Dantooin titkai

A sötét, földalatti folyosók döngtek Jaxor lépteitől, ahogy egyre mélyebbre nyomakodott a katakombák szíve felé.

Menetelése közben, néha megpihent, hogy újult erővel vághasson neki az egyre nagyobb szögben lejtő folyosónak. Elgondolkodva szemlélte a folyosó falánál, elszórtan heverő csontvázakat, amik bizonyítékul szolgáltak, hogy a két alak után, nem ő az első, aki felfedezi ezeket a rejtett járatokat. Egyre melegebb lett, ahogy egyre mélyebbre ért. Ismét egy kapu állta útját, ám itt a szokásosnál is több csont hevert, a falon lövések nyomai, karcolások, és kisebb, üszkös szélű kráterek kaptak helyet. Megvizsgálta a holttesteket közelebbről: Pár emberei, néhány devaroniai, egy vuki, és egy, a yuuzhan vong fajba tartozó csontvázat is talált. Több sugárvetőt, vibropengét is látott, de fénykardnak nyomát sem lelte. Felállt, odasétált az kapuhoz, és jobban szemügyre vette. Masszív, kőfalak alkották, pontosan két darab, amelyek középen találkozva áthatolhatatlan akadályt képeztek. Rossz érzés vett erőt rajta, és biztos volt benne, hogy erőszakkal semmire nem mehet. Lassan, finom mozdulatokkal, becsúsztatta a késének pengéjét a két kőtömb találkozásának pontjába, és óvatosan, de erősen feszíteni kezdte a falakat. Meglepetésére, a tömbök szétugrottak, szabad utat engedve, de ugyanekkor lyukak jelentek meg a falakon. Jaxor várta a halálos sortüzet, de… semmi nem történt. Közelebb ment az egyik lyukhoz, és láthatta, a fegyverek, legalább száz, ha nem több éve nem funkcionálnak, több törött, néhány egyszerűen csak elrohadt az idők során. Tovább folytatta útját. Ezen a folyosón, már egy tetem sem volt, valószínűleg, idáig senki sem jutott el. Most már, semmilyen fényforrás sem világított, így vakon, az Erőre hagyatkozva sétált végig a poros kőburkolaton. Hirtelen, egy tűhegynyi fény gyúlt, mintegy három méterre tőle, de nemcsak világított, hanem egyre közelebb jött. Jaxor szorosan megmarkolta a tőre markolatát. A fényforrás felfedte magát: A semmiből tüzek gyúltak, megvilágítva egy kisgyermek síró arcát, az ő könnyei csillogtak, különös módon, eddig fényforrás nélkül. Elért Jaxor lábáig, belekapaszkodott a nadrágjába, és keserves sírásba kezdett. Jaxor lehajolt, letörölte a könnyeit, és ekkor az arcát meglátva emlékek tódultak az agyába: Seroccoi csata… Az égő falvak… Az értelmetlen mészárlás, amelyet a sithek rendeltek el, ő pedig katonaként, részt vett benne. Ott látta ezt a gyermeket, akinek a szeme láttára, a tanítványok végeztek a családjával, gyakorlás végett. Miután végig kellett néznie, ott hagyták a házban, és hagyták, hogy vele együtt porrá égjen. Ez a csata ébresztette fel benne a gyűlöletet a sithek iránt, és… önmaga iránt is, mert szó nélkül hagyta megtörténni a szörnyűségeket. Kizökkentve a gondolataiból, a gyerek megszólalt:
- Anyát miért? – szipogta – hiszen fegyvertelen volt, nem is akart ellenállni.
- Én… Sajnálom, de… - Itt megakadt, nem tudta védeni magát, hiszen a gyermek igazat szólt. Hiába nem ő tette, Jaxor mégis hibásnak érezte magát a történtek miatt.
- Gyilkos… - suttogta a gyermek – Véreskezű gyilkos vagy…- mondta elfúló hangon.
- Én…
- Az vagy! – Üvöltötte a gyerek – Megérdemled a halált!
