7. fejezet
Szabotázs, és készülődés

Corran és Lyssa futva rótták a bázis szűk folyosóit, a vezérlőterem felé tartottak. A legtöbb folyosót, és szobát, biztonsági okokból bekamerázták, és a magánéletileg zavaró tényező, most, Corran véleménye szerint igencsak hasznos lesz.

Corran rengeteg kisebb állattal kényszerült végezni. Eddig is, néhányszor a vadak megtalálták a módját, hogy bejussanak ide, de csak egy, vagy kettő, legrosszabb esetben négy vagy öt. De most… Tizenhétnél abbahagyta a számolást, és ebben nem is szerepelt a szörnyeteg a hangárban. A vezérlőterem zárva volt. Biztos kezdetét vette a vészhelyzeti lezárás, gondolta Corran, és megsimította az ajtót kezével, az erő segítségével pedig kiterjesztette az érzékeit, de nem volt odabenn élőlény. Ahhoz, hogy felnyithassa az ajtót, meg kellett volna szüntetnie a vészhelyzeti lezárást, de ez minden ajtót kinyitott volna a bázison, és fogalma sem volt hova bújtak az emberek, vagy, hogy mennyi állat maradt még. A költséges, de legkevésbé a többiekre veszélyes megoldás mellett döntött: Aktiválta a kardját, majd egészen a markolatig, belemártotta az ajtóba. Embernyi nyílást vágott a vasba, majd, a közepét berúgva, bemászott a vezérlőbe, Lyssa pedig követte. Miután a konzolok életre keltek, belátásuk nyílt a bázis majdnem minden zugába. Majdnem, hisz néhány folyosón, szaggatottan, vagy sehogy sem lehetett látni, valószínűleg a kamerák meghibásodása miatt.
- Megvannak. – Mondta Lyssa – Mindenki a raktárban van.
- Van kapcsolat a raktárral?
- Igen, vizuális, és audió is.
Corran lenézett a holoképre, mely háromdimenziósan mutatta az eseményeket: A tágas helységben hat jedi, két tucat civil, tíz pilóta és öt medikus tartózkodott.
- Hatan hiányoznak. – Állapította meg Corran – Mutasd a többi helyet.
Pörögtek a képek, ám sehol nem látszott senki, mígnem egyszer csak Corran megállíttatta a felsorolást, és a holoteremre mutatott. Lyssa azonnal meglátta, egy fiatal nő körvonalait, ahogy az, az árnyékban ül, és próbálja minél jobban összehúzni magát.
- Ki lehet az? És mit keres ott?
- Alighanem ő hívott vissza! Ez Sera! – Corran hangja megremegett, ahogy kimondta a nevet. Villámgyors elhatározásra jutott:
- Érte megyek! Te addig teremts kapcsolatot a raktárral, és nyugtasd meg őket, hogy itt a segítség! Nem tudom bezárni az ajtót többé, úgyhogy, állítsd be a robotágyúkat, hogy tüzeljenek mindenkire, aki ide akar jönni, és figyeld a folyosót!
- Rendben! Tartsuk a kapcsolatot! – Mondta, majd odahajított egy komlinket, ami csak az itteni frekvenciákra volt ráhangolva. - Te jól leszel?
- Én? Most épp én vagyok a bázis hőse! Nem lehet bajom, ne is aggódj! – Megengedett magának egy mosolyt, sarkon fordult, és elrohant, miközben arra gondolt, hogy ekkorát még életében nem hazudott.

*

Magasság: hat méter. Szélesség: négy, és fél méter. Súly: körül-belül négy mázsa. Fegyverzet: Karmok, fogak. És erős szájszag – Tette hozzá magában Jaxor, aki épp egy alkalmazható stratégián gondolkozott méretes ellenfele ellen. Sorra vette a rancor adatait, és a rögtönzött „aréna” adatait is, mely kilenc méter magas lehetett, mindkét oldalon ketrecek borították, amelyek két méter magasságban kezdődtek, és öt méternél végződtek. Szinte mindegyik ki volt törve. Sorra vette saját fegyverzetét is: Kése kifogástalan állapotú, és rettenetesen éles volt, kardja szintén jó állapotú, viszont rettenetesen gonosz, és manipulatív. Lézerkardja, aminek a hasznát vette volna, működésképtelen volt. És ott volt még az erő, de rengeteg koncentrációt, és energiát emésztett fel azzal, hogy rengeteg sebét összehúzta, a kötszer ugyanis nem volt elég mindre. Mivel a kard használata több bonyodalmat okozott volna, mint amennyi hasznot, az erővel pedig gyógyította magát, csak a késre számíthatott, és akrobatikus képességeire támaszkodhatott. Ötlete támadt. Olyan stratégiát eszelt ki, ami kevés energiát emészt fel, és gyors eredményt érhet el vele. Szaladni kezdett. Lendületét felhasználva, vízszintesen felfutott a falra, csizmáinak talpa, szerencséjére tapadt a fal felültéhez, így másfél méteres magasságban, elrúgva magát a faltól, sikerült annyit emelkednie, hogy fél kézzel elkapja a rudat, amely kiállt az egyik szétszakadt ketrecből. Fájdalom hasított a vállába, jelezvén, hogy nem kellene tovább folytatnia az ugrálást. Az erő segítségével elhallgattatta a fájdalmat, és izmait megfeszítve tovább lendült, és most, egy négy, és fél méter magasságban lévő ketrecdarabot kapott el. Alatta, a helyre, ahol egy másodperce kapaszkodott, elsöprő erővel csapódott be a rancor hatalmas ökle, megrázva az egész helyet. Jaxor majdnem lezuhant a hatalmas lökéshullámtól, de nem veszítette el lélekjelenlétét, és a rancor tanácstalan, nyáltól csorgó pofáját nézve rájött, hogy itt a lehetőség. Erejét összeszedve, ellökte magát a rácstól, és egy hosszú, erővel megnyújtott ugrás közben, kését előrántva, a rancor fején landolt, és kegyetlen, egyenes szúrással a szörnyeteg konyájáig nyomta be a kést, ezután kicsit több erő bevetésével, tovább hatolt, át a csonton. A rancor szomorúan felmordult, Jaxor pedig végre kifújhatta magát a fején ülve, a tőr markolatába kapaszkodva. Vége van, gondolta. De a rancor nem dőlt el. A csalódott morgást dühös bömbölés váltotta fel, és Jaxor egy hatalmas ütést érzett, ami az egész testét érte. Mintha szélsebesen repülne, úgy tántorodott a majdnem harminc méterre lévő duracél falnak, majd lecsúszva, elterült a földön.

