5. fejezet
Vad szív


Jaxor kinyitotta a szemét.

Az első szembetűnő dolog az volt, hogy semmit sem látott. A rengeteg rom nyomta a hátát, ezért erejét megfeszítve, karjait maga alá húzta, megtámaszkodott, és hatalmas erőt kifejtve kinyomta magát. Terve sikerült, kiszabadult a roncsok fogságából, felállt, és körülnézett. Vad tájat látott maga előtt: nem túl magas fákat, terebélyes bokrokat, és végtelen, narancssárgás réteket. Kiterjesztette tudatát az Erővel, és rengeteg élőlényt vett észre. Ragadozók, gondolta, biztos a könnyű prédára vadásznak. A roncsokra tekintett, a kardját kutatta tekintetével, majd hamarosan meg is találta, egy számítógép-konzol alatt. Megpróbálta aktiválni, de a gomb megnyomása után, halk sistergés, majd hangos pukkanás hallatszott a markolat mélyéről, majd füst szállt fel a fegyver torkolatából. Jaxor elfojtott egy velős káromkodást, majd meglátta a stalker testét a földön egy törmelék halom alatt. Gyorsan kiásta a holttestet, kíváncsi volt a sithek indítékaira, arra, hogy mi volt olyan megbocsájthatatlan bűn, amiért ráküldték a hadsereg legtitkosabb alakulatát, és remélte talál valamit, ami megmagyarázza a tetteiket. Átkutatta a testet, de nem talált semmit, pár tápkapszulát leszámítva. Lassan elkezdte lehámozni a maszkot a stalker fejéről, és mikor sikerült, azt kívánta, bár sosem kezdett volna a műveletbe: támadója valaha ember lehetett, de mára nyilvánvalóan nem maradt benne sok emberi. Bőre nyálkás, és vékony volt, szájából csövek álltak ki, amik egyenesen mellkasába vezettek, orra hiányzott, láthatóan, valami idegen szerkezet élesítette szaglását, továbbá szemeit kioperálták, és, a droidok látásáért felelős kamerákkal helyettesítették. Tar fején semmi nem volt, ami kicsit is javított volna a rettenetes képen. Alaposabban megvizsgálva a testet, megállapította, hogy a katona mechanikus izmokat, és szervomotorokat kapott a karjaiba, és a lábaiba, vagyis, akárhová ment a másik, már valószínűleg odaért. Hirtelen mozgást látott, és mire odafordította a tekintetét már csak arra volt ideje, hogy elkapja a hatalmas állat két mellső lábát a levegőben, ami a sérüléseiből szivárgó vér szagát követve, idejött, hogy a többi állatnál előbb falja fel, a nyilvánvalóan ízletes zsákmányt. Teljes felső fogsorát sikerült Jaxor vállába mélyesztenie és mindketten a földre zuhantak. A hirtelen heves fájdalomtól felordítva, Jaxornak eszébe jutott a stalker kése, ami most is csak pár méternyire feküdt tőle. Erejét összegyűjtve, fogait kiszakítva testéből, ellökte magától az állatot, és ugyanebben a pillanatban, baljával összefogta az állat pofáját, és az Erő segítségével kezébe repítve a kést, egy tiszta, egyenes vágással széthasította a támadója szőrös torkát. Az állat vére beterítette az arcát, és a felsőtestét, ő pedig, vértől csatakos kézzel, ellökte magától a vonagló testet. Feltápászkodott, és az övébe tűzte a kést, biztos volt benne, hogy még szüksége lesz rá. Tudta azt is, hogy muszáj lesz működésre bírnia a lézerkardját. Mivel volt nála egy pár alkatrész, egy félórányi szerelés után, már csak egy fókuszáló-kristályra volt szüksége, azonban olyat nem hordott magával. Végigtekintett a vad tájon. Dantooinon állítólag vannak kristálybarlangok…

