete vér folyt ki. Gedron felkacagott.
- Azt hiszed ezzel meg tudtál sebezni, kis lovag? – kérdezte a nagyúr.
- Remélem tudod, hogy a démonűző varázslat mit csinál a testtel. – mondta vigyorogva Lars, és a kezéből kicsapott egy fénycsóva, ami egyenesen a mágus sebébe hatolt.
Gedron felordított, kitépte a kardot a vállából, de már késő volt. A varázslat megtette a magáét. A mágus rángatózva esett össze. Lars odasétált, majd odatérdelt a nagyúrhoz. Nem kellett tartania Gedrontól.
- Csak hogy kijavítsalak. Paladin vagyok, nem „kis lovag”.
- Azt hiszed győztél? – kérdezte hörögve a mágus. – Az első három légió feltámadt. Újra beköszönt a sötétség kora. – Gedron felkacagott még egyszer, majd végleg elhallgatott.
Lars elsápadt, majd kis híján ő is összeesett. A Sötét Hadjáratban nagy veszteség árán legyőzték mind a hat légiót. De most feltámadt az első három. Az emberek hadereje meg csak árnyéka volt a réginek.
A paladin szeme megakadt egy fényes tárgyon, ami a főcsarnok kövén hevert. Belépett a lepusztult épületbe, majd felemelte a tárgyat. Egy kétélű fejsze volt. Törp fegyver. Méghozzá egy tűz-törp fejsze. A törpök sok évvel ezelőtt két részre szakadtak. Egy részük a vulkánok közé települt, és tiltott anyagok után kutatott. Ők lettek a tűz-törpök. Ők látták el fegyverekkel, és felszereléssel a Sötét Légiók csatlósait. Lars egy pillanatra elmosolyodott. Ha ezt a fegyvert megmutatják egy törp királynak, és elmondják, hogy feltámadtak a légiók, akkor az összes törp harcba fog állni az emberek oldalán. Így lesz esélyük.
Kisétált az épületből, majd elindult Haut és Eron felé.
- Az első három légió feltámadt. – mondta, majd odadobta Eron felé a fejszét. – Szét kell válnunk.
- Az első három? – kérdezte Haut. – Így viszont érthető miért csinált vérdémonokat a városlakókból. Mert valakinek ugye takarítani is kell. Hogy érted azt, hogy szét kell válnunk?
- Haut, te vágtass Keithorba, és kérd a seregparancsnok segítségét. Neki van egy hadosztálya. – mondta a paladin. – Eronnal pedig elindulok az északi hegyekbe, Gnuldor törpkirályhoz. Tűz-törpök segítették Gedront, és valószínű, hogy a többi talpnyalót is fogják.
- Rendben.
- És a mágus? – kérdezte Eron.
- Meghalt.

Egy órával később Haut már úton is volt a fővárosba. Háromnapi út állt előtte. Nem merte levágni az utat az erdőkön keresztül, mert gyilkosok tanyáztak arra. Aztán amikor a Morz hídhoz ért, rájött, hogy hosszabb út áll előtte, mert a híd leomlott. Kénytelen volt letérni az erdőbe, hogy a folyó mellett keressen egy sekély pontot, ahol átvághat. Az erdőben nem merte megkockáztatni, hogy vágtasson, mert félt, hogy meghallja valaki. A fák közül mozgást hallott, és megállt. A kardját lassan elkezdte előhúzni. Hirtelen egy nyíl fúródott a lóba, aki egyből össze is esett. Mikor Haut feltápászkodott, valaki egy ütést mért a fejére egy bottal.
Mikor magához tért, megkötözve feküdt egy fa mellett. Körbekémlelt, és meglátta a felszerelését a fa tövében. Senkit se látott, csak egy kialudt tábortüzet. Megpróbálta a felszerelését elérni a lábával. A tőrét próbálta kirugdosni. Ha sikerül, akkor ki tudja magát szabadítani. A tőr lassan kicsúszott, és sikerült a lábával a kezéig lökni. Megragadta a markolatot, és elkezdte szétvágni a kötelet. Mikor sikerült kiszabadulnia, neszt hallott. Ösztönösen a hang irányába hajította a kést, majd tompa puffanás hallatszott. Felkapta a kardját, és a szeme sarkából látta, amint egy fejsze repül felé. Épp időben ugrott félre. A fejsze gazdája kirontott a fák közül, és Hautnak rontott egy késsel. A lovag könnyedén kitért előle, majd leszúrta. Mikor visszavette a felszerelését, feltűnt, hogy a gyilkosoknak nincs lovuk. Haut sóhajtott egyet, és elindult gyalog.

Eron és Lars másnap napnyugtakor értek az északi hegység lábához. Itt letáboroztak, majd megegyeztek, hogy felváltva őrködnek. Eron vállalta az éjszaka első felét. Mikor már teljes sötétség volt, Eron úgy érezte, mintha valaki figyelné. Eleinte apró neszeket, suttogásokat hallott, majd hallotta, amint egy kő leesik az egyik szikláról.