*

Csendben, az árnyékok közt siklott. A Corridor orbitális felmérései alapján, nagyjából meg tudta állapítani a fegyverrendszer vezérlőmechanizmusának pontos helyét, és most pontosan oda tartott. Hamar céljához ért. Karjába épített szerszámai segítségével, kinyitotta az ajtót, és belépett. A fegyver-vezérlő robosztus gépezete tornyosult előtte. Lecsatolt egy időzíthető bombát, és fel akarta erősíteni a gépezetre, amikor valaki, furcsa, ugatás és bőgés keverékéből álló nyelven megszólította. Hátrafordult és egy vukit azonosított be optikai szenzorjainak segítségével. Gyorsan végigmérte, öltözete egyetlen övből, és valamiféle lenge köpenyből állt, valamint az övön egy fénykard markolatot vett észre, melyhez lassan, de biztosan közelített a vuki húsos mancsa. A stalkernek nem volt szüksége egy másodpercnél többre a helyzet felmérésére, és még kevesebbre volt szüksége a reakcióhoz. Mire a vuki észbekapott, a stalker már mögötte állt, és lassan eltette a kését. A vuki hörögni kezdett, majd a torkához kapott, amelyből lassan egyenletesen ömleni kezdett a vér. Az ellenfél halott állapította meg a stalker, és visszatért a bombához, és programozni kezdte az időzítőt.

*

Corran, nem először, és nem utoljára, ismét rohant a bázis folyosóin. Úgy érezte, a kamerák, mind utána fordulnak, ahogy a kövezetett tapossa. Ebben most a szokásosnál is több igazság lehetett, lévén hogy aggódó nővére kezelte a megfigyelő berendezéseket. Kezdte megérteni, a régi jedik által felállított, és rendjük pusztulásával elhalványult ősi szabályt, miszerint a jediknek kerülniük kell az érzelmi kötődés minden formáját, akár családi, akár szerelmi szinten. Mint általában, most is a miatt sietett, aggodalmaskodott, és miattuk ért vissza ilyen gyorsan a bázisra. Most két hölgy megvédelmezése járt az eszében, az egyik Lyssa, a másik Sera volt. Lyssának, a nővérének, mint padawannak, rendelkeznie kellene az elegendő harci tudással, mégis, a lány kiváló pilóta, és szerelő volt, de az önvédelem és az erő használata terén komoly hiányosságokat mutatott. És Sera… nos, hozzá semmilyen rokoni kapocs nem kötötte, mégis rendkívüli módon aggódott érte, mert az évek folyamán… Sikerült túlzott érzelmi köteléket kialakítania vele. A lány hihetetlenül kedves, és jóindulatú volt. Az orvosi részlegen segített az anyjának, aki a részleg vezetője volt, ő pedig nővérként tevékenykedett a szabadidejében. Az apja meghalt, a Raxus prime felett vívott csatában, amely végén Remadot, a mesterét is felszedték a felszínről. A lány gyakran látta el a tréning, és egyéb, javarészt kérkedő pilóták fiaival való verekedésekben szerzett sebeit. Sok alkalmuk volt beszélgetni, megismerni egymást, és a végén már ott tartott, hogy maga sem tudta, milyen sokat jelent neki a lány. Bekanyarodott, és farkasszemet nézett a fordulóban várakozó kath vaddal. Az vicsorítva, karmait megvillantva támadásba lendült. Corran az erő segítségével a falhoz csapta az állatot, majd egy villámgyors csapással megszabadította a szenvedéseitől. Tovább haladt, majd elért a holoterem ajtajáig. Jobb ötlete nem lévén, itt is azt a precíz nyitási technikát alkalmazta, amit a vezérlőterem ajtajánál. Belépve a nyíláson, körülnézett. Az egyik asztal mögül, egy barna hajjal körbevett, barna szempár kukucskált ki, Corran pedig eltette a lézerkardját, és lassan odasétált. Sera felállt, majd Corran nyakába ugrott, Corran pedig szorosan átölelte. Egy csókot is szeretett volna, de annak még nem jött el az ideje, főleg nem ebben a szituációban. Sera lassan kibontakozott az ölelésből, és együtt elindultak visszafelé Lyssához. Corran vázolta a helyzetet, Sera bólogatva lépdelt mellette, majd megszólalt:
- Hány sérült van?
- Még nincs róla pontosabb adatunk, de mindenki a raktárban gyűlt össze, és hat hiányzót számoltam meg, veled együtt – Majd a lány aggodalmas arckifejezését látva, gyorsan hozzátette: édesanyád jól van, a raktárban felügyeli a sebesültek gyógyítását.
Serán látszott, hogy megkönnyebbült, Corran pedig, lévén, hogy a vezérlő közelébe értek, elővette a komlinket, és szólt Lyssának, hogy kapcsolja ki az ágyúkat. Ahogy ez is megtörtént, befordultak a vezérlőbe vezető folyosón, és nagy léptekkel elindultak Lyssa felé. Hirtelen robbanás rázta meg a falakat, és mindketten a falnak tántorodtak. Az összes lámpa vörösre váltott, és hatalmas vijjogás vízhangzott végig az egész bázison. Corran feltápászkodott, felhúzta Serát, majd odakiáltott Lyssának:
- Mi volt ez? Miért van hármas szintű riasztás?
- Felrobbant a fegyvervezérlő! Az összes orbitális ágyúnk megbénult!
- Micsoda? – Corran megdöbbent, hisz, állatok nem robbantgatnak – Látsz valamit a folyosókon?
- Semmit!
- Hmm… Odamegyek a vezérlőhöz! Mekkora a sugárzás?
- Alapszint felett valamivel, de nem káros.
- Rendben! Az ágyúkat most már nem tudod bekapcsolni ugye?
- Bekapcsolni be lehet, de semmi értelme, vezérlő nélkül! – Mondta Lyssa, és kicsit talán több gúny vegyült a hangjába, mint akarta.
- Maradjatok itt! Ha bármi gond van, szólj rám, és visszajövök! – Mondta Corran, és sebesen elviharzott a fegyvervezérlő felé.

*

A Corridor sötét árnyékként lebegett a Dantooin felett. Fedélzetén csend honolt, a hídon, kemény tekintetű, robosztus sith lovag állt, aki nemrég érkezett, hogy átvegye a parancsnokságot. Egy tiszt lépett mögé, kicsit félt megszólítani, hiszen elég magas rangú személy volt, egy igazi sith lord, nem csak egy „majdnem tanítvány”, mint amilyen Fett volt. Végül, mégis megszólította, legalázatosabb hangján:
- Lord Havis, megjött a jel a stalkertől.
- Nagyszerű. Mindkettő sikerrel járt?
- Nem uram. Valójában, az egyiktől, már az ön érkezése óta nem fogunk életjeleket…
- És erről, engem miért nem értesítettek? – Lassan, nyugodtan beszélt, mégis hangja olyan volt, mint a legélesebb penge.
- Uram… Én…
- Nekem ne magyarázkodjon. Rosszul teljesítette a kötelességét. – Hangja még mindig nyugodt volt, és lassan, jobb tenyerét a tiszt fejére helyezte. Amaz összerezzent, de még nem veszítette el a lélekjelenlétét, így csak állt, vigyázban.
- Melyik rendszer pusztult el?
- A… a fegyvervezérlők uram.
- Köszönöm. – Mondta síri hangon, majd a fején keresztül, hatalmas elektromosságot küldött az erő segítségével a tiszt testébe. Az összeesett, minden ízében remegve, de még élt.
- Legyen hálás. Ma, kegyelmes kedvemben vagyok, így nem végzek magával. De még egy ilyen hiba, és szétégetem a koponyáját is.
Megfordult, és a nyáladzó, remegő tisztet átlépve, elhagyta a hidat, hogy megossza a fejleményeket a Sith Sötét Nagyurával.

