traubisoda 2009.11.24. 21:36

Metz Ferenc: Egonomik

Duplafejezeteket rakok ki az Egonomikból ezentúl.

Vér
A kínzó fejfájás miatt már akkor tudtam, hogy újra a valóságban járok, mikor még csupán halk neszeket hallottam. Ezúttal nem okozott nagyobb nehézséget a feleszmélés, csak, mint egy egyszerű reggelen. Talán már reflexszerűen fel is akartam volna egyenesedni, hogy nyújtózzam egyet, de a szíjak azonnal visszarántottak a valóság talajára.
Körülnéztem. A hányinger és a szédülés elhagyott. A fejfájások is gyorsan enyhültek, de csak egy bizonyos szintig, ahol megállapodtak. Először oda tekintettem, ahol azelőtt az ifjú ült. Most egy középkorú nő gépelt a számítógépek között. Hosszú fekete haját a füle mögé fésülte, majd hátrafordult:

-Doktor Modoru, az alany újra primériumban van.
-Nocsak! Makacskodik? – bújt elő a másik számítógép mögül egy igen koros úr. Egy rövid pillantást vetett a nő előtti képernyőre, majd lendületes léptekkel elém állt. – Jó reggelt. Maga sok fejtörést, plusz regisztrációt, hosszas konzultációt és rengeteg meglepetést okozott az elmúlt három napban.
-Három nap? – suttogtam. Az első itteni ébredésem óta csupán néhány órásra becsültem volna az eltelt időt. Úgy tűnik, nagyon sokat voltam eszméletlen állapotban. - Bizony. Nem könnyű magukkal.
-Velünk? Vannak még itt többen is? –hevesen rángattam a fejemet, hátha látok még ágyakat, de balról továbbra is csak az injekciós szerkezet, jobbról a különféle gépek álltak.
Beszélgetésünket váratlanul egy hang törte meg, amely az egyik sarokba rögzített hangszóróból szólt:
-EGONOMIK DOLGOZÓI! AZ IGAZGATÓ BESZÉL. MINDENKI AZONNAL JÖJJÖN AZ EBÉDLŐBE. RENDKÍVÜLI MEGBESZÉLÉST TARTUNK.
Az öreg hümmögött egyet, majd hátraszólt a nőnek:
-Mi lehet a gond? Doktornő, zárolja a feljegyzéseit, és menjünk az ebédlőbe. Tudja, hogy a rendkívüli megbeszélés alól nem bújhatunk ki. Bár szívesen megtenném.
Sietős léptekkel elhagyták a termet. Körülbelül már negyed órája hallgattam a gépek halk zaját, amikor valami éles hang nyilallt a fülembe. Olyan volt, mintha a fülem sípolt volna, de annál erősebben, néha akadozva. Az utolsó dolog, amire emlékeztem az volt, hogy ökölbe szorult a tenyerem, azután képszakadás…
Fel-felvillantak később még apróbb jelenetek, de mire átláttam mindazt, addigra újabb eszméletvesztés, majd mindez előröl: sikoltozó férfiak és nők szaladtak… vérnyomok a falon… mozdulatlanul heverő testek… üvegtörések… zúgások… dörgések… Végül csend, hosszas csend, a világ szinte forgásában is megállt…
Kényelmes nyújtózás kísérte az újabb ébredést. Rögtön, miután felfogtam, hogy már nem vagyok leszíjazva, éberen fölültem. Egy folyosó padlóján találtam magam. A fehér csempézett falakat csupán egyetlen ajtó fölötti neoncső világította be. Feltápászkodtam, közben a tarkómat dörzsölgettem, ez általában kissé megnyugtatott, de akkor semmit sem használt. Zavarodott voltam és féltem. Rémisztőbb volt ez az ébredés az összes többinél. Az egyedüllét, a kies folyosó, a hirtelen kapott mozgásszabadság.