*

Corran szabályosan berobbant a bázis ajtaján. Szélsebesen süvített a néptelen folyosókon, az emberek bizonyára elbújtak, de csodálkozott, hogy se jedit, sem mandaloriait nem látott semerre, de ami még jobban nyugtalanította, az a tény volt, hogy semmi hangját nem hallotta esetleges konfrontációnak. Elkéstem? - gondolta, és megkétszerezte addigi sebességét. Szemmel szinte követhetetlenül kanyargott a hosszú folyosókon, néha megállt, de semmi jelét nem vette a harcnak, vagy akár az ellenállásnak. Pár perc futás után, a központi hangárba érkezett, körülnézett, majd észrevette, hogy a hangárkapu tárva-nyitva áll, sem az ajtó, sem az erőtér nem működött. Itt jöhettek be a vadak. Hangok ütötték meg a fülét, a háta mögül, karmok csikordultak a kövön, ő pedig, megfordulva szembenézett egy hatalmas, izmos, szőrrel borított testű vadállattal, ami hasonlított egy karth-farkashoz, de sokkal nagyobb volt, és két lábon állt, ami még növelte amúgy sem kis termetét. Pofájából csorgott a nyál, mancsában pedig valami gárdaszerűséget markolt, aminek a végéről vér csöpögött. Corran, mintha az értelem szikráját látta volna megcsillanni a szemében, megszólította:
- Ki… hmm… Mi vagy te?
- ROOAAARRR!! – Hangzott az egyértelmű, minden nyelven ugyanazt jelentő mondat. Csak egy egyszerű üvöltés volt, de Corran mégis úgy fordította: „Éhes vagyok. Te pedig finomnak látszol.” A lény sokkal nagyobb sebességgel rontott rá, mint számította, megragadta a tunikáját, és elsöprő erővel a majdnem harminc méterre lévő falhoz vágta. A falről való lecsúszás után, kissé nehézlégzéssel, Corran ennyit szólt, mintegy magának:
- Úgy látom, szeretsz játszani az ebéddel…
A sarokba meglátott egy pár szétmarcangolt karth-ot, és megörült, hogy a dárdán lévő vér nem a társaitól származik. Kicsit nyugodtabban tápászkodott fel, bár ez az előbbi felfedezése, kicsit sem csökkentette a fenyegetést, amit az állat nyújtott. Felszegte a fejét, aktiválta a lézerkardját, majd rövid nekifutás után, egy hatalmas ugrással a lény előtt termett, és bevitte volna a végzetes csapást, azonban az állat, kivételes reflexekről tanúbizonyságot nyújtva, elkapta a karját, és nagy lendülettel, saját tengelyén megfordítva ismét a falhoz vágta. Corran lassan belegondolt, hogy ez már nagyon rossz vicc, és fürkészni kezdte az állat elméjét. Értelemnek nyomát sem találta, ezért megpróbálkozott egy elmetrükkel. Ki akarsz menni, el akarsz rohanni… Ismételgette magában, közben a tenyerét nyújtotta a lény felé. Ezzel a tettével csak annyit ért el, hogy az állat még dühösebben, vérszomjasabban, rohanni kezdett felé, és ráhajította a dárdáját, ami pár centire elvétve a célpontot, mélyen a falba fúródott. Corran elgondolkozott saját hiányosságain. Sosem működnek az ilyen trükkök, gondolta, mert nem tanultam meg őket eléggé. Lényegtelennek hitte, hogy képes legyen irányítani mások elméjét, emellett felettébb alattomos dolognak is tartotta, ezért, semmi figyelmet nem szentelt, erőinek ez irányú fejlesztésének. Nem tehetett mást, újra aktiválta lézerkardját, és támadóállást vett fel. Hirtelen női sikoly hasított a levegőbe. Harci üvöltésnek szánt, dobhártyaszaggató visítással, egy fiatal lány jelent meg a szemközti ajtóban, és egy lézerkardot lengetve, rohanni kezdett a lény felé. A meglehetősen feltűnő belépő miatt azonban, a szörny teljes figyelme az övé volt. A lány, tizennyolc éves lehetett, éves, sárga lézerkardot, és hosszú jedi köpenyt viselt, köpenyének a vége a padlót súrolta, barna haját lengette a menetszél, így sokszor hullott zöld szemeibe. Helyes arcát jelentősen torzította az artikulálatlan üvöltés, de Corran így is felismerte.
- Lyssa, te ostoba! Állj meg!