*

Jaxor hatalmas fájdalmak közepette feltápászkodott. Érezte, ahogy lassan a sebei felnyílnak, és szivárogni kezd belőlük a vér. Tekintetével a rancort kereste, ami korántsem volt egyszerű feladat, mert annyira szédült, hogy csak abban reménykedett, hogy sikerülhet talpon maradnia. Megpillantotta a rancort, ami még mindig ott állt, ahol a fejébe döfte a kését. Láthatóan, elbizonytalanodott, nem tudta mire vélni a fájdalmat, ezért csak állt, és jobbra, balra dülöngélt, de nem látszott rajta, hogy különösebb baja lenne. Csak nézett a falra, és nem tudta mire vélni a történteket. Jaxor valamelyest összeszedte magát, és már stabilan állt, de ugyanez állt a rancorra is, ami felhagyott a fal tanulmányozásával, és lassan, de biztosan a táplálék felé fordult. Jaxornak új stratégia kellett. Most, hogy a kése a rancor fejében maradt, csak az erőre számíthatott, de tudta, ha nem csak a sebeire koncentrál, meg fog halni. Ám most már máshogy gondolkodott. Nem érdekelte a halál, de ezt az ellenfelet még le akarta győzni. Ha már meg kell halnia, akkor győzelem után fog meghalni. Megacélozta az akaratát, a rancor felé tartott, és útja közben hatalmas csataüvöltésekkel próbálta szétzúzni Jaxor elszántságát, de mar nem lehetett: Jaxor előhúzta a fekete pengét, és erősen meglendítve elhajította, a kard pedig magasan, a plafon közepébe állt, ahol már nem fedték az erős burkolóelemek. Az erőt felhasználva felemelt egy rácsos ajtó darabot, és a rancor felé hajította, a fején eltalálva a monstrumot. Tudta, annyi értelemmel rendelkezik az ellenfele, hogy mivel a fal mellett sérült meg, nem megy a fal mellé, és sejtése beigazolódott: a rancor mindenképp elhúzódott a faltól, és nem akart a közelében maradni. Ekkor, egy nagyobb, mennyezeti burkolóelemet ragadott meg az erővel, ami horpadtan feküdt a földön. Meglódította az állat felé, és sikerült fejen találnia vele. A több tonnás, vastag duracél lemez, megfelelő károkat okozott, a rancor ismét stabilitását vesztette, és Jaxor tudta, most kell cselekednie: A fal mellé rohant megismételte az előző mászási mutatványát, majd a rács tetejére érve, a távolságot fel sem mérve, a félelem utolsó szikráját is kiirtva magából, elrugaszkodott. Rövid ideig súlytalanul repült a levegőben, majd, mielőtt még elveszítette volna lendületét, elkapta a fekete kard markolatát. Ahogy ott függött a levegőben, a kard lassan kifelé csúszó markolatán, a rancor felélénkült, és kutatni kezdett tekintetével a zsákmány után. Nem arra jön, amerre kellene, a kard pedig mindjárt kicsúszik, gondolta Jaxor. Valami figyelemfelkeltésre lesz szükség. Jaxor hirtelen ötlettől vezérelve, letépte a hátáról az amúgy is átázott kötést, így szabad folyást, jelen esetben ömlést engedett a vérének. A hatás nem maradt el, a rancor mohón a vérre vetette magát, éppen abban a pillanatban került Jaxor alá, hogy a kard pengéje kicsúszott a plafonból. A kard a földre esett, Jaxor pedig az állat fején landolva, gondolkodás nélkül, villámot idézett meg a jobb tenyerébe, majd megragadta késének markolatát. A kés vezette az elektromosságot, amit a kés pengéje nem ért el, a villám elérte. A rancor felüvöltött, ahogy a hatalmas kisülések lassacskán szénné pörkölték az agyát. De Jaxor is szenvedett, ugyanis az elektromosság kétirányú dolog: Ahogy a rancor testén végigfutottak a kisülések, az ő testét is elérték, és enyhébb hatást fejtettek ki, az erő irányítása miatt, így is felvillanyozó volt az eredmény. A rancor elcsendesedett, Jaxor a kést kihúzva, leesett a hátáról. Az állat eldőlt, és a roncsot megrázó becsapódással földet ért.
- Vége… Enyém a győzelem. – suttogta Jaxor, és tett pár tétova lépést az áhított orvosi részleg, és a baktatartály irányába, azonban lábai megremegtek, és térdre hullott.
- Úgy látszik a halál is az enyém… - Elmosolyodott, és elterült, minden sebéből vérezve. Itt a vége? De legalább legyőztem. Ezek a gondolatok erőt gyűjtöttek a lelkébe, de időközben észrevette, hogy egyik sebesülése sem fáj már. Lehunyta a szemét, és mielőtt végképp elhagyta az ereje, ennyit szólt:
- Csak ne lenne ilyen büdös…- és ezekkel a szavakkal, a feje lehanyatlott a duracél padlóra.

*

Corran megrökönyödve állt a fegyvervezérlő romjainál. Ahol tegnap még a robosztus, régi computer állt, most egy szenes kráter ásítozott, a mennyezet beszakadt, törmelékkel betöltve az egész szobát. Egy szőrös mancs állt ki az egyik törmelékkupac alól, és Corran odalépve elkezdte kiásnia vuki holttestet. Egyből megállapította ki ez. Murrkhh, ez a vuki jó barátja volt, egy hajóval érkeztek ide, rengeteg időt töltöttek együtt, és tudtak beszélgetni is, mert Corran értette a vukik nyelvét. Igaz beszélni nem volt képes, de Murrkhh ugyanígy állt az emberi nyelvvel. Egyszerre lettek padawanok, de a vuki fejlődése csodálatraméltó volt. Két napja léptették elő lovaggá… Szemügyre vette a poros testet, és látta, hogy elvágták a torkát, valamint hiányzott a fénykardja is. Némán ült a test mellett, és próbálta felfogni, miért történhetett ez. A vuki sosem bírt tétlenül ülni, és most valószínűleg ez okozta a halálát is. Jólelkű, többnyire szelíd volt, ám mindig tettre kész. Azonban most már soha többé nem tud cselekedni. Megszólalt a komlink az övén, ő pedig gépiesen leakasztotta, és beleszólt:
- Mi történt? – Kérdezte halkan.
- Valaki nyitja a hangárt Corran! Odamegyünk, megnézzük…
- Ne! Majd én.
- Megleszel…
- Meg. Ne aggódj. – És ezzel bontotta a kapcsolatot.
Óvatosan letette barátja testét, és felállt. Szívében hatalmas harag ébredt, tudta, hogy aki felrobbantotta a fegyvervezérlőt, ugyanaz felelős a barátja haláláért is. És most ez a gyilkos el akart szökni. Corran, gyilkos indulattal a szívében, eliramodott a hangár felé.