„Hogy kerültem ide? Egyáltalán hol voltam és vagyok most? Kik hoztak ide?” A magamban feltett jogos kérdések ösztönöztek arra, hogy utánajárjak a dolgoknak. A ruháimat is szemügyre vettem: a már ismert világoskék nadrág mellé került egy fekete sportcipő és egy világoskék ing egyetlen zsebbel – ami üres volt. Még egyszer szétnéztem, de a sötétség mindent elborított, kivéve a neonlámpa alatti ajtót. Más választás híján arra indultam. Egy újabb folyosóra érkeztem, ami az utolsó négyzetcentiig ki volt világítva. Két ajtó volt balról és jobbról is. Mindegyikre négyjegyű számokat írtak. Rövid próbálkozások után rájöttem, hogy bezárták mind a négyet. Reménykedtem, hogy a folyosó másik végén lévő nyitva van, különben fordulhattam volna vissza, és botorkálhattam volna a sötétben. Nyitva volt.
Bár ne lett volna, inkább fordultam volna vissza; habár előbb-utóbb szembesülnöm kellett a látottakkal: halottak… mindenütt! Az ebédlő, ahová érkeztem holttestekkel volt tele. Mind más helyzetben hevert a hosszú asztalok és padok között, alatt. A falon is vércseppek csurogtak lefelé. Ahány ember, annyiféle sérülés, de a leggyakoribb a torokvágás; néhány nem is vérzett, csupán fojtogatás vagy nyaktörés áldozatai lehettek. Öltözetük doktori külsőre emlékeztettek, de csak a fehér – több helyen vérvörösre „festett” - köpeny miatt. Akadt, aki öltönyt, némelyik kezeslábas viselt. Mélyről jövő rosszullét fogott el. Küzdöttem egy rövidke pillanatig a hányingerrel, de nem bírtam sokáig. Szinte csak folyadékot hánytam. „Valószínűleg infúzión keresztül tápláltak.” Gondoltam hirtelen erre, majd felhúzva az ingujjamat a szúrásnyomok alátámasztották az állításomat.
Mikor felegyenesedtem, próbáltam megszokni a látványt. Nem voltam gyenge jellem, a vértől sem irtóztam, mégis a többtucatnyi hulla – és talán ez az egész környezet – soknak bizonyult. Erőt kellett vennem magamon újra és újra, mikor egy-egy testen átfutott a szemem. Nem voltak elfakulva, így arra következtettem, hogy nem sokkal ezelőtt halhattak meg… gyilkolhatták meg őket…
„De ki vagy kik képesek ilyesmire? Miért?” Tudtam, hogy az egyre félelmetesebb és sokasodó kérdésekre csak akkor kaphatok választ, ha először kiderítem azt, hogy hol is vagyok. „Hol vagyok? Tettem már fel ezt a kérdést. Mi is volt a válasz attól a férfitől? Valami számomra ismeretlen elnevezést mondott. Nem is fontos! Egy névvel nem leszek okosabb.”
A fejem ezúttal csak egyféle, de annál erősebb kínnal gyötört. Újra éreztem a nyelvemen a szárazságot. Az ebédlő túlsó végébe néztem, ahol egy széles pult húzódott, valószínűleg itt kaphatták ki ezek az emberek a fejadagjukat. „Ott kell lennie egy konyhának, és akkor kell, hogy legyen ott víz is.”
Lassan lépkedtem át a halottak fölött. Nem néztem le, csak a pult felé. Sok időnek tűnt a megtett út. Enyhe megkönnyebbüléssel szédültem be a konyhába. Zúgott a fejem, sípolt a fülem. A pult mögött is találtam még holttesteket, ezekből konyhakések álltak ki. Nem különösképp merengtem a látványon, el akartam kerülni az újabb rosszullétet. A hűtőajtót is csak úgy tudtam kinyitni, ha arrébb löktem az egyik testet. Lábbal bökdöstem arrább. Undorral és mégis oly ijesztő közömbösséggel, mintha csak egy rongybaba lett volna. Szánakoztam az ismeretleneken, majd magamon is. Ilyen helyzetben is embertelennek éreztem az egész mozdulatot, de hamar elhessegettem a gondolatot.