A lány rá sem hederített, és látva a lényen, a készülő válaszreakciót, Corran is rohanni kezdett felé. A lány megállt a lény előtt, hogy csapást mérjen, de látható módon fogalma sem volt az állat reakcióidejéről. Mancsának egyetlen suhintásával a földre kényszerítette, majd rávetette magát, hogy szétmarcangolja. Vagyis rávetette volna. Lábai, karjai a levegőben kaszáltak, és teste lebegni látszott. Corran lassan kifújta a levegőt, és továbbra is feltartott kézzel sétálni kezdett, a lény pedig lebegett előtte. Felemelte másik, fénykardot tartó kezét is, majd kinyújtotta. Az állat, addigi nyugalmi állapotából, felgyorsulva, hatalmas erővel csapódott a messzi, résnyire nyitott hangárkapunak, hatalmas horpadást eredményezve rajta. A szörnyeteg feltápászkodva, ismét rohanni kezdett Corran felé, és ő csak állt bal kezét felemelve, és ennyit mondott:
- Fekszik.
Az állat nem hallgatott erre az egyszerű vezényszóra sem, csak tovább falta a kettejük közt lévő távolságot. Erre Corran ökölbe szorította tenyerét, majd lejjebb hajtotta a karját. Elöször még csak annyi látszott, hogy az állat fején a szőr sávokra bomlik, fülei lelapulnak, pofája összezáródik, mintha egy hatalmas tenyér markolna a fejére. Ám miután Corran lehajtotta karját, mintha egy hatalmas súly esett volna az állat fejére, pedig csak Corran manipulálta a testét az erő segítségével, és az állat hatalmas lendülettel elesett, és átbucskázott a koponyáján, ami a hatalmas lendület ellenére azon a ponton maradt, ahová Corran lerántotta. A test hatalmas reccsenéssel állapodott meg, és kiterült a hangár padlózatán. Ez volt Corran igazi erőssége. Az elmeirányítás, és manipulálás terén lévő hatalmas hiányosságait, ellensúlyozta, az anyagok, testek, és a levegő mozgatásának, és manipulálásának terén mutatott fogékonysága, és tehetsége. Mikor a többi, vele egyidős tanítvány megtanult felemelni egy kavicsot az erővel, Ő már mázsás sziklatömböket mozgatott, mégpedig játszi könnyedséggel. Jól emlékezett, mikor haragjának köszönhetően, igaz, jedihez méltatlan módon, megtanulta kőtörmelékké zúzni azokat a sziklatömböket, csak azzal, hogy a kezét ökölbe szorítva koncentrálta az erőt. Azon az éjjelen megesküdött, kísérlete rettenetes eredményét látva, hogy ezt sosem fogja élőlényen alkalmazni, de mivel roppant hasznos támadóerő, kifejlesztette, hosszú évek gyakorlásával egy gyengébb verziót, amit most is alkalmazott. Mintegy megjegyzés szinten tette hozzá:
- Látod? Lehet téged idomítani.
A kegyelemdöfés gyors megadása után, odasétált a lányhoz és gyengéden felsegítette, majd komoly dilemmába esett. Nagyon gondolkozott, megkérdezze e, hogy van, vagy csak lekeverjen neki egy pofont. A köztes megoldás mellett döntött.
- Mi a fenét gondoltál? – Kérdezte dühösen nővérétől.
- Szerinted? Gondoltam nem fogom végignézni, ahogy az öcsémből állateledel lesz!
- Kezeltem a helyzetet! A közbelépésed csak komplikálta a dolgokat!
- Láttam, és ezt nem nevezném kezelésnek! – Vágott vissza Lyssa, majd magában mégiscsak hozzátette - Azért szép volt. Corran nem látta értelmét a további meddő vitának, ezért másfelé terelte a szót:
- Ez volt mind? - És körbe mutatott a csarnokban heverő állattetemeken.
- Nem, az irányítóteremből láttam, hogy több mint egy tucat jött be, és ezek csak a karthok. Hogy ez mi volt arról fogalmam sincs. – Mutatott Lyssa a szörnyeteg tetemére.
- Valamiféle mutáns lehetett. Remélem, hogy az egyetlen. Merrefelé lehet a többi?
- Kövess! – Mondta majd sebesen elindult a déli lakrészek felé.
- Várj! – Szólt rá Corran, és ezúttal Lyssa Katarn megállt, és megvárta, míg össze beüti a hangárkapu záró kódját. Az öreg rozsdás ajtó, lassan mozgásba lépett, Corran és nővére pedig elrohantak a többi állat felé. Ár messze jártak, mire a kapu összezárult, így nem láthatták a feketeruhás alakot, aki az utolsó pillanatban mászott be a már csak résnyi nyíláson.