*

A hangárkapu lassan nyílt. A stalker türelmesen készítette össze az egyik vadászgépet, és csak az utolsó pillanatban, az előkészületek végén járva kezdte el kinyitni a kaput. Végigsimított trófeáján, egy gyönyörű, faberakásos markolatú fénykardon, majd folytatta a motor ellenőrzését, ami a szárnyak közt kapott helyet. Ahogy közelebb hajolt, egy alkatrészt megvizsgálni, hirtelen, nagy erővel lefejelte a szárnyat. Felemelte a fejét, de a miérten gondolkozni nem volt ideje, ugyanis ismét, még nagyobb erővel fejelt a szárnyba, de most már a maszkja is behorpadt. Ugyanez a jelenet ismétlődött még háromszor, aztán a stalker teste megrándult, és a falnak repült. Ekkor vette észre a folyosó felőli bejáratnál álló jedit, aki felemelt kézzel közeledett felé. Felismerte, hogy hatalmas bajban van, mivel nem tudott megmozdulni. A jedi magasabbra emelte a kezét, és a stalker teste meglódult, nekiütközött a félig nyitott hangárkapunak, és várta volna a zuhanást, azonban… fenn maradt a levegőben, és még legalább ötször, mindig egyre nagyobb erővel neki csapódott a hideg vaskapunak, az utolsó hatalmas becsapódástól lehullott az össze-vissza horpadozott maszkja, feltárva undorító arcát. Mindezek után, még mindig lebegve, visszarepült a hangárba, és belecsapódott a vadászgépbe, amivel el akart menekülni. Ekkor már nem érezte magán az erő szorítását, ebből pedig arra következtetett, hogy a jedi halottnak hiszi. Ezt kihasználva leakasztotta új trófeáját, és marokra fogta, majd mozdulatlanná merevedett, mintha csakugyan halott lenne. A Jedi, a vadászgépek közt cikázva, lassan odaért a stalker közvetlen közelébe. Az csak erre várt, felugrott, és látszólag minden ellenállás nélkül halálos csapást, mért a jedire. Vagyis mért volna. Ugyanis Corran Katarnt nem lehetett ilyen egyszerűen megölni. Még a levegőben megragadta a stalker kezét a csuklójánál fogva, majd mikor mindketten álltak, erősen az ellenfél mellkasába lépett, amaz pedig lehanyatlott volna, ha nem tartotta volna, ugyanolyan erővel. Végül enyhített a karjai erején, és növelte a lábaiét, így a földhöz szegezve a stalkert. Ekkor leakasztotta a fénykardját az övéről, aktiválta, és két erőteljes csapással megfosztotta a stalkert mindkét karjától, vállból lehasítva azokat. A stalkeren erőt vett a halálfélelem: könyörületnek nyoma sem volt Corran tekintetében, ellenben ott égett a végtelen harag, és gyűlölet tüzes ígérete, és tétovázás nélkül, a hangár padlózatába is belevágva, egy csapással megfosztotta a stalkert, a fejétől is. Ezután ott állt, lassan levette a lábát az ellenség mellkasáról, és a levágott kézből kivette Murrkhh fénykardját, és a sajátjával együtt, az övére akasztotta. Kisétált a hangárból, és miközben lassan visszanyerte önuralmát, a raktár felé ment, hogy biztosítsa a bázist, és teljesen megtisztítsa az állatok jelentette fenyegetéstől. Eközben Lyssa, és Sera némán figyelték a hangárban lezajlottakat. Mikor Corran eltűnt a képről, Lyssa halkan odaszólt Serának:
- Ez maradjon a mi titkunk, rendben? – Mondta, és kérlelően rámosolygott.
A lány halkan bólintott, és habár nem volt jedi, tudta, mit jelentett ez a kis párbaj, és milyen következményekkel járt volna, ha bárki megtudja, hogyan végzett Corran a betolakodóval. Lyssa is bólintott, majd elkezdte letörölni a párbajt a biztonsági felvételekről.

*

Az űr sötétjében, a Corridor egyedül volt a Dantooin felett. De már nem sokáig. Ugyanis ebben a pillanatban, három másik csillagromboló lépett ki a hiperűrből, és felsorakozott a Corridor mellé. A Pride, a Destroyer, és a Palpatine, impozáns látványt nyújtott, de nem kevésbé voltak halálosak: A Destroyer, a Corridorral azonos osztályú nehézcirkáló volt, erős fegyverekkel, a Pride, mint ahogy a neve is hirdette, a sith birodalom büszkesége volt, a legújabb fejlesztés, számtalan harci egység hordozására volt alkalmas, remek pajzsokkal, és halálos turbólézerekkel volt felszerelve, és a félelem hírnökeként járta a galaxist. A Palpatine… Az első sith császár nevét viselte, technikai fejlettsége felülmúlta a Pride – ét, tűzereje pedig a három rombolóét együtt véve. A Sith Sötét Urának zászlóshajója volt, a hídon pedig helyet foglalt, a csak sithekből álló legénység, és maga a Nagyúr is. A Pride - on hatalmas készületek folytak: Egy inváziós hadsereg készült rá, hogy a Dantooint végképp eltörölje a galaxis színteréről…