A magas hűtőben egy tucatnyi ásványvizes palack hevert. Az egyiket sietve kinyitottam, és minden mértékletességet elfeledve ittam a hűs vizet. Kissé felfrissültem. A konyha végén lévő ajtóhoz rohantam. Látni se akartam a földön fekvő vagy épp a fazekak közé esett hullákat. Úgy csaptam be magam mögött az ajtót, mintha egy rém üldözött volna. Azonban a rém oda is követett vérükben ázott holttestek képében. A rettegés egyre erősödött. Sietős lépteimmel az első nyitott terembe estem be. Egy igen szűk szertárba kerültem. Az egyetlen polcon néhány tisztítószer és vödör hevert, mellette egy felmosó. A szürke helységben felfoghatatlan, mondhatni bizarr nyugalom fogott el. A sötétség ezúttal kellemesen vett körül. Sehol a vér, sehol a testek.
Az ajtónak támaszkodtam, majd összekuporodtam. A zihálásomat lassan mély légzésre koncentráltam, a szívem zakatolása is elmúlt. Próbáltam egy tömör összegzést készíteni a fejemben, már csak azért is, hogy elvonjam a figyelmemet az újra elém kerülő képektől. „A halottak… Miért haltak meg? Vágások, fojtogatások nyomai. Mintha egy csapat vadállat műve lenne. A vágások talán karmolások? Az nem lehet, hiszen némelyikből kés állt ki. Félek… a fenébe is rettegek! Hiába agyalok mindezen! Itt vagyok egy idegen helyen, egy halom idegen hulla között… egy idegen szertárban… idegen partvissal szemben…”
Kissé elmosolyodtam: olyan bambán néztem a felmosórongyot, mintha tőle várnék választ. De hallgatott. „Téboly! Hol vagyok? Nem is érdekel! Ami engem ezen a helyen igazán érdekel, hogy hol a kijárat, aztán viszlát őrület!”
Korgott a gyomrom. Érthető volt, elvégre azt a kevés „táplálékot”, amit belém fecskendeztek, kihánytam. Legyen bármilyen kilátástalan az ember helyzete, az önfenntartás alapösztön: ennem kell! Igazi étvágyam nem volt, de a gyengeséget elegendő késztetésnek találtam arra, hogy visszamerészkedjek a konyhába, és ételt keressek. Összeszorítottam a fogaimat. Ugrásra kész elszántságot gyűjtöttem. Valóban ugrottam volna is, ha nem jött volna az ismerős érzet: szűkülő kép, csökkenő érzékműködés, ájulás.
Feszület
„Porból lettünk, porrá leszünk…” visszhangzott valahol mélyről feltörve a mondat, de mire magamhoz tértem, teljesen kiment a fejemből, mert újabb kérdés merült fel bennem: „Hogy kerültem ki a szertártból?” Bizony, engem is meglepett a felismerés! Másutt feküdtem. Egy kisebb szobának tűnt. Egyetlen, szűk, mégis kényelmes ágyban. Egy karnyújtásnyira volt tőlem egy széles ruhásszekrény, mellette egy íróasztal, rajta egy számítógép. A plafonon lévő neoncsövek teljesen bevilágították a szobát, kivéve az ágyat, mert az a falba volt beépítve, így árnyék vetült a fekvőhelyre. Sehol egy kép vagy egy virág. Szürkének és hatékonynak tűnt, mint a munkahelyi irodám.