*

Remad, alig kétórányi repülés után megérkezett a hajótörés helyszínére. Mindenfelé törmelék tarkította a terepet, és a földben egy majd kétszáz méteres, néhány helyen még mindig parázsló fekete vájat végében, ott feküdt egy kicsi, nagyon széttört sikló. A mandaloriai körbejárta a terepet, felfedezett egy tócsa vért, valamint egy abban fekvő állati tetemet, amit csúnyán szétmarcangolt, és felfalt a többi vad. Valami furcsa, torz, emberi tetemet is talált, ám megállapította, hogy nem Jaxor az. Egyetlen dolgot nem talált sehol: Az öccsét…

*

Jaxor már messze járt. Egy folyó közepén állt. A kellemes, langyos vizű, nem túl sebes sodrású folyam éppen ideális volt arra, hogy megmosdjon. Sosem volt jó ötlet, a saját, és más állatok vérével borítva mászkálni egy ilyen ragadozókkal teli tájon, ezért örült, hogy az útjába esett ez a kis folyó. A vízben állva merengett az életéről. Hogy tudott minden ilyen gyorsan semmivé válni? Mikor felkelt, még a Corridor kapitányaként, tisztán és frissen, készen a harcra. Jelentős posztja volt a flottában, és igaz gyűlölte a sitheket, örült, hogy van helye. Most viszont… Egy folyó kellős közepén állt, egy ismeretlen bolygón, elárulva, elhagyatva, megfosztva mindentől, amit eddig a sajátjának hitt. Vagyis, gondolta, mégis van valamim. A Corridor fedélzetén lezajlott holo-beszélgetésre gondolt. Egy bátyám, akit nem is ismerek, gondolta majd keserűen elmosolyodott. A stalker késére, valamint a fénykardja, jelenleg használhatatlan markolatára tekintett, az egyik, kint feküdt a parton, viszonylag vértelen ruháinak tetején, a másik azonban most is nála volt. Találnia kell egy kristályt, mert hiába volt másik fegyvere, fénykardja nélkül meztelennek érezte magát. Miután végzett a tisztálkodással, kimászott a folyóból, és testileg, valamint lelkileg is megtisztulva, módosított ruházatán: felvette szürke atlétáját, amely több helyen is vértől sötétlett. A zakó alá való fekete pólót, a kés segítségével csíkokra vágta, és a vízben megáztatva, bekötözte velük a sebeit, amiket, már a vízben, az erő segítségével elkezdett gyógyítani. A mellkasán lévő hosszú, mély seb, amit az azonos kés okozott, amit most az övébe tűzött, viszont nem gyógyult olyan gyorsan. Baktára lesz szükségem, gondolta. Majd felállt, felvette szürke zakóját, és épp elindult volna, ám úgy érezte, van még valami, amit meg kell tennie. Végigsimított a zakója bal oldalán, ahol rangjelzései voltak fellelhetők, végighúzta rajtuk az ujjait, majd végső elhatározásának megfelelően, egyetlen erős mozdulattal leszakította őket. Nézte a színes sávokat a tenyerében, és mintha semmit nem jelentenének, behajította őket a folyamba.
- Soha többé… - suttogta, és tudta, hogy életének most egy új fejezete kezdődik, de többé nem lesz köze a sithekhez. Most már akármi is történik, valami új lesz.

*

Jaxor új erőre kapva baktatott Dantooin felszínén, és akárhányszor letekintett rangjelzéseinek helyére, mindig még több erőt merített a látványból, és az elhatározásából. Egyre jobban élvezte a túrát, néha állatok támadtak rá, amikkel megküzdve, és legyűrve őket, bizonyította a többinek, hogy őt nem érdemes megtámadni. Majd egy órája bandukolt, amikor, egy kráterhez ért. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Mivel, végig hagyta, hogy az erő vezesse lépteit, azt hitte, így eljuthat egy lakott településre, esetleg a lázadó bázisra. Ezzel ellentétben, most, a kráternél elveszett a nyom, ezzel arra célozva, hogy valami fontoshoz ért.
- Ha ez az erő akarata… - Mondta könnyedén, majd egy ugrással a kráter alján, mintegy harminc méter mélyen, megállapodott.
- Itt nincs is semmi… - Mondta kicsit csalódottan, ám ebben a pillanatban beszakadt alatta a föld, és egy teremben találta magát. Éppen felállt volna, hogy leporolja magát, azonban a padlózatot alkotó kockakövek, a becsapódástól, és a súlytól meggyengülve szintén semmivé váltak alatta. Újabb zuhanás következett, ám ezúttal jóval hosszabb. Jaxor időközben, ide-oda csapódott a lyuk falának, ilyen módon csökkentve a sebességét. Végül, mikor földet ért, eszméletét vesztette. Felébredvén, furcsa látvány fogadta. Egy szűk folyosón találta magát, amelynek mindét oldalán ősi szerkezetű ajtókat pillantott meg. Az egyik ajtó, nem várt könnyedséggel kinyílt, és két alak lépett be rajta. Egy magas, kopasz férfi, aki hevesen gesztikulálva magyarázott valamit a mellette haladó alacsonyabb, fekete köpenyt, és maszkot viselő alaknak. Ahogy egyre közelebb értek, már hallotta is a beszélgetésüket, és tisztán látta, hogy a maszkos kezében, egy kard van. Nem fénykard, hanem amolyan kristálypenge, amilyet az ősi sith nagyurak használtak, a fénykard elődje. A kopasz tovább vitatkozott:
- Ez a kard maga a hatalom! Biztos, hogy sikerülne a háborút is megnyernünk vele.
- A háborút így is megnyerhetjük. – Mondta az alacsonyabb, és még a maszk torzítása ellenére is, hangja megnyerő volt, és hihetetlen erőt sugárzott. – Az volt a szerencsénk, hogy a mandik nem tudták, mi került a kezükbe, különben már nem létezne a Köztársaság. Soha nem használhatom ezt a kardot. És te sem teheted.
- Miért teszed ezt? Ez az ütőkártyánk, mennyi időt, és életet spórolhatnánk! Gondolj csak bele! Ha esetleg…
- Ha esetleg minket megölnek, és az ellenség kezébe kerül, hihetetlen mértékű pusztítást vihetnek végbe. – Itt már a másik is felemelte a hangját, és látszott rajta, hogy nem tűr ellentmondást.
- Ahogy gondolod Revan. De…
- Nincs de! – Mondta a maszkos, és ezek után a kopasz, lehorgasztotta tar fejét, és megsemmisülve kullogott utána, ő pedig kinyitotta a másik ajtót, és azon keresztül elhagyták a folyosót, a hely szíve felé menetelve.

*

Jaxor hirtelen riadt fel. Mi volt ez? Álom? Látomás? Nem nagyon érdekelte, viszont biztos volt benne, hogy megtörtént eseményeket látott. Feltápászkodott, és elindult az irányba, amerre a két alak távozott. Kíváncsi volt, tényleg az igazat látta e, és ezt roppant egyszerűen leellenőrizheti. Csak meg kell találnia a kardot…

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr181571732

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.