8. fejezet
Csend a vihar előtt


Jaxorban fura érzések keringtek. Lassan ismét visszanyerte az eszméletét, és ráébredt, hogy, a halál hidege helyett, egy meleg, kékes színezetű folyadékban lebeg. Szája előtt, egy maszkból szürke csövek futottak az üvegacél henger tetejébe, amiben éppen tartózkodott, egyéb hevederek, és övek, szíjak tartották, egyébként meztelen testét. Baktatartály, gondolta, majd kísérletet tett egy körülnézésre, és sikerült kis mértékben, elfordítania a fejét. Egyből megbizonyosodott róla, hogy még mindig a roncs „állatkertjében” van, a beszakadt falon keresztül megszemlélhette ugyanis az általa megölt rancor hatalmas tetemét, amelynek fejéből, egy tőr által vájt résen keresztül, még mindig szivárgott a füst. Felsóhajtott, minek következtében buborékok százai indultak meg a maszkból a tartály tetejébe. Visszafordult, és ekkor meglátott egy páncélos alakot, ahogy a falnak dőlve, épp az ő fénykardját szedi szét. Legszívesebben rákiáltott volna, hogy, hagyja békén a fegyverét, de hangok helyett, ismét csak a buborékáradat hagyta el a maszkját, az elpazarolt levegőt pedig azonnal pótolta egy keringető rendszer. Beletörődve tehetetlenségébe, tenyerét a henger falának támasztotta, és figyelte a páncélember további tevékenységét. Az nagyon belemerült a szerelésbe, észre sem vette, hogy Jaxor felébredt. Jaxor kicsit kábán figyelte, ahogy az ismeretlen három részre bontja szét a markolatot, majd az így kapott duracél csövet, az emittert, a markolatfogást segítő gumicsíkjaival kiegészített újabb csövet maga elé helyezi a földön. Ezután törökülésben odatelepedett a markolat elé, és egy apró kristályt helyezett, az alkatrészek közé. Így ült, körül-belül öt percig, ám ekkor furcsa dolog történt: Az alak továbbra is ült, ám az alkatrészek lebegni, majd táncolni kezdtek a levegőben, pörögtek, végül felvették, a majdnem végleges formát, ekkor a páncélos felemelte a kezét, és az alkatrészek egymásba csúsztak, és teljesen rögzültek, a kész markolat pedig, a tenyerébe repült. Aktiválta, és a kéken ragyogó penge láttán, noha sisakot viselt, elégedettnek tűnt, kikapcsolta, majd a mellette álló asztalra helyezte a kardot. Jaxor lenyűgözve figyelt, még sosem látta, hogy valaki így készítette volna el a fénykardját. Az akadémián, a tanítványok kapkodva, szitokszavakat használva, gyakran egymás alkatrészeit ellopva készítették a kardjaikat, aminek az eredménye nem ritkán az lett, hogy a fegyver felrobbant a tenyerükben, jelentősen megnövelve a művégtag gyártók munkáját, és bevételeit. A páncélos eközben felállt, az alkarvértjén lévő gomb villogni kezdett, ő pedig megnyomta a gombot. A vérten elhelyezett korongon egy kis holokép tűnt fel, rövid szózatot intézett a páncéloshoz, aki bólogatva nyugtázta a hallottakat, amikből Jaxor egy szót sem hallott a tartály fala miatt. Rövidesen, a holokép elenyészett, és a páncélos az asztal mellé lépett, amelyen, láthatóan ott pihent Jaxor összes felszerelése. Az alak kezében hamar keltűnt a fekete kard, és ugyanolyan gyorsan vissza is dobódott az asztalra, hanyag, utálkozó mozdulattal. Most a kés volt a soros, a mandaloriai páncélt viselő alaknak nagyon is tetszett, forgatta, néha-néha feldobta a fegyvert, majd, nagy nehézségek árán, de visszatette az asztalra. Jaxor szinte biztos volt benne, hogy ez az ember tette bele a tartályba, ezzel megmentve az életét. Lehunyta szemeit, majd megidézte magában az erőt, minden összegyűjtött energiát sebeinek begyógyítására fordított, de nem kellett nagyon fókuszálnia, hisz a kisebb sebei már begyógyultak, a nagyobbak pedig, átléptek az előbbi kategóriába. Úgy érezte, hamarosan kimászhat a tartályból, hisz az erővel már hamar fog menni a gyógyulás. Koncentrálni kezdett, majd transzba merült, a gyorsabb gyógyulás reményében.

*

Corran egy vadászgép leszállótalpának támaszkodva ült a hangár hideg kőpadlóján. Sera mellette guggolt, egy gurigányi kötszerrel, és fertőtlenítővel, épp a karját kötözte, Corran pedig engedelmesen tűrte a fertőtlenítőszer okozta égő fájdalmat. Elgondolkodva tekintett körül a nyüzsgő hangárban, ahová, a hatalmas méretei miatt helyezték a sürgősségi ellátást. Csak a baktatartályok maradtak a tényleges orvosi helységben, ahol a két súlyosabb sérült lebegett a kék folyadékban. A bázist sújtó csapásnak két halottja volt, az egyik egy katona, a másik Corran vuki barátja volt, ketten súlyosabban, tizenhatan könnyebben sérültek, de most mégis, mindenki itt volt a hangárban, és az egészségesebbek, segítettek a sérültek ellátásában. Corran, a raktár előterének megtisztításakor beszerzett néhány komolyabb harapást, és karmolást, mégis megtagadta, hogy baktával begyógyítsák a sebeit, arra hivatkozva, hogy az erő, és Sera segítsége elég lesz erre a feladatra, ám valójában nem akarta, hogy rá pazarolják a baktát, pedig egy két mélyebb karcolás esetében, hasznos lett volna. Corran azt szerette volna, hogy ha mindenkinek jut elég a csodás szerből, ha még ez azt is jelentette, hogy az ő kínjai tovább tartanak. Ilyen ember volt Corran Katarn. Hirtelen erős fájdalom mart a karjába, ahogy Sera bekente a legmélyebb vágást egy kis fertőtlenítővel. A fájdalom hatására, elrántotta karját, Sera pedig mosolyogva, vette vissza a kezébe, ám Corran most is, immár a kiváltó hatás nélkül is elhúzta karját.
- Elég lesz. Van több sebem is. – Mondta mosolyogva, de Sera erősen megszorította a problémás kart, és megpróbálta visszahúzni maga felé, de Corran erősebben tartotta, így nem sok sikerrel.
- Ne gyerekeskedj! Nagyfiú vagy, egy kis fájdalmat kibírsz. – Sera is mosolygott, de jókedve kicsit lanyhult, mikor Corran messzebb húzta a karját. Immár két kézzel próbálta visszahúzni, ebből kialakult helyzet elég komikus volt ahhoz, a szomszédos gépek szárnyain ülő két fiatalabb jedi padawan kacarászni kezdjen rajta. A helyzet végkimenetele az lett, hogy egy erősebb rántás után Sera Corran ölében kötött ki, és egymás szemébe nézve ültek tovább mozdulatlanul, várva hogy történjen valami, de egyikük sem mozdult.
- Hogy van a mi hősünk? – Harsant egy mély hang a hátuk mögött. Corran felnézett a jövevényre, és látta, hogy az nem más, mint a bázison tartózkodó legmagasabb rangú jedi, a tanács tagja, Robun Felron nagymester. Magas fekete férfi volt, hosszú haját rastában hordta, a jedik tradicionális köpenyét, és tunikáját viselte, arcán barátságos kifejezés ült. Köztiszteletnek örvendett, Remaddal pedig jó barátságot ápolt. Mire Corran észbekapott, Sera már ismét mellette guggolt, és megválaszolta a kérdést:
- Csökönyös, és nem hagyja, hogy bekötözzem a sebeit. – Mondta, Corranban pedig megfogalmazódott valami kis gondolat, a nők hasonlóságáról, és férfitársaik bajba keverésében való részvállalásukról, amit annyiszor tapasztalt Lyssa mellett. Sejtette, hogy most már nem menekülhet, odanyújtotta a karját Serának, azonban az úgy határozott, hogy nem ad több esélyt a menekülésre.
- Uram, kérhetnék egy kis segítséget?
- Hogyne, ifjú hölgy. – Mondta mosolyogva a férfi, majd lefogta Corran karját. Corranon olyan érzés lett úrrá, mintha egy fa gyökere alá tette volna a kezét, az pedig kicsit megdőlve, fájdalom nélkül, de rettenetes erővel rögzítette volna azt. Egyre elhatalmasodó félelemmel figyelte, Sera mosolyra húzódó száját, a szemeiből pedig mintha perverz élvezetet olvasott volna ki, ahogy lögybölte a sebébe a fertőtlenítőt. A karjába maró fájdalom hatására ismét csak megpróbálta elrántani, de immár egy jedi mester beton biztosan tartotta a végtagot. Mikor végzett, Sera szorosan bekötözte a vágást. A jedi lassan elengedte a kart, majd felállt, és megfordulva elsétált volna, de még visszafordult, és odaszólt Corrannak.
- Ha a hölgy végzett veled, gyere a vezérlőbe. Ott várunk rád.
Corran biccentve nyugtázta a felszólítást, majd visszafordult Sera felé, aki még mindig mosolyogva, megkérdezte, hogy jó volt e. Corran humorát már percekkel ezelőtt elvesztette, de szerencsére, már kezdte visszanyerni.
- Nagyon élveztem. Valamikor megismételhetnénk.
- Biztosra veheted. Csak sérülj meg és ott termek.
- Alig várom. – Corran felállt volna, azonban Sera a ruhájánál fogva visszahúzta, és csókot nyomott a szájára. Az egész csupán egy pillanatig tartott, ajkaik elváltával, Sera elengedte, felállt, és gyorsabban eltűnt, mint Corran hitte volna. A fene sem érti a nőket, gondolta, de azért nagyon is örömére szolgált ez az esemény. Egy pozitív pont, ebben a szörnyű napban. Kellemes érzések kavarogtak benne, új erőre kapva ettől a puszitól, nagy léptekkel elindult a vezérlőterem felé.