Fölültem. A ruhám maradt, ahogy volt, habár a cipőm feltűnően sáros volt. Sietve körülnéztem. „Mint egy kabin. Vagy mint egy főiskolai kollégium egyszemélyes szobája. Bár az lenne! De még mindig ugyanott vagyok… ugyanott… Itt, de mégis hol? Megint máshol ébredtem, ez így nem jó. Kik visznek át mindig máshová? Miért? Úgy érzem magam mint egy tudatlan állat, akit álmában kiszakítanak jól megszokott életéből, s egy ketrecben arra ébred, hogy nincs többé régi világ. Mint egy kísérleti egér. Lehet, hogy én is az lennék? Alany. Ez az elnevezés rémlik. Igen, engem neveztek alanynak. Istenem! Alany egy kísérletben? Miféle beteges megfigyelés lehet ez? Mit akarnak megtudni? Miért tőlem? Akkor azok a holttestek csak eszközök voltak. Valószínűleg nem is igazi halottak? Az lehetetlen. Szinte éreztem a halált a levegőben. Vagy csak ezt akarták elhitetni. Lehet, hogy ez a kísérlet célja? Fene enné meg az egészet! A fejem is fáj. Hagyjanak békén!”
-Hagyjanak békén! – kiáltottam azt remélve, hogy valaki meghallja ezt.
A gondolataimat csupán üres találgatásokra alapoztam, de nem volt más. Kapaszkodni akartam valamibe, és más híján egy alaptalan elmélet is megtette. Szerettem volna elhinni, hogy ez tényleg egy kísérlet, és hamarosan kiengednek. Azonban nem tartottam mindezt valószínűnek. Nem tartottam semmit sem annak. Továbbra is egyetlen módon juthattam valamire, ha megtudom, hogy hol vagyok, miért és kik hoztak ide? Tehát elhatároztam: „Történjen bármi – akárhány eszméletvesztés –, én akkor is a végére járok a dolgoknak! Ehhez következetesnek és ésszerűnek kell lennem. Ha elájulok, akkor felébredve ott kell folytatnom, ahol abbahagytam!”
-Szóval mit is akartam tenni legutóbb? – kérdeztem magamtól, közben a tarkómat masszíroztam. – Szertár. Igen, a szertár! Éhes voltam, enni akartam. Hmm…
Ekkorra már viszont a legcsekélyebb formában sem kívántam az ételt. Kifejezetten jóllakottan éreztem magam. „Talán az alvás miatt. Vagy újabb infúziók? Mindegy. A lényeg, hogy így nem kell törődnöm most a hasammal. Koncentrálhatok a kutatásra.” Kutatásnak neveztem el magamban a feladatot, ami elém került, akkor még sejtelmem sem volt afelől, hogy sokkal komolyabb dologról van itt szó, mint némi keresgélés.
A számítógép elé ültem. A munkám által jól megszokott mozdulattal terítették el a tenyereim a billentyűzetet, majd bekapcsoltam a gépet. Mielőtt még elemezhettem volna, hogy miféle rendszerrel is van dolgom, egy szövegmező jelent meg a monitoron, alá ez volt írva:
KÉREM A JELSZÓT!
-Hát ezzel nem megyek semmire! – hajtottam fejet csalódottan. Szétnéztem az asztalon, hátha találok valami jegyzetet, de hiába. Csupán egy csokoládészeletre leltem a monitor mögött. Amit az ingzsebbe csúsztattam. Az asztal fiókjait hiába rángattam a zárak miatt. Még egyszer körbejártam a kabint, de a szekrényben lévő ruhák, és a néhány fehér köpenyen kívül semmit sem találtam. - Akkor nézzünk szét kinn!
A magamban való beszélgetést egyre inkább erőltettem, amúgy nem volt rám jellemző, de a félelmetes csendet egy időre megtörte. Gondoltam arra is, hogy folyamatosan beszélek magamhoz, de a gondolataim még akkor annyira szedett-vedettek voltak, hogy inkább csak néhány személyemnek intézett felszólítást vagy észrevételt mondtam ki hangosan.
Egy szűk folyosóra nyílt a kabin egyetlen ajtaja. Hosszan húzódott jobbra, mindkét oldalon ugyanolyan ajtókkal, mint, a kabinomé. Mindegyiken egy kétjegyű szám volt. Sokkal jobban örültem volna, ha neveket olvashattam volna le. Egy ilyen apró személyesség is könnyített volna feszült helyzetemen. Tőlem közvetlenül balra egy magas csendéletfestményben zárult a folyosó. Alattam sötétkék faltól-falig szőnyeg húzódott.