- Mit hallasz, Eron? – súgta Lars, miközben felkelt és meggyújtott egy fáklyát.
- Valami van a sziklák közt. – alighogy kimondta, egy nyílvessző röpült az egyik szikláról, és eloltotta a fáklyát, olyan gyors volt.
- Feküdj. – mondta Lars, és azonnal lehasalt. – Akárki is, vagy szerencséje volt, vagy pedig lát a sötétben.
- Nem tudsz valami varázslatot használni? – kérdezte suttogva Eron.
Lars kinyújtotta a kezét, és egy vakító fényű gömböt hajított a sziklára. A szikláról üvöltést lehetett hallani, majd pedig látták, hogy valaki megpróbál elfutni. Eron utána rontott, és a földhöz szorította a támadójukat. Lars eközben meggyújtotta újra a fáklyát és odasétált a lovaghoz. A támadó maszkot és csuklyát viselt. Mikor Eron lerántotta róla, mindketten elborzadtak. A támadójuk egy élőhalott volt. A fél arca le volt nyúzva, és mindkét karja helyén csontok voltak csak. Eron le akarta szúrni, de Lars megfogta a karját.
- Ne!
- Miért ne? Ez egy élőhalott.
- Nem érzed? – kérdezte a paladin. – Az élőhalottakat dögszag lengi körül. De belőle nem árad semmi bűz.
- Mert nem vagyok élőhalott! – válaszolta a támadójuk.
- Akkor meg mégis, mi a fene vagy? – kérdezte megdöbbenve Eron.
- Egy krogl vagyok. Gondolom, tudjátok, mit jelent.
- Nem. – mondta Eron.
- Én igen. Azokat nevezik így, akiket mágia útján próbáltak élőhalottá tenni. – magyarázta Lars. – Az emberi méltóság teljes megszégyenülésében részesül az, akit ezzé tesznek.
- Pontosan. – felelte a krogl, miközben lassan felkelt. – A nevem Groy. Ellenszegültem egy mágus akaratának, és ez lett belőlem. A törpök voltak az egyetlenek, akik befogadtak.
- De miért támadtál ránk? – kérdezte a paladin.
- Mert pár héttel ezelőtt megpróbálták kirabolni az egyik törp bánya kincseit. Én pedig idejöttem, hogy megállítsak mindenkit, aki a hegyekbe akar menni.
- Beszélnünk kell Gnuldor törp királlyal. Ez ügyben. – mondta Eron, és Groy felé dobta a tűz-törp fejszét.
Groy döbbenten nézte a fegyvert. Majd a két lovagra nézett, aztán újra a fejszére.
- Gyertek. Azonnal a király elé viszlek titeket. – mondta, majd sarkon fordult.
Lars és Eron követték Groyt. Útközben elmesélte, hogy régen Keithor várvédői közé tartozott, majd amikor egy csapattal az erdőket járta, egy feketemágus megtámadta őket, és akkor lett belőle krogl. Eron és Lars is elmesélte a történetüket, bár a démont inkább kihagyta a paladin.
Pá órányi út után, meglátták a törpök városát, Aldariant. A hatalmas kapu felett Gnuldor kőből faragott arcmása figyelt. A tárnák szinte üresek voltak, csak az éjszakai őrség járta a folyosókat. A király személyi őrei először nem akarták beengedni a három jövevényt, aztán amikor Eron megmutatta a tűz-törp fegyvert, beengedték őket.
Gnuldor az ágya mellett állt, és épp egy gyertyát gyújtott meg. Groy egyből az arcába húzta a csuklyáját és a falnak dőlt. Lars és Eron megállt az ajtóban, az őr pedig átadta a fejszét a királynak, majd kiment a szobából. A király alaposan megnézte a fegyvert, aztán az ágyra dobta.
- Mit akartok? – kérdezte mogorva hangján.
- Szükségünk van a katonáira, Gnuldor király. – mondta Eron.
- A tűz-törpök az ellenségeink, de nem tudjuk, hogy merre vannak. Ezért nem adom át a seregem.
- Gnuldor király, a sereged nélkül nem tudjuk felvenni a harcot a Sötét Légiókkal. – mondta Lars. – Kérem, segítsen.
- Mi csak a tűz-törpökkel állunk hadban. A Sötét Légiókkal viszont nincs semmi dolgunk.
- Gnul, kell a sereg, mert a Légiók már tudják, hogy hol vagytok. – mondta minden tisztelet nélkül Groy. – Itt fogtok meghalni ebben a bányában, ha nem segítesz!
- Ezt mégis honnan veszed? – kérdezte Gnuldor.
- Akik be akartak hatolni múltkor, viselték a Légiók jeleit. – felelte Groy.
- Akkor harcolunk. – mondta a király. – Most menjetek. Kaptok szállást éjjelre.
Lars és Eron biccentettek, majd kivonultak a szobából. Groy követte őket. Az egyik őr megmutatta a szobákat, majd visszaindult a dolgára.

Haut a következő napon végül meglátta Keithor falait. Kívülről nem látszott semmi, de a falakon belül nem volt semmi biztonságban. Az utolsó seregparancsnok a déli toronyban fészkelte be magát a megmaradt embereivel. Eredetileg húszfős volt a Királyi Szövetség. A Sötét Hadjáratban meghalt tizenhat, a megmaradtak pedig odavesztek az összeomlás alatt. Az utolsó, Korbac viszont életben maradt, és biztonságba helyezte a királyi vagyont.
A lovag gyorsan átvágta magát a városon, majd belépett a toronyba. A lépcső alján két részeg ember feküdt, egyiken a várvédők egyenruhája volt. Haut megcsóvált a fejét, majd felsietett a lépcsőn. Odafent sokkal emberibben nézett ki minden.
- Hé, te meg hova készülsz? – kérdezte az egyik katona.
- Feltámadt az első három légió. – mondta Haut. – Hol van Korbac?
- Mi?
- Haut, te mit keresel itt? – kérdezte a seregparancsnok az egyik szobából kilépve.
- Nagy baj van. Tudunk beszélni?
- Persze, gyere.
Korbac az egyik szobába invitálta a lovagot. Ott Haut elmesélte a történetet. Hogy hogyan ismerték meg Larsot, Gedron nagyúrt és Tattinhemet. Majd a tűz-törp fejszét, és hogy Lars meg Eron a hegyekbe indult a törp királyhoz. A seregparancsnok, miután végighallgatta a történetet, az ablakhoz sétált, majd egy kis ideig a várost nézte.
- Miért nem vállalod fel a kilétedet, Haut? – kérdezte Korbac.
- Letettem erről.
- Ha felvállalnád, akkor vége lenne ennek a káosznak. Gondolj bele, az emberek újra egy zászló alatt harcolnának. Legyőznénk a Sötét Légiókat végleg.
- Nem, engem nem fogadnának el. – mondta Haut. – Amúgy meg te vagy az egyetlen ember, aki tudja az igazságot. A többi parancsnok a sírba vitte a titkot.
- Haut, nem tudok segíteni, ha nem vállalod. – felelte Korbac, és kivett az egyik ládából valamit.
Megfordult, és Haut meglátta, mit tart a kezében. Egy koronát. A Keith-királyság koronáját.
- És ha nem hiszik el, hogy én vagyok az örökös?
- Nekem hinni fognak. Ha meg a király téged választott a halálán, akkor te vagy a király.
A lovag fejet hajtott Korbac előtt, aki a fejére helyezte a koronát, majd a ládából kivette a királyi páncélt. Mikor Haut felvette a páncélt, a seregparancsnok átadta neki a király kardját. A fegyvert törpök kovácsolták, ezzel bizonyították hűségüket az emberek felé. Ezüstből készült a pengéje, a markolat pedig aranyból volt. A markolatgomb pedig egy vörös rubint volt, benne a királyság címere.
Mikor kiléptek a folyosóra, a katonák először elképedve bámultak, majd fejet hajtottak az új király előtt. A főtéren egyszerre néma csend lett szinte, amikor Haut és Korbac kiléptek a toronyból.
- Emberek! – kezdte a seregparancsnok. – Had mutassam be Keith új királyát, lord Hautot!
- A királynak nem volt fia! Miért lett ő az örökös? – kiáltott fel valaki a tömegből. A többi ember helyeslően felmordult.
- A Sötét Hadjáratban, miután a király halálos sebet szerzett, összehívott bennünket, seregparancsnokokat, és az elit őrségét. – magyarázta Korbac. – Ott kiválasztotta az örökösét. Az őrségből. Hautot választotta, mert a lovag többször az életét is kockáztatta a királyért.
Az emberek közül páran fejet hajtottak, vagy letérdeltek Haut előtt. Mikor Korbac is fejet hajtott, akkor az összes polgár térdre borult. Aztán az egyik ember felkiáltott:
- Isten óvja a királyt!
A többi ember egyszerre kiáltott fel. Haut teljesen meg volt döbbenve. A királyság újra talpra áll. Ha teljesen összeszedik magukat, akkor állni fogják a sarat a Légiókkal szemben. Legalábbis az első három ellen. Ha pedig a törpök is besegítenek, akkor végleg legyőzhetik az ellenséget.
Pár órával később a palota tanácstermében Haut, Korbac és pár alacsonyabb rangú parancsnok a királyság térképe fölött tárgyaltak.
- Azt tudjuk, hogy az első három nagyon lassan halad. Ezzel sikerül időt nyernünk. – magyarázta a seregparancsnok. – Legutóbb a Whitestone fennsíkon estek el, és ott is támadtak fel.