*

Jaxor két teljes óra elteltével, majdnem teljesen gyógyultan mászott ki a tartályból. Az erő, és a bakta csodákra képes együtt, nyugtázta magában, és magára öltötte magmaradt ruházatát. Csodálkozva nézett körül, de sehol nem látta megmentőjét. Az övébe tűzte a kardot, a kést, és kezébe vette a fénykardját. Izgatottan nyomta meg az aktiváló gombot, és a kéken ragyogó penge láttán eszébe jutott öreg barátja, aki pontosan ilyen színű kardot forgatott. Amíg a sithek meg nem ölték, tette hozzá magában, és a kardot, immár kikapcsolva szintén az övére erősítette. A készületeket befejezve, kimászott az orvosi helyiségből az egyik lyukon keresztül. Elhaladt a rancor bűzölgő teteme mellett, és az egyik fal tetején észrevett egy friss lyukat, amelyet láthatólag kívülről robbantott valaki. Jelen állapotában, játszi könnyedséggel szökkent fel a lyuk szájáig, majd azon bemászva, megláthatta, hogy a hajótest vastagabb, mint hitte. Közel háromméternyi út után, ott ált az alagút végén, mely közel negyven méter magasból, tekintett le a vadonra. Kidugta a fejét, a verőfényes napsütésre, és messze tőle felfedezte a páncélos alakot, ahogy a hajótest tetején üldögél, az alkarpáncéljához beszélve, sisakja mellette volt a fémen. Jaxor elhatározta, hogy most megismerkedik a férfivel. Keményen megragadta a robbantott alagút szélét, és elrugaszkodva felfelé lendítette a testét. A hajó oldalfalán találta magát, ám szerencsére az már rozsdás volt, így ellökve magát tőle elég lendületet gyűjtött, és most a hajó tetején landolt. Elcsodálkozott, ugyanis a vállai jobbak voltak, mint újkorukban, de ezt betudta a bakta, és az Erő, gyógyító elegyének. Nagy léptekkel elindult, a páncélos felé, akit láthatólag nem zavart a jelenléte, kézlendítéssel jelezte neki, hogy jöjjön közelebb, eközben pedig zavartalanul beszélt tovább. Jaxor hamar mellé ért, de, már csak a beszélgetés utolsó foszlányait sikerült elcsípnie, és a férfi bontotta a kapcsolatot. Felállt, és kezet nyújtott Jaxornak. Az arcot felismerve, Jaxor beazonosította a korábbról megismert Remad Fettet, aki, mint a visszanyert emlékei mutatták, a bátyja volt. Hezitálás nélkül elfogadta a neki nyújtott jobbot, és egy kemény kézfogás után, Remad szólalt meg, mély, erős hangján, amely tökéletesen illett markáns arcvonásaihoz.
- Rég találkoztunk, Jax. – A becenév újabb emlékeket hozott a felszínre, de mégis, Jaxor idejét sem tudta, mikor hívták így utoljára. Mindenestre, egy biccentéssel nyugtázta a nyilvánvaló tényt. Remad rámosolygott, és barátságos hangon folytatta.
- Még nem tiszta minden, igaz? Nem baj, most már velünk vagy, ha jól sejtem.
- Még nem döntöttem, de a sithekhez többé semmi közöm. – A mondat furcsán hangzott, de Jaxor hangjából elhivatottság, és őszinteség hallatszott.
- Helyes. – Remad bólintott, és fejébe húzta a sisakját. – Kezdésképp ez is megfelelő. Elbúcsúztál a roncstól? – kérdezte vigyorogva.
- Aha. – Válaszolt Jaxor, és kedve kezdett kicsit jobbá válni.
- Akkor induljunk. A bázis nincs messze, gyalog is hamar odaérünk. Főleg, mivel a puszta körberepkedésétől kifogyott az üzemanyagom.
Lemásztak a roncs tetejéről, és megindultak a támaszpont felé, jobb híján beszélgetéssel, egymás újra megismerésével kitöltve a fennmaradó időt, míg oda érnek.