És ezzel a felkiáltással, kis karjával, egyetlen erős ütéssel átnyúlt Jaxor mellkasán. Amaz felordított, a hirtelen, óriási fájdalomtól, ami a szívébe hasított. Lenézett a gyermek arcára, és látta, hogy az mosolyog. Ahogy a vér végigfolyt a karján, a mosolya, vigyorgássá, majd állati vicsorgássá torzult. Bőre izzani kezdett, a tüzek elaludtak, a fiú pedig lassan, fájdalmas nevetés közepette hamuvá égett. Jaxor kinyitotta a szemét, és semmit sem látott. Újra ott volt, egyedül térdelt a sötétben. A mellkasához kapott, de nyomát sem találta a lyuknak, amit a gyerek ütött bele. Nagyon valóságos látomás volt… Érezte, itt már nagyon erős a sötét oldal, és eszébe jutott, miért ereszkedett alá, ebbe a sötét, gonosz járatba. Lassan felállt, és tovább indult. Közben, időről időre a mellébe mart a fájdalom, komoly próbára téve az akaraterejét. Itt már nagyon meredek volt a folyosó. Ahogy ismét egy kapu közelébe ért, hirtelen ismét világos lett, és az ajtó előtt megpillantotta a korábban is látott két alakot. Melléjük ért. A kapu kinyílt, és a maszkos öles léptekkel besétált mögé, de mikor a kopasz követte volna, kinyújtotta a kardot, pengéjét a másik mellkasának közelébe helyezve, kemény, ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt: - Te itt maradsz. Mindjárt visszatérek. – A kopaszon látszott, hogy készül az ellenérvvel, de végül magába fojtotta, tudván, hogy Revannal úgy sem vitázhat, amaz pedig eltűnt a kapu mögött. Ismét sötét lett. Jaxor elindult a kapu felé, amely, az előzőkkel ellentétben, magától kinyílt neki. Besétált, és egy hatalmas, törmelékkel teli csarnok fogadta, ahol, furcsa módon, szinte nappali világosság uralkodott. A terem, a szikláktól eltekintve üres volt, legalábbis, annak tűnt. Majd félórányi keresgélés után, egy magas kőhalom alatt, megtalálta, amit keresett. A köveket elhordva, teljesen láthatóvá vált, egy ősréginek tetsző kard, amit valaki keményen a sziklapadlózatba szúrt. Furcsa kard volt. Hosszú, keskeny pengéje feketén csillogott, keresztvassal nem rendelkezett, és markolatkosárral sem. A penge a markolat közvetlen folytatása volt. A markolat, a Kashyyyk bolygón őshonos, rendkívül strapabíró wroshyr fa törzséből készült. Létjogosultságát bizonyítja, az a tény, hogy egy repedést sem látott a markolatban. A jobb fogást elősegítendő, hézagosan, valamiféle állatbőrt tekertek rá, és az eltelt évek ellenére, a kard ugyanolyan állapotban volt, mint a látomásban, Revan kezében. Jaxor megragadta a markolatot, majd, egy erős rántással kihúzta a kövek fogságából. Megforgatta, suhintott vele egy párat, majd az övébe dugta. Kiváló kard, gondolta. Sarkon fordult, és elindult visszafelé. Hamar eljutott a helyre, ahol beszakadt a járatba. Mivel, kisvártatva felismerte a tényt, hogy az ajtó, amin a látomásban szereplő emberek bejöttek, elzárta a folyosó, valószínűleg több száz évvel ezelőtti beomlása, hamar tanácstalanságba esett. Hogy a krátert elérje, ahonnan ide zuhant, legalább négyszáz méter magasra kellene felugrania. Ezután eszébe jutott, a maszkos, Revan okfejtése, a kard hatalmáról, majd, mint veszíthetek, gondolta, előhúzta a kardot, és erősen fókuszálva rá, elrugaszkodott. Hihetetlen volt az eredmény: Arra eszmélt, hogy a kráterben áll, alig egy méterre a lyuk szájától. Egyetlen ugrással, több mint négyszáz métert ugrott felfelé, méghozzá, helyből. Éppen megörült volna a sikernek, de hirtelen erős rosszullét vett erőt rajta. Térde esett, karjaival megtámasztotta magát, és lihegett, miközben hangok ordítottak a fejében: Ölj! Áldozz vért nekem, és erősebbek leszünk! Eközben pedig hihetetlen mennyiségű sötét erőt érzett, és forrásként a kardot állapította meg. Utolsó erejével, a kráter homokfalába hajította a kardot, és mihelyst elengedte, szinte azonnal jobban lett, tudata megtisztult a hangoktól. Még mindig lihegve, lassan felállt, és levonta a következtetést, miszerint, ez a kard nemcsak gonosz, de a sötét oldal egyik manifesztációja is lehet. Hirtelen megértette, miért félt az a bizonyos Revan felhasználni a kardot, micsoda hatalmat adhat egy sith számára. Lassan odasétált a kardhoz, és újra a kezébe vette. Most semmi nem történt. Az erőhasználat lehetett az oka, gondolta. Egyelőre magánál tartja a kardot, és az első, adandó alkalommal el fogja pusztítani, esküdött meg magában, és a veremből kimászva, folytatta az útját, amerre az erő vezette.

*

Több órája rótta a kietlen felszínt. Erdőkön, mezőkön, krátereken robogott végig, kezdett megéhezni, néha pedig megállt, hisz a rengeteg hűs vizű patakból, könnyedén olthatta a szomját, de tudta, hamarosan vadásznia kell, ha nem akar az éhségtől elerőtlenedni. Ahogy rótta a pusztákat, néha feltekintve az tengerkék, fehéres felhőkkel tarkított égre, minduntalan a Corridor sziluettjén állapodott meg a tekintete. Szinte tökéletesen látszott, a több száz év alatt, alig megváltoztatott ékalak, mely oly jól jellemezte a Birodalmat. De többé már nem a Birodalmat, hanem a Sith birodalmat, és ez óriási különbség volt. A régi, sokat szenvedett Birodalom, szövetségre lépett, a szintén rettenetesen megtépázott, gyengülő Köztársasággal, haderejüket egyesítve, hatalmas vereséget mértek a Sith haderőre a kegyetlen, de győzedelmes csatában, ami a Geonosis nevű, fejlett iparvilág, és a körülötte, az aszteroidák között keringő értékes hajóépítő telep birtoklásáért vívtak, ahol a sithek, a szám szerint hetedik halálcsillag-osztályú bolygóméretű űrállomást építették. A fegyvert elpusztították, a bolygót elfoglalták, így jelentősen nőtt a pozíciójuk. A győzelem után, hivatalosan is magalakult a második Galaktikus szövetség, jeléül pedig, egy karddal átdöfött gyűrűs-bolygót választottak, hogy emlékeztesse őket a győzelemre, amit együtt vívtak ki. A haderőt furcsa egységek alkották, illetve keveredtek benne: Ott voltak az köztársasági katonák, a rohamosztagosok (aki az előbb említett, vérvörös plecsnit, és egyéb megkülönböztetéseket is kaptak a páncéljukra), a jedik, a mandaloriaiak, a birodalmi lovagság. Voltak hibrid osztályok is, a fentiek keveredéséből, ők voltak, a ritka mandaloriai jedik, akik jeleskedtek mind a kardforgatás, mind a lőfegyverek, mind a kézitusa művészetében, a jedi puskaforgatók, akik az erő-kapcsolatuk felhasználásával félelmetes gyalogosokká, és kommandósokká váltak, és a legelitebb, legerősebb jedik, akik a birodalmi lovagok, és a jedik utódai voltak. Ez a faj rengeteg Skywalkert számlált a soraiban. De a folyamatos csatározások közben, a jedi kód egyre inkább háttérbe szorult. Jaxor eszébe ötlött bátyja korábban látott holoképe. A páncélból, és a sisak formájából hamar megállapította, melyik fajhoz tartozik a testvére. Így következtetve, ő is mandaloriainak született, gondolta. Elmosolyodott a gondolattól. Nem egészen fél napja még az ellenségeinek tartotta a mandikat, ám most már tudta, hogy ő is az. Ismét eszébe ötlött, jövőjének gondolata. Most már erősen hajlott rá, hogy csatlakozzon a Szövetséghez, bár még mindig voltak kétségei, jelentősen pozitívabb jövőkép lebegett előtte. A titokzatos kard, amely most is mázsás súlyként húzta az övét, nem szólalt meg az incidens óta. Minden nyugodt volt, Jaxor pedig tovább menetelt a felszínen, de egyszer csak elfogyott lába alól az út. Megállt, letekintett, így megállapíthatta, hogy mindeddig egy fennsíkon menetelt, az útja pedig legalább kétszáz méterre lefelé, a szinte függőleges sziklafal alján folytatódott. Elbambulva tekintgetett jobbra-balra és bizonyára egy perc is beletelt, mire észrevette a fennsík alján fekvő több kilométeres, megperzselt csík végén fekvő hatalmas hajót. A jármű, csak egy kicsivel volt kisebb a Corridortól, viszont jellegzetes, kalózcirkáló alakja volt. A hajó elhagyatottnak tűnt, burkolata több helyen szétrohadva, és még több helyen szétlőve, úgy feküdt félig a földben, mint valami félig kiásott, rothadó tetem. Jaxor úgy határozott, biztos maradt még valami épen odabenn, ezért át fogja kutatni a roncsot. Már a sziklafalon való leereszkedés foglalkoztatta, amikor hangot hallott a közeli bozótból. Sarkon fordult, előrántotta kését, mert a kard használatát túl veszélyesnek ítélte. Az állat, ráébredvén, hogy felfedezték, hatalmas lendülettel előugrott, és Jaxornak rohant. Az eredmény várható volt: A fizikát kicselezni nem tudván, mindketten letántorodtak a párkányról, és gyors zuhanásba kezdtek. Jaxor remek reflexei már sokszor megmentették az életét, és most, bár jelentős fáziskéséssel, de a helyzetet felismerve, rájött, vagy a zuhanással, vagy a vaddal törődik. Döntést hozva, kihúzta kését az állat hasfalából, és keményen a sziklák közé döfte. A zuhanás lassult, majd lassan abbamaradt. Ott guggolt, két kézzel a tőrt fogva, lábait a falnak vetve, a vadállattal a hátán, ami nyüszített félelmében, mert fogást nem találva, csúszni kezdett jelenlegi helyzetéből. Karmait mélyen belevájta Jaxor hátába, és mivel még mindig csúszott, hosszú vörös sávokat ajándékozott Jaxornak, aki pedig igazi, semmi mással össze nem hasonlítható fájdalomüvöltésekkel hálálta meg. Fájdalmas percek teltek el, mire elért a fiú vállától a derekáig, a vértől megőrülve, mihelyst a lábai elérték a falat, visszalökte magát, és teljes erőből Jaxor vállába mélyesztette a fogsorát. Amaz kihúzta a kést a falból, és az állat fejébe döfte, de a hosszú penge miatt, a saját vállába is beleszúrt. Felszisszent, és ellökte magát a faltól. Terve bevált: nem változott a pozíció a földtérésig, így az állat a nyakát szegte, de ő puhán landolt. Kihúzta a kést a vállából, és elindult a hajó felé, az állat tetemét otthagyva a többinek. Hosszú, vörös csíkot húzva maga után, belépett az egyik lyukba, ami a hajótesten terpeszkedett, és tudta, ha nem talál baktát, vagy valami kötszert, rövidesen el fog vérezni.

*

Órák óta kutatott a hajón. Már a belépés után, mindenfelé csontvázak, és friss, szétmarcangolt hullák fogadták, de szerencséjére talált kötszereket, és a feljegyzések szerint, baktatartályt is kell, hogy találjon valamelyik szinten. Rövidesen, egyéb feljegyzések alapján, kiderítette, hogy ez egy állatcsempész cirkáló volt. Kamerák néztek az állatketrecekre, de mivel mind üres volt, a szállítmányozási naplóból nézte ki, miket szállított ez a bárka. Volt itt minden, a veszélytelen kisállatoktól kezdve, egy érdekes kinézetű, farkas-szerű, két lábon álló, izmos jószágig, amiről mindössze annyit írtak: „Különösen veszélyes, képes lehet dárdák, és szúrófegyverek használatára.” Jól hangzott, de volt egészen egyszerű cím is: „Ajándék, Vrelta-nak”. Hatalmas térrel rendelkezett, erről viszont sem kép sem adat nem volt, és bár Vrelta neve ismerősen hangzott, Jaxor nem tudta felidézni, ki is az. Mindenesetre elvonult a feljegyzésektől, és a néhai állatok helye felé vette az irányt, ugyanis, a gyengélkedő pontosan arra volt. Furcsa, praktikus, de nem túl higiénikus megoldásnak tartotta, de soha, senki nem mondta, hogy a kalózokat valaha is érdekelték az ilyen szempontok. Egy hatalmas csarnokban találta magát, minden oldalról állatcellák rácsai feketélltek, így börtön benyomást adva a helynek. Az egész helységben dögszag uralkodott, hatalmas lyukak, és horpadások tarkították a falakat, sok ketrec beszakadt, volt, ami kívülről, volt, ami belülről. Néhány ketrecben csontok, néhányban véres húscafatok arról árulkodtak, hogy valaki éhes volt. Az egyik magas, leszakadt rámpával rendelkező lyuk túloldalán, egy medikai helyiséget pillantott meg, az erő segítségével élesítve látásán, pedig felfedezte, hogy az általa keresett tartály is itt van elhelyezve, és látszólag sértetlen. Majdnem megörült, de ekkor iszonyatos üvöltés rázta meg a termet, a legnagyobb, sötétbe vesző lyuk mélyéről pedig öles léptek döngő zaja rázta meg a talajt. Ezzel szinte egy időben, Jaxor megvilágosodott: Eszébe jutott ki is az a Vrelta. Nar Shaddaa bűnügyi kiskirálya, egy undorító, nyálkás hutt. És mi az, amire minden undorító, nyálkás huttnak szüksége van? A sötétből előlépve, mintegy válaszként Jaxor költői kérdésére, egy rancor állt meg üvöltve, majd teljes, hat méteres testmagasságával kihúzta magát, karját kinyújtva, a mennyezetbe ütött, kisebb földrengést előidézve. Jaxor számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem barátkozni jött, és mivel nem volt mit tenni, előhúzta kését, és megállt a monstrummal, szemtől szembe, támadóállást vett fel. Legszívesebben nevetett volna az abszurd helyzeten, ám most mégsem volt hozzá semmi kedve. Úgy gondolta, ráér kacagni, ha túléli.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.