- A mi seregeinket az Orlok folyó keleti partján kéne összevonni. – mutatott Haut a térképre. – Szinte az összes város a folyó partjára épült, így nincs messze. Ha pedig Lars és Eron szerencsével jár, akkor a törpök is gyorsan odajutnak, hála a bányarendszerüknek.
- És mit kell tudni erről a három légióról? – kérdezte az egyik fiatal katona. Valószínűleg várvédő volt, így nem harcolt a Hadjáratban.
- Lassan haladó, masszív hadtest. És mind halottak. – mondta Korbac. – Maga, lord Narlon élesztette fel őket a tiltott Necromonuta átokkal. A másik három légiót orkok, démonok és tűz-törpök alkotják vegyesen. Sokan vannak, de gyengén felszerelve. A halottakat démonölő kardokkal a leghatásosabb megtámadni.
- De mágusok és paladinok híján csak sima fegyverekre hagyatkozhatunk. – szólalt meg az egyik katona.
- Szerencsére, van egy paladin, aki tudja orvosolni ezt a problémát. – mondta Haut. – Lars át tudja itatni a kardokat démonölő mágiával. Ha nem is örökké, de a harc végéig biztosan.
- Hát, akkor nincs más hátra, mint összeszedni a sereget. – dörzsölte össze a kezét Korbac.
- Orrin, ti vágtassatok a városokba, és szedjetek össze annyi ember, amennyit csak tudtok. – mondta Haut. – Egy hét múlva kész kell lennünk.
Alig egy óra múlva nyolc lovas rontott ki a várkapun, elindulva sereget toborozni. A seregparancsnok hadosztálya majd ezer ember volt a várvédőkkel együtt.

A törpök kétezer fős hadserege felsorakozva várt Gnuldor király előtt. Lars és Eron a király mellett döbbenten nézte a törp harcosokat. A törpök híresek voltak a hadviselésükről, és a harci vágyuk nagy volt. Egy biztos, a csatában nem fognak meghátrálni.
- Na, emberek, mi készek volnánk a háborúra. – mondta a király. – A bányajáratokon keresztül elindulunk Keithorba. De ti nem jöhettek ezen az úton. Mert ezekbe a járatokba csak törpök léphetnek be.
- Értem, akkor mi a rendes úton indulunk vissza. – mondta Lars.
A király a mellkasára ütött, a két lovag pedig viszonozta a törp tisztelgést. Ezután a törpök elindultak a járatokba Gnuldorral az élen. Mikor a kijárathoz értek, ott találták Groyt, aki szokás szerint az arcába húzta a csuklyáját.
- Hogy sikerült rávenned Gnuldort? – kérdezte Eron.
- Egy törp mindig mogorva. Ha te is úgy beszélsz hozzá, akkor mindig egyet ért vagy segít. Amúgy veletek tartanék. – mondta a krogl. – Ha nem bánjátok.
- Miért jönne velünk egy félig halott? – kérdezte Lars. – Nem azt mondtad, hogy az emberek kitaszítottak?
- Miért kérdezi ezt egy fél démon? – kérdezett vissza Groy.
- Honnan… tudod?
- Érzékelek, és látok pár dolgot. – mondta vigyorogva Groy. – Bár a démonok auráját lilán látom, a benned lakozó kék árnyalatú.
- Így jár az a démon, aki keresztez egy paladint. – felelte Lars. – Akkor szedd össze a cuccaidat és induljunk.
Groy felkapta az íját és elindult a két lovag után. A lovak felnyergelve vártak a kapu melletti istállóban. A hegyi úton lassan haladtak, de amint leértek a hegy lábához gyors vágtába kezdtek. Az erdő széléhez érve a lovak megvadultak, és nem akartak tovább haladni. Éreztek valamit. Groy feltekintett az égre, majd elordította magát.
- Fekete sárkány! – üvöltötte.
Lars és Eron is felkapták a fejüket, és meglátták a köröző sárkányt.
- Mit csináljunk? – kérdezte halkan Eron.
- Vágtatunk, mint az őrültek. Nem állunk meg, éjszakára sem! – felelte határozottan Groy.
- Jó ötlet. – mondta Lars.
A három lovas átvágott az út melletti mezőn. A sárkány észrevette, és üldözni kezdte őket. Egy hosszú lángcsóvát fújt feléjük. Épphogy belegázoltak a folyóba, amikor kigyulladt a mező mögöttük. Szerencsére a vízszint alacsony volt, ezért gyorsan átjutottak, majd berontottak a szomszédos erdőbe. A sárkány nem követte őket. Groy leszállt a lováról és a folyó partjához sétált.
- Groy, mit művelsz? – kérdezte Eron.
- Valami nem stimmel. – felelte a krogl. – Nem gyanús, hogy nem követett minket az erdőbe? Vagy, hogy csak kis lángcsóvát fújt felénk?
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Lars, aki szintén leszállt a lováról.
- Szerintem, ez egy fiatal sárkány. Egy kifejlett ránk gyújtotta volna az egész mezőt, ráadásul most épp a fákat tépné szét, hogy elkapjon minket. Talán fél éves lehet. Megpróbálom. – mondta Groy, és visszasétált, majd levette a nyerget a lóról, meg elővett egy kötelet.
- Mit?
- Befogni. Ha sikerül meglovagolni, akkor nem támad ránk többé. – mondta Groy, és besétált a vízbe, kezében a nyereggel és a kötéllel. – Amúgy, szerintem egy sárkány növelheti az esélyeinket a harcban.
- Biztos vagy benne, hogy be lehet fogni őket? – kérdezte Eron.
- Nagyapám sárkányokat tanulmányozott még régen. Egyszer befogott egy öreg példányt. Soha nem támadt a nagyapámra, és mindig követte az utasításait. De túl öreg volt, és egy repülés során lezuhantak.
- Akkor sok sikert. – mondta Lars.
Groy biccentett, majd megfordult és az eget kezdte figyelni. A lángoló mező fölött megjelent a sárkány. A magasba emelkedett, aztán észrevette Groyt, és elkezdett feléje repülni. Mikor a folyó fölé ért, a krogl átdobta a sárkány nyakán a kötelet. A sárkány újra felemelkedett, magával rántva a kötelet, és Groyt. Lars és Eron a fák közül figyelte az eseményeket. Groynak sikerült felhúznia magát a sárkány hátára, ahol rögzítette a nyerget. Mikor végzett felült rá, és a kötelet kantárként használta. A sárkánynak először nem tetszett, hogy valaki a hátán ül, és megpróbálta lerázni magáról. De a nyereg jól volt rögzítve. Miután beletörődött, engedelmeskedett Groynak. A krogl lassan a folyó melletti tisztásra irányította a sárkányt. A két lovag eközben kilovagolt az erdőből, és elindultak a sárkány felé. A lovakat, miután azok nem voltak hajlandóak közelebb jönni, egy fához rögzítették. Groy diadalittas mosollyal nézett le a sárkányról.
- Most már lesz mitől rettegniük a Légióknak. – mondta Eron.
- Valóban. – helyeselt Lars. – Viszont a második légiónak van egy szürke sárkánya. Lehet, hogy még él. Vigyázz vele Groy.
- Majd ügyelek rá. – válaszolta a krogl. – Már csak egy név kéne a barátunknak.
- Legyen Mithrill. – mondta a paladin. – Az áttörhetetlen kő.
- Rendben. – mondta Groy. – Akkor Mithrill, repüljünk egyet!
A sárkány mintha megértette volna, hogy őt szólítják így, egyből elrugaszkodott a földtől, és a magasba szállt. A két lovag visszament a lovakhoz, majd vágtába kezdett, hogy minél előbb Keithorba jussanak.

Keithor újra a régi volt. A bástyák tetején újra a királyság lobogóit cibálta a szél. A falakon újra ott figyelt az őrség. A városból eltűnt szinte minden mocsok. A főtér ismét tiszta és gondozottá vált. A több éve tartó káosznak nyoma sem volt.
A trónteremben Haut a térképek mellett ült. A korona a trón karfáján feküdt. Nem érezte magát királynak. A koronát is csak akkor viselte, amikor tanácskoztak a többi katonával. Haut rápillantott a térképekre. A legnagyobbon két pont volt bejelölve. Az egyik az Orlok folyó melletti tisztás volt, a másik pedig egy völgy, a Whitestone fennsík déli oldalán. Csak onnan lehetett lejutni a fennsíkról. Nemsokára pedig ott fognak harcba szállni a három légióval.
A trónterembe Korbac lépett be.
- Királyom, törpök érkeztek. – szólalt meg.
- Nyissátok ki a kaput. – mondta Haut, majd felkapta a koronáját. – Mindjárt én is ott leszek.
A seregparancsnok biccentett, majd kivonult a teremből.
Keithor főkapuja kinyílt, és belépett a városba Gnuldor egy hat fős kísérettel. A törp király körbenézett alaposan. Szemügyre vette a falakon álló őröket, és a főteret. Aztán meglátta, amint valaki közeledik felé, koronával a fején. Ez meglepetten érte, mert nem tudta, hogy az embereknek új királyuk van.
- Na, ahogy látom, az emberek új vezetőre akadtak. – szólalt meg Gnuldor.
- Összekaptuk magunkat, törp uram. – felelte Haut, majd meghajolt a törp király előtt.
- A harcosaim az egyik bányajárat mellett táboroztak le. Kétezer bátor fegyverforgató. – mondta Gnuldor. – Ti mennyien vagytok?
- Eddig ezer katona, de pár nap múlva visszaérnek a futáraink, a hírekkel. – szólalt meg Korbac Haut mögött. – Remélhetőleg minél többen jönnek.
- Korbac! Te még élsz? – kérdezte Gnuldor, majd odasétált a seregparancsnokhoz.
- Gnul, csak utánad hagyom itt ezt a világot. – mondta nevetve az öreg parancsnok. – A palotában készítettünk szállást a számodra.
- Jó. Adrec, ti menjetek vissza a többiekhez. – fordult a kíséretéhez Gnuldor.
A törpök fejet hajtottak, majd megfordultak, és kivonultak a városból. Az egyik várvédő jelzett, hogy két lovas közeleg a város felé. Korbac készenlétbe rázta a falakon álló katonákat.
A kapun Lars és Eron lovagolt be. Mindketten döbbenten néztek Hautra.
- Haut, miről maradtunk le? – kérdezte Eron.
- Ők lennének a társaid? – kérdezte Korbac, miközben a kezét a kardmarkolatra tette.
- Igen. – válaszolta Haut. – És vedd el a kezed a karodtól. Az életemet is rájuk bíznám.
- Elnézést. – a seregparancsnok hátrább lépett.
Lars leszállt a lováról, majd vigyorogva meghajolt a király előtt.
- Útközben szereztünk két nagyon jó szövetségest. – mondta a paladin. – De nagyobb hely kell nekik.
- És mikorra érnek ide? – kérdezte Korbac.
- Nemsokára, csak az egyikőjüknek kicsit nagy az étvágya. – felelte Eron, majd az eget kezdte kémlelni.
Haut és a katonák a tér szélére vonultak, és vártak. Mind az eget figyelték. Aztán morajlást lehetett hallani. Pár pillanat múlva megjelent a város felett Groy és Mithrill. A sárkány óvatosan leszállt a főtéren. Mindenki riadtan hátrált egy lépést. Lars kacsintott egyet a lovas felé, aki lassan hátrahúzta a csuklyáját. Az emberek újabb lépést hátráltak. Korbac előrántotta a kardját.
- Ez lenne a szövetséges? Egy élőhalott? – köpte a szavakat, majd elindult Groy felé.
A paladin egy pörölycsapás varázslattal a falhoz taszította a parancsnokot. A katonák Larsra fogták a fegyvereiket.
- Ebből elég! – kiáltotta Haut. – Nem támadunk egymásra! Tegyétek el a fegyvereket. Lars, te pedig engedd el Korbacot.
A paladin visszavonta a varázslatot, ezzel elengedve a falhoz szorított parancsnokot.
- Sajnálom, de ha nem lépek közbe, akkor Mithrill már széttépett volna. – mondta Lars. – Groy pedig nem élőhalott, hanem egy krogl. Egykor várvédő volt, de egy fekete mágus tette ilyenné. Azért, mert hű maradt Keithorhoz.
- Köszönöm Lars. – szólalt meg Groy, aki újból az arcába húzta a csuklyát.
- Amúgy, melyikőtök lenne olyan bátor, hogy szembenézzen egy fekete sárkánnyal, és befogja azt? – kérdezte Eron, aki a sárkány mellé állt.
A katonák közül páran lehajtották a fejüket. Korbac is fejet hajtott Groy és Mithrill előtt, ezzel kimutatva bocsánatkérését. Haut odasétált a sárkányhoz, majd kinyújtotta a kezét, hogy segítsen leszállni a kroglnak. A király rezzenéstelenül nézet Groy nyúzott arcába, majd a palotába invitálta a két lovaggal és a törp királlyal együtt.
A tanácsteremben megmutatták az újonnan érkezetteknek, hogy hol lesz a gyülekező és az ütközet. Gnuldor pár pillanatig tanulmányozta a térképet, majd bejelölt egy útvonalat. Ha ezen az úton haladnak a völgybe, akkor fél napot nyernek. Haut elismerően bólintott.
Vacsora után, az egyik várvédő lépett be a nagyterembe, jelenteni, hogy a futárok visszatértek. Haut a trónteremben fogadta a katonákat. Lars és a többiek a trón mellett álltak. Orrin volt az első, aki belépett oldalán egy idős emberrel, akit a király egyből felismert. Otto atya volt az. Nem a szerzetesi csuhát viselte, hanem egy hosszú bőrből készült köpenyt. Vándorköpeny nem lehetett, mivel azt nem készítenek bőrből.
- Atyám, maga mit keres itt? – szólalt meg Haut.
- Nem vagyok én pap. Csak annak adom ki magam. – válaszolta Otto atya.
- Akkor mégis ki maga? – kérdezte Lars.
- A valódi nevem Edric. Én hoztalak ki a harcmezőről Lars, miután megszúrtak. – mondta az idős ember. A köpenye ujjából előrántott egy hosszú tárgyat. Egy mágusbotot.
- Azt állítja, hogy maga Villámharagú Edric? – kérdezte döbbent arccal Korbac.
Villámharagú Edric nagy erejű főmágus volt. Döntő szerepe volt a Sötét Hadjáratban. De a harcok után eltűnt. Sokan azt hitték meghalt az utolsó ütközetben.
- Igen, én vagyok. A hadjárat után követtem Larsot, mert nem tudtam mi lehet a démontőr következménye. – magyarázta a mágus. – Aztán, miután láttam mi történt vele a templomban, megváltoztattam a külsőm, és felvettem az Otto nevet, majd papnak álltam.
- És azért jött, hogy segítsen nekünk a harcban? – kérdezte Haut.
- Igen. – válaszolta Edric. – Elvégre, egy mágus sosem árt.
- Korbac, mutasd meg Edricnek, hogy hol szálljon meg ma éjjel. – mondta a király.
A seregparancsnok bólintott. Orrin és a többi katona pedig elmondta, hogy legalább kétezer embert és több mint ezer lovast toboroztak össze, és holnapra már az Orlok folyónál lesznek.
Haut gratulált a katonáknak, hogy sikerült ennyi embert összeszedniük alig egy hét alatt, majd megbeszélték, hogy másnap reggel indulnak.

Hajnalban Lars felrázta Groyt, hogy mutasson valamit. Végighaladtak a főtéren, ahol csak az őrök sétáltak. Végül betértek az egyik utcába, aztán megálltak az egyik kovácsműhely előtt. Odabent egy férfi éppen egy kardot élezett. Mikor végzett, odafordult a műhely előtt állókhoz.
- Gyertek csak be. – szólalt meg, majd nehézkesen felkelt. Az egyik lábára sántított.
Lars és Groy belépett a műhelybe.
- Had mutassam be neked Ulrichot. – mondta a paladin, majd vállon veregette a kovácsot. – A legjobb kovácsmester a városban.
Ulrich kezet nyújtott Groynak. A tekintetén nem látszódott semmi. Mintha észre se vette volna, hogy Groy hogy néz ki. Miután kezet ráztak, Lars megszólalt.
- Groy, tegnap este megkértem Ulrichot, hogy készítsen neked egy páncélzatot. Megmutatnád neki?
A kovács hátra bicegett, majd odaállt egy letakart állványhoz. Mikor lerántotta a vásznat, Groy teljesen ledöbbent. Pár másodpercig csak némán tátogott.
Mindkét vállvédőn egy ezüst koponya volt, zöld ékkőből készült szemekkel. A mellvérten Mithrill képmása volt felvésve. A páncélzat mellett volt egy kard is. A pengéje fekete acélból készült, és az egyik éle a feléig fogazott volt.
Groy teljesen el volt ámulva. Aztán amikor megérintette a mellvértet, a sárkány képmása felragyogott.
- Besegítettem én is. – mondta Lars. – A páncélzat a szent fénnyel van átitatva.
- Azt se tudom, hogyan köszönjem meg. – felelte Groy.
- Nem kell semmit megköszönni. – szólalt meg Ulrich. – Amúgy a sárkányod is kapott vértezetet.
Amikor ezt a krogl meghallotta, a kezében lévő páncélzat még jobban felragyogott. Bizonyára az érzelmekhez volt köze a szent fénynek.
- Próbáld fel, aztán nézd meg Mithrillt is. – mondta a paladin. – Biztos örülni fog.
Lars kisétált a kovácsműhelyből. Groy pár pillanatig nézte a páncélt, majd magára próbálta. A láb és kézvédők tökéletesen illeszkedtek. Ahogy a mellvért és a vállvédők is. Lars nem túlzott. Ulrich tényleg kitűnő kovácsmester volt.
- Látom, jól áll a páncélzat sárkánylovas uram. – szólalt meg a kovács.
Groy egy pillanatig meg se tudott szólalni. Ulrich lehetett vagy hatvan éves, és teljesen úgy beszélt hozzá, mint egy nemes emberhez, holott ő alig volt több harmincnál.
- Szólítson Groynak. – mondta a krogl. – Nem vagyok nemes.
- De nemes célért harcolsz. – válaszolta a kovács. – Jómagam sajnos nem mehetek veletek. A hadjárat alatt megsérültem. Egy lándzsa átütötte a térdem. Mithrill az utca végén vár egy kisebb téren.
Groy kezet rázott Ulrichhal, majd kivonult a műhelyből. Eleinte nehézkesen mozgott a páncélban, de mire kiért az utcából teljesen hozzászokott. A sárkány a téren aludt. Mikor Groy közelebb lépett, Mithrill kinyitotta a szemét és felnézett. Amikor meglátta ki közeledik felé, felragyogott a páncélja. Lars az ő felszerelését is átitatta a szent fénnyel. Groy mellé állt, majd a kezét a sárkány fejére tette. Mithrill páncélja még jobban ragyogni kezdett.
- Repüljünk egy kicsit az új páncélunkban Mithrill. – mondta, majd felszállt a nyeregbe.
A sárkány kitárta a szárnyait, majd felemelkedett a macskaköves térről. Tettek pár kört a város körül, aztán Mithrill még magasabbra, a felhők fölé emelkedett.
A főtéren csak az őrség sétált, ezért Groy odairányította Mithrillt, majd amikor a katonák odébb álltak, akkor a sárkány lassan leszállt. Az őrök közelebb léptek, hogy megnézzék a sárkány páncélzatát. Páran elismerően odabiccentettek Groynak. Néhány perc múlva Eron jelent meg a téren,
- Szép napot Groy. – köszönt a lovag. – Gyertek a palotába. Tartunk egy eligazítást.
- Rendben Eron. Indulunk. – a krogl és a sárkány újra a magasba emelkedtek, majd a palota felé indultak.

A tanácsteremben Haut, Korbac, Gnuldor és Edric a nagytérképet tanulmányozták. Lars eközben pedig a teremben levők fegyvereit itatta át a démonölő mágiával. Mikor végzett a királyi karddal, és a helyére tette, megjelent az ajtóban Eron és Groy. Haut a térképhez invitálta őket, majd megmutatta nekik, hogy hol lesz az összecsapás.
- Valószínűleg a Sötét Légiók nem bomlanak föl, és egyszerre csak egy tud átkelni a hágón. – magyarázta Korbac. – Ha pedig így tesznek, akkor nekünk nem kell aggódnunk a túlerő miatt. Egyenként végzünk a három Légióval.
- De mennyi időnk lesz rendezni a sorainkat, ha végeztünk az egyikkel? – kérdezte Eron.
- Nos, talán fél óra. De a sebesültek felkutatása és kimentése rengeteg ideig tartana. – válaszolta a seregparancsnok.
- Őket bízd rám. – szólalt meg Edric. – Egy kis mágia és máris ki tudom hozni őket a harcmezőről.
- És ez a lord Narlon melyik légióban van? – kérdezte Groy, miközben a nagytérkép mellé lépett.
- Ő halott. – mondta a mágus. – A lord nem volt gonosz. A serege, a három légió belehalt egy járványba. Ezután kutatni kezdett, hogy vissza lehet-e hozni őket.
- Majd egy nap ráakadt egy varázskönyvben a Necromonuta átokra. – folytatta Haut. – De mikor látta, hogy a feltámasztott sereg gonosz és halott, úgy döntött elpusztítja őket. És a gond itt kezdődött. A sereg öntudatra ébredt és megölték Narlont, a könyvet pedig elégették.
- És senki sem tudja, mi a varázsige, amely visszafordítaná a Necromonuta átkot. – fejezte be a történetet Edric. – Viszont ideje indulni. A katonák a főtéren már biztos összegyűltek.
Lars mindenkinek odaadta a megszentelt fegyvereket, majd mindannyian kivonultak a teremből.

A mágusnak igaza volt, ugyanis mire kiértek a térre, Korbac hadosztálya ott várakozott. A katonák utat adtak Hautnak és a többieknek. Az erkélyekről és az ablakokból a nők és a gyerekek rózsaszirmokat szórtak a harcba induló katonák felé. Groy megtorpant és az egyik szirmot kezdte vizsgálni, majd felnézett az erkélyen állókra.
- Minden rendben? – kérdezte Eron.
- Persze, csak… - válaszolta a krogl a szirmot fogva.
- Szörnyként érkeztél, de hősként távozol. Nem az számít, hogyan nézel ki, hanem az, hogy belül milyen vagy. – mondta Eron, majd továbbindult.
Groy újra felnézett, és észrevette, hogy az emberek arcán nem félelem vagy gyűlölet látszódott, hanem bizalom és mosoly. A krogl odaintett a fent állók felé, és elindult.
Mikor a sereg kiért a főkapun, szembetalálkoztak a törpök seregével. Gnuldor odasietett, majd az emberekkel vegyesen elindultak az Orlok folyóhoz. A városból a magasba emelkedett Mithrill is. Groy egy közeli tisztáshoz sietett, ahol felszállt a sárkány hátára.

Pár órányi menetelés után megpillantották a folyó partján táborozó emberek tömegét. Sokan saját zászló alatt gyűltek össze. Kivétel nélkül az összes zászló alatt ott volt a királyság lobogója. A katonák minden csoportja megjelent. Voltak nehézpáncélba öltözött, pallosokkal és pörölyökkel felszerelt harcosok, és egyszerű vértezetben, karddal és pajzsokkal felfegyverzettek is. A legfeltűnőbbek mégis a laza vértezetben és késekkel felszerelt emberek voltak. A zászlajuk fekete alapon egy ezüst kés volt. Orrin elmondása alapján ők voltak az erdőlakók. Azok az emberek, akik csak éjszaka merészkedtek általában elő, és halkan, de villámgyorsan mozogtak.
Haut minden kisebb-nagyobb csapatot, egységet és hadosztályt végiglátogatott, váltott pár szót a vezetőkkel, majd kihirdette, hogy napnyugtakor indulnak, hogy a fennsíkhoz pirkadatra odaérjenek.

Másnap, amikor felkelt a nap több mint hatezer katona indult el Whitestone fennsík felé.

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr31425667

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.