*
Corran alig tíz perc séta után, betoppant a vezérlőterembe. Hamarabb is ideért volna, azonban a folyosón rendszeresen megállították, hogy megköszönjék a bátor mentőakciót. A vezérlőben már várta Felron mester, a két másik mester társaságában, akik egymás felé fordulva társalogtak, majd mikor Corran belépett, felé fordulva befejezték a beszélgetést. Az első mester, egy halványzöld bőrű twi’lek nő volt, Alona Tr’ay, az egyik mester, akinek két tanítványa volt, és többek közt, Lyssa mestere is. A másik, egy magas, vaskos whipid volt, hosszú szürke bundával. Ő volt Murrkhh mestere, amíg Murrkhh lovag nem lett, bizonyos Rhavran mester. Corrant meglepte, hogy itt áll a három mesterrel, de egyikük tanítványa, vagy tanítványai, sincsenek itt. Így nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem egy összegzést akarnak tartani a történtekről, hanem mondandójuk csak neki szól. Rhavran odalépett hozzá, és vállára tette a kezét, biztosítva együttérzéséről. Corran bólintott, és a hosszú szőrszálak alatt, fájdalmat látott megcsillanni a mester szemében. Az elengedte a vállát, majd visszalépett a mesterek közé.
- Corran Katarn padawan. – Felron mester hangja súlyosan koppant a csendben – Jelentést kérek.
- A bázisra való visszatérésem után, összetűzésbe keveredtem az idebenn szabadon kószáló vadakkal, a hangárban pedig… - Felron kézfeltétellel félbeszakította a beszámolót, majd a közeli asztalon heverő tetemre mutatott. Corran csak most látta meg, hogy a betolakodó holtteste fekszik ott.
- Ezek jelentéktelen információk, padawan. Arról meséljen nekünk.
- „Azzal” azután kerültem összetűzésbe, miután felrobbantotta a fegyvervezérlő számítógépet, és végzett Murrkhh lovaggal. Az egyes hangárban találtam rá, ahol rövid párbaj után, legyőztem.
- És pont ez az, amiről beszélnünk kell. Majdnem minden, a bázison történt atrocitásról van felvételünk, ez a hangárbeli esemény mégis, eltűnt a fájlok közül.
- Nem tudom mi történhetett a…
- Nem fejeztem be. Nagyon furcsák az ellenfeled sérülései is. Nem utalnak védekezésre, viszont majdnem minden csontja eltört a halála előtt.
- Erre használják az orvosi felszerelést, mikor ennyi sérültünk van? – Corran nem leplezte indulatait, de felismerte, hogy épp a telep mestereivel ordítozik, így kicsit csitított magán.
- Erről van szó. – Szólt közbe Tr’ay mester – Tudod Katarn, az eredményeid, és a képességeid lenyűgözték a tanácsot, mi azonban úgy gondoltuk, nem léptethetünk elő Lovaggá anélkül, hogy próbának vetnénk alá.
- Micsoda? Csak nem önök engedték be a vadakat?
- Nem, természetesen nem. – Felron vette át a szót – De kapóra jött az ittlétük ahhoz, hogy felmérjünk, így hát parancsba adtuk, hogy mindenki jöjjön a raktárba, és…
Corran komoly dilemmába esett. Ilyen mocskos módon játszani az emberek életével! Ismét el fogja veszíteni az önkontrollját, hiszen ökle lassan, de biztosan emelkedett a törzse mellől. Ha még jobban felemeli, és meglendíti, a pályafutása jediként véget ér. Most ez sem különösebben zavarta, de, az óráknak tűnő másodpercek alatt, míg fontogatta, hogy ökle, a férfi arcához veszélyes közelségbe kerüljön e, felötlött benne, hogy ezzel Remadot is szégyenbe hozza, nem csak magának árt. Emberfeletti önuralommal, de megállította öklét, anélkül, hogy látták volna, hogy felemeli. Lassan visszahúzta a karját, ami ernyedten hullott oldalához.
- Meglehetősen… jedihez méltó… cselekedet volt. – Hangjából gúny és düh keserű keveréke csöpögött, de tovább gyakorolta a technikát, amivel elcsendesítette haragját, és lassan visszanyerte a kontrollt, ám izmai még mindig remegtek az elfojtott indulattól.
- Nagyon jó. – Felron ismét mosolyogva, bólogatva beszélt. – Azt hiszem, egy éve még a kardod is kirántottad volna ellenem.
- Most sem biztos, hogy nem fogom… - morogta az orra alatt, de a mester meg sem hallotta.
- De mégsem. Mint egy igazi jedi lovag, úgy fékezted magad. – Tr’ay is elégedetten bólogatott, lekkuja a hátát verte.
Ezek most szórakoznak velem? Corran fejében cikáztak a gondolatok, miközben azt sem tudta bólogasson, vagy esetleg vágja miszlikbe a vicces kedvű mestereket.
- Beszélni fogunk a mestereddel, az ügyedben. – Felron lezártnak tekintette a beszélgetést, és új témához kezdett – Most nagyobb bajunk is van. A jelek szerint az ellenség megsejtette a gyengeségünket, ugyanis három újabb, ellenséges felségjelzésű hajó lépett ki a hipertérből.
- Ezek szerint bajban vagyunk. – Corran elszánta magát – Csapás mérhetünk rájuk?
- Nincs elég fegyverünk padawan. Ezért hívattunk. Az ötleted, amit korábban elvetettünk, most talán megvalósulhat. Mivel a pajzsuk aktív, nem bombázhatnak le, viszont, a felszíni egységek landolását nem akadályozhatjuk meg.
- Mozgolódnak?
- Biztosan, de nem a szemünk előtt. Egyelőre nincs jele, hogy támadnának.
- Akkor van időnk előkészületeket tenni. – Mondta Remad, aki most lépett a vezérlőbe.
- Mester!
- Visszatértem, ő pedig a vendégünk, Jaxor. – Mutatott maga mögé, a belépő, sötét hajú, magas, vékony fiúra, akiről Corran megállapította, hogy nem sokkal lehet idősebb nála.
- Szövetkeztél egy sithhel, Remad? Elment az eszed? – A nő hangneméből Corran megállapíthatta, hogy Tr’ay mester nincs jó hangulatban.
- Nem vagyok sith, többé nem. – Szólt közbe Jaxor, hangja komolysága hallatán, Tr’ay mesterbe belefagyott a szó.
- Rendben, erre nem érünk rá. Az ellenség készülődik, tegyük mi is ezt. Először is, indítsuk el az embereket a kettes hangárba. – Remad elszántan, és lelkesedéssel beszélt. – Kellenek páran, akik segítenek Corrannak előkészíteni a vadászokat, de a többieket evakuáljuk. Elsősorban a civileket, és a pilóták felét. Nekik kell vezetniük a Behemótot. A többieket, akik segítenek az előkészületekben, később küldjük utánuk, aztán ők, a Behemót fedélzetén elhagyják a Dantooint. Azt akarom, hogy csak olyanok maradjanak itt, a bázison, akik értenek a harchoz, ugyanis, itt tőrbe csaljuk a csapataikat, figyelemeltelésként a civilekről, akik elhagyják a rendszert, a pilóták, és két jedi társaságában, természetesen a Behemót fedélzetén.
- Mi lesz azokkal, akik itt maradnak?
- Miután a csapda felállt, a vadászokat használva, nekimegyünk a rombolóknak, hogy fedezzük a Behemót menekülését.
- Normális vagy? – Tr’ay mester szabályosan felsikoltott.
- Azt hiszem az egyik jedi a Behemót fedélzetére előállt. A másik, ha szabad kérnem, legyen Robun mester. Ön fontos a jedi rend számára, és nem szeretném, ha elveszne a csatában.
- Tehát mi elveszünk? – Kérdezte Corran vigyorogva.
- Lehetséges. – Remad viszonozta a tanítványa mosolyát. Ennek következtében, a mesterek komplett idiótának nézték őket, és nem is alaptalanul. De ők mindig ilyenek voltak: Nevetve néztek a halál arcába.
- Nos, rendben. - Egyezett bele Felron.
- Akkor mindent megtárgyaltunk. Corran, válogass olyan pilótákat, akik végig itt maradnak, és embereket, akit tudnak segíteni a tervedben. Én addig a mesterekkel elkísérem az első csoportot a Behemóthoz, de egy óra múlva itt vagyok.
- Rendben. – Corran sarkon fordult, és elment intézni a dolgát.
- A tanítványokat is el kell, hogy vigyük. Ők a következő generáció, nem engedhetjük, hogy itt haljanak, ha elszámoltam magam.
- És a tied? – Robun mester összevonta a szemöldökét.
- Ő szerves része a tervemnek, és nagyszerű harcos. Szívesebben tudom magam mellett.
- De hát, így összesen három jedi marad, és ebből egy te leszel. Nem tudhatod, hogy hányan maradnak itt veled, a katonák, és a pilóták közül. Ez egy öngyilkos küldetés.
- Bízom a jedik, és a saját erőmben is.
- Úgy érzem, nem tántoríthatlak el a tervedtől. Ez esetben, azt javaslom, induljunk, hiszen fogytán az időnk.
A jedik elhagyták a termet, Remad pedig odasétált Jaxorhoz.
- Azt szeretném, ha elgondolkoznál. Elmélkedj egy kicsit, és dönts. Ha itt maradsz nem lesz visszaút, de ha másképp döntesz, a második csoporttal elmehetsz, és a Behemóttal elhagyhatod a Dantooint. Ha visszajöttem, ráérsz válaszolni.
Ezzel Remad is elhagyta a termet, egyedül hagyva Jaxort a gondolataival.

