2. Fejezet
Emlékek


Remad Fett idegesen fel-alá járkált a holoteremnek kialakított, régi konyha-helyiségben. A farmon, amit megerődítettek, majd további épületekkel kiegészítettek, ez volt az egyetlen hely, ahol kifogástalanul lehetett holo-kapcsolatot létesíteni. Remad még mindig viselte mandaloriai páncélját, a friss vértől maszatos sisakkal együtt. A karth-vadak egyre bátrabbak lettek, és néha bemásztak a bázisra is, holott egyre kevesebb, és kisebb helyen tehették mindezt. Belegondolt, hogy ha mindig nála lenne a lézerkardja, akkor nem kellett volna egy szál vibrokéssel védelmeznie az embereket, akiket megtámadtak.

Remad nem tartotta magát túl érzelmes embernek, most mégis, rengeteg év után eluralkodott rajta az izgalom. Valójában még soha nem volt ilyen izgatott, pedig rengeteg élményben volt része, amit az egyszerű harcosok izgalmasabbnak véltek volna: az első fénykardjának megalkotása, mandaloriai páncéljának építése, az első legyőzött ellenfele, az első nagy csatája, amelynek győzelmét, a lázadó sereg élén ő maga vívta ki... Mind nem érdekelte annyira, mint egy egyszerű hívás, amiből csak egy nevet jegyzett meg: Jaxor Fett. Azóta csak erre a névre, és a hozzá tartozó személyre tudott gondolni tudott gondolni mióta tíz éve végignézte, ahogy szürke egyenruhás emberek kiemelik a testvére, összetört, vérző testét a mentőkabinból, amivel lezuhantak a Raxus Prime felszínére. Nem tudta mire készülnek, amíg rá nem jött: Jaxor érezte, és tizenegy éves kora ellenére elég jól használta az Erőt, és ezt a sithek is bizonyára megérezték. Ő maga felállt volna, hogy megállítsa a sitheket, de mivel ő is súlyosan megsérült, tudta, hogy semmi esélye nem lett volna, valamint a sérülései miatt lábra sem bírt állni. Még látta, ahogy a sithek hajója felszállt, és egy elkeseredett üvöltésre futotta még az erejéből, aztán a következő emlékében már a bázis romjai közt ébredt, és a bombázás túlélői bekötözték a sebeit. Amit ismét cselekvőképes lett, egy hajóval elrepült a permvidék legkülsőbb részeire, hogy felkeresse az apja által sokat emlegetett kiképzőt, aki végül azt az embert faragta belőle, aki most volt…
Gondolatait a kommunikációs rendszer csipogása szakította félbe, ami jelezte neki, hogy a rendszer készen áll kapcsolat nyitására. Sebesen megnyitotta a csatornát, és pillanatokon belül egy életnagyságú, kéken ragyogó emberi alak bontakozott ki. Egy fiatal, magas, egyenruhát viselő, kissé borostás ember képe jelent meg Remad előtt.
- Üdvözlöm. Jaxor Fett vagyok, a Corridor kapitánya.
- A nevem Remad Fett, és mostanra lehet, hogy rájöttél, hogy ki vagyok.
Miután Remad ezt kimondta, a nyomaték kedvéért levette sisakját, és szemtől szembe nézett a holoképpel. A hologram elnémult, és Jaxor arcán meglepettség lett úrrá, utána pedig néhány pillanatig üres tekintettel meredt maga elé. Ám ezután, gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét, és kicsit remegő hangon tovább beszélt:
- Tehát, hogy döntött, megadja magát?
- Nem. De ha esetleg magad jönnél le a bolygóra, egyedül, akkor tárgyalhatnánk…
- Nem gondolja, hogy akkor esetleg valami kárt teszek a bázis pajzsgenerátorában, hogy a csatahajóm szétlőhesse?- Mondta Jaxor, majd összefonta karjait mellkasán. Remad elvigyorodott, majd ennyit szólt:
- Rengeteg ágyúm van szétszórtan a felszínen. Gyorsabban szétlövik a hajódat, mint gondolnád.
- Ha van planetáris védelmi rendszere, miért nem lőtte szét a cirkálót, mikor pályára állt?
- Ugyanazért, amiért te sem próbáltad a bázist.
Ezután csend következett, amit végül Jaxor tört meg:
- Úgy látszik nincs más választásom, mint tárgyalni önnel.
- Remek. A landolási koordinátákat majd felszállás után kapod meg. Egyedül, egy kicsi hajóval gyere.
Meg sem várva Jaxor válaszát, bontotta a kapcsolatot, majd saját gondolataival, örömmel vegyes csalódottsággal a szívében, kisietett a szobából.

*
- Biztosan egyedül megy?
- Igen, nem akarom eljátszani a bizalmukat, ha már meghívtak vendégségbe. - Mondta Jaxor a tisztnek, és vigyort erőltetett az arcára. Ez hihetetlen nehéz feladat volt, mivel a holo-beszélgetés óta háború dúlt a lelkében. A nevet csak furcsállta, de ahogy a vele szemben álló férfi levette a sisakját, egyszeriben minden értelmet nyert: Az álmai, az érzései, a sosem ismert múltja… Az a karakteres, határozott arc majdnem minden emlékét visszahozta: felderengett előtte az apja, ahogy a Raxus Prime végtelen szeméthalmai közt harcolni tanította. Az anyja, aki az erő ismeretére tanítgatta volna, de ő sosem figyelt rá, valamint a bátyja, akivel gyakran bújócskáztak a szemét, és űrhulladék végtelen sivatagában… A beszélgetés közben megtántorodott a rengeteg emlék hatására, ami egyszerre ömlött a tudatába, ahogy azok a szemek néztek rá, amiket már tíz éve nem látott. Hirtelen megértette, hogy azért nem illett soha a sithek közé, mert életének elő felét, jedik, és mandaloriaiak közt töltötte, és jellemfejlődése közben, túl sok elemet vett fel ezen két kultúra képviselőitől. Teljesen belemerült a gondolataiba, úgy sétált fel a sikló pilótafülkéjéig. Megkezdte a felszállást, és észre sem vette a két feketeruhás alakot, akik a rámpa felhúzásakor, az utolsó pillanatban szálltak fel a hajóra…
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr431503249

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.