-Talán ez egy lakónegyed.
A szemközti ajtó zárva volt, a többi kabinét ki sem próbáltam, hát a folyosó másik végén lévő ajtón keresztül egy körterembe érkeztem. Két további, egyforma ajtó közül választhattam. A bal oldali felől sáros lábnyomok vezettek a lakónegyed felé. A fehér csempén jól ki lehetett venni a cipőtalp bevágásait. Azonnal fél lábra álltam, és a két kezemmel magam felé szorítottam a talpamat. Egyezett a minta.
-Úgy tűnik, valakivel hasonló cipőben járok.
Követni kezdtem az első nyomot. Két fehér, csempézett folyosón keresztül követtem a valaha erre járt illető kiindulási helyét, ügyet sem vetve a mellékutakra, csukott ajtókra. Közben igyekeztem elfeledni a gondolatot, hogy egyedül vagyok, és ez nem normális. Próbáltam elfogadni az elméletemet, miszerint ez egy kísérlet, és valahol rejtett kamerákkal figyelik a reakcióimat. Ezzel a hitegetéssel a magamra hagyatottság érzését akartam elűzni.
A harmadik, közömbösen egyforma folyosón találtam egy tágra nyílt ajtót. A szertár volt az, ahol legutóbb elájultam. Megismertem a partvisról és a tisztítószerek elhelyezkedéséről. „De ha ez az a szertár, akkor a következő terem… a konyha lesz! Újra szembesülnöm kell a hullákkal. Ki tudja, mióta lehetnek már itt, nem tudom meddig nem voltam eszméletlen. Nem számít! Követem a nyomot.”
Az egyre vastagodó sárfoltok ugyanis arra vezettek. Becsuktam a szemem, kinyitottam az ajtót, közben emlékeimmel próbáltam felkészíteni magamat a borzalomra. A szemem kinyílt… de a hullák sehol. Csupán a vér és a felfordulás jelezte néhai ittlétüket. Annyira a koncentráltam a nyomokra, hogy az előző folyosón fel sem tűnt, a holttestek hiánya. Ezt csak a konyhában fogtam fel. A rémület újabb szintje fogott el, az egyre zavarosabb és kétségbeejtő ismeretlen miatt. „Érthetetlen egy kísérlet ez.” Kapaszkodtam a teóriámhoz, de ezt alig hittem már el, egyre inkább hajlott a bemagyarázás felé.
Nagy lépésekkel hagytam el a konyhát, a felszolgálót, az ebédlőt, de hullák hiánya jobban megrémisztett, mint mikor megláttam őket. A vér ugyan továbbra is kísérte a lépteimet, de már nem is figyeltem rá. Csak mentem és mindjobban a padlóra meredtem. A lábnyomok elvezettek ahhoz a folyosóhoz, ahol először ébredtem, de ezúttal nem volt sötét. Ekkor eltűnődtem azon, ahogy visszagondoltam a termekre, a folyosókra és azok elágazásaira, milyen nagy is lehet ez a hely, mégis ugyanoda kerültem vissza. „Nem jó ez így, nagyon nem!” Itt már nagyobb sárdarabkák is hevertek a lábnyomokon és körülöttük. A folyosó végén az ajtó résnyire nyitva állt. Gyorsan kitártam.
Egy hatalmas négyzet alakú udvar fogadott, melyet minden oldalról magas épületek falként fogtak közre, ezzel olyan érzetet keltve, mintha egy börtönudvara lenne, ezt erősítették bennem a négy sarokban elhelyezkedő reflektorok. Nem világítottak, nappal volt. A félhomályról a borús idő gondoskodott. Valószínűleg nemrégiben eshetett az eső, ugyanis a talaj sáros, a fű nedves volt. Szememmel gyorsan átfutottam az egész területet. Mindenfelé padok, asztalok és székek hevertek. A gyeptelen részeken jól látszódtak a friss lábnyomok, amelyek alighanem megegyeztek azokkal, amelyek ide vezettek, de nem tudtam őket felismerni, mert túlságosan szét voltak csúszva. Többfelé is vezettek.
Semmi különöset nem fedeztem fel, leszámítva az udvar túlsó végén emelkedő dombot. Odasétáltam. Egy elég magas és széles sárdomb, semmi több. „De miért van itt?” Körbesétálva találtam egy ferdén heverő fakeresztet. Egy igénytelen feszület volt csupán, mégis rossz érzés fogott el. A feszület dombból állhatott ki, látszott a dombon egy sáros üreg. Visszaállítottam, nem is tudom mi okból. Azonban megakadt, nem bírtam túl mélyre szúrni. A nedves föld miatt azt hittem, hogy könnyedén belemélyeszthetem. Értelmetlen célomnak valamiért mindenképp eleget akartam tenni. Úgy éreztem, mintha egy általam félbehagyott munka lenne, ezért erősebben nyomtam lefelé a keresztet. Már annyira nekifeszültem, hogy bokáig gázoltam a sárban. Nem kemény volt a föld, hanem ruganyos, és ha egy kicsit lejjebb sikerült szorítani a keresztfát, az azonnal visszanyomta.
-Ugyan már! – morgolódtam. Egy apró pillanatban elmosolyodtam a képtelen helyzetem miatt. Röhejesnek találtam az egész szituációt. – Legalább addig sem gondolok másra – ahogy ezt kimondtam, azonnal másfele kalandoztam: „Hol lehetek most? Vajon ez a létesítmény még az országban van?”. Szinte megrémülve a gondolkodástól a keresztnek estem. Először teljesen kihúztam, majd erőteljesen leszúrtam. Egy hatalmas reccsenés kísérte a mozdulatot.
-Istenem add, hogy ez csupán egy vastag gyökér legyen!
Csak ekkor értettem meg. Talán addig a zavarodottság és a gyógyszerek utóhatása elbódított, sőt ideiglenes lebutított, de végül összeállt a kép. „Ez egy domb, rajta egy feszület! Hát hogy hívják azt, amikor egy dombon egy kereszt áll?! Sír!”
-Ez nem lehet sírhely! Ekkora?! Jóságos ég!
A kereszt tövéből sötétvörös vér csordogált. Nagyon lassan, talán már kezdett alvadni. Még mindig a feszületet szorongattam. Mikor a vér elérte a lábamat, azonnal leugrottam a domb széléről két mélyedést hagyva magam után. Az egyik ilyen sárgödörből jól kivehető volt egy emberi kéz. Mihelyst felfogtam a dolgot, azonnal térdre rogytam. A hányás gyorsan tört elő, az ingerét meg sem éreztem. Kezeim a sárba mélyedtek. Arrébb vánszorogtam a dombtól, egy pocsolya fölé hajoltam. A víztükörből homályos, rémült és megtört ember nézett vissza rám. Szemeim beesettnek tűntek a karikák miatt. A hajam a verejték miatt nedves és kócos volt. A félhetes, nagyon rövid, ám sűrű, sötét borostám alátámasztotta az öreg férfi szavait, miszerint három napja vagyok itt. Sokáig meredtem az arcképemre, mígnem egy esőcsepp megtörte a sík felületet. A tócsa hullámaiba vesztek arcvonásaim. A cseppet hamar több is követte. Már szakadt az eső, de nem mozdultam. Ledermedtem, s úgy négykézláb néztem, ahogy veri az eső a pocsolyát. Valahogy lehiggadtam. Nem jóleső nyugodtság töltött el, hanem egyfajta nemtörődöm állapot. Nem gondolkodtam, nem ösztönzött egy ideig a túlélés, csupán a fejfájásom emlékeztetett arra, hogy még létezem. Talán egy kisebbfajta sokk ért. Mindennek egy hirtelen rám tört eszméletvesztés vetett végett. Azt még éreztem, ahogy a mellkasomat beteríti a víz.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr191550148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.