*

Havis lassan méltóságteljesen sétált, a szürke egyenruhás sith katonák sorfala előtt. Rettenetesen irritálta a sith ősi eszméinek, törvényeinek ilyen szintű meggyalázása. Sok szolga, akikre a sith jelzőt aggatták, gyengék, labilisak. Más a jelenlétük is arra sarkallta, hogy rántsa ki a fénykardját, és végezzen mindegyikkel. De mégsem tehette, hiszen ezek a legfőbb Nagyúr katonái voltak. Nem akart összeakaszkodni a Nagyúrral, egyelőre nem. Rótta útját, a Palpatine fedélzetén, lassan elérte a hidat. Belépett, vakmerőn, és gőgösen végigsétált a hideg duracél padlón, majd a Nagyúr trónszéke mellé érve, letérdelt, és alázatosabb hangját elővéve megszólította.
- Színed elé jöttem, ahogy kívántad Nagyuram.
- Kelj fel, Darth Havis, és jelents.
- Igenis, uram. A Pride-on folynak az előkészületek uram. A sereg landolásának előkészítése, még tizenkét standard órába fog telni, utána azonban kétszáz százalékos hatékonysággal támadhatunk, a szárazföldi pedig én fogom vezetni, személyesen.
- Helyes. De jegyezze meg Havis. Ha a gyűjteményem a bolygón van, hozza elém sértetlenül, a kölyökkel együt, aki ellopta. Ezen felül érzem, hogy Fett likvidálása nem volt sikeres. Mindenképpen végezzen vele. Úgy sejtem, még okozhat problémákat számunkra.
- Igenis. – Havis meghajolt, és elhagyta a hidat. A folyosón haladva, gondolkozni kezdett. A Nagyúr terve rossz. A rengeteg landoló egység felkészítése, több energiát fog elvonni a Pride-ból, mint amennyit biztosítani képes. Így lehetséges, hogy erőforrásokat vesznek el a többi rombolótól is. És így alkalmassá válik az idő arra, hogy a saját terveit is valóra váltsa.

*

A Pride egy rejtett zugában, Havis kinyitott egy régen bezárt ajtót. A sötétben, egy zabraki nő ült, és minden előzetes körbetekintés nélkül, pusztán az Erőre támaszkodva, megszólította.
- Mit óhajtasz, Mester?
- Próbának vetlek alá Brooden. Te fogod vezetni a támadást, a Dantooin ellen.
- Ahogy óhajtod Mester. – A nő felemelkedett, és az egyik falhoz vonult. Leemelt róla egy fekete köpenyt, és egy hosszú fénykard markolatot. Az utóbbit, a hátára szíjazott tokba helyezte, az előbbit pedig vörös, az utolsó zugig kitetovált, ám nemkülönben igazán kecses testére kanyarította.
- Rengeteg időt töltöttem a képzéseddel, ne okozz csalódást.
- Nem fogok mester. – Azzal a nő eltűnt, mint egy fekete árnyék. Havis elégedetten nézett utána. Ha meg is hal, hozzásegíti ahhoz, hogy beteljesítse legfőbb vágyát. És már tudta, ha ő lesz a Nagyúr, akkor találhat új tanítványt. Egy jelöltje máris volt. A „kölyök” aki meglovasította a Nagyúr gyűjteményét egy éve. Sejtette, hogy a Dantooinon tartózkodik. Annak idején nagy benyomást tett rá, ahogy megszökött a Coruscanti börtönből, és betörve a Sith Palotába, elrabolta a gyűjtemény legértékesebb darabjait. De nem egy átlagos műgyűjtemény darabjait. Tervrajzokat, technikai dokumentációkat, és még pár olyan dolgot, ami sebezhetővé tehette a sith birodalom legyőzhetetlen flottáját. A fiú jedi tanítvány volt, mégis, képes volt lenyűgözni Havist. Akármilyen kínzásokat alkalmaztak, a fiú anélkül tűrte, hogy felnyögött volna, nemhogy elárulja a társait. Sokáig nézte a felvételeket, és, bár már Brooden képzését elkezdte, máris a fiú képességeinek kiaknázásán elmélkedett. Tudta, neki egy ilyen képességű tanítvány kell. És most alkalma lehet megszerezni.

*

Jaxor a Szövetségi támaszpont tetején állt, és figyelte, ahogy lassan lemegy a nap, bordó fényt lövellve végig a felszínen. Agyában a gondolatok egymást kergették. Mit kellene tennie? Csatlakozzon a bátyjához? Esetleg hagyja ott, egyedül az öngyilkos küldetésével, és menjen el? Ahogy a napot figyelte, teljes bizonytalanság kezdett eluralkodni rajta. Háta mögül az ajtó nyílását hallotta. Hátratekintett, és meglátta a vezérlőteremben megismert fiút, ahogy egyenesen felé tart. Megfordult, hogy szemtől szembe beszélhessen a tanítvánnyal. Az elérte, és rövid tétovázás után, odanyújtotta jobb kezét. Jaxor, kis szünet után viszonozta a gesztust, és egy hosszú kézfogás után, a Jaxor barátságosan, beszélgetést kezdeményezett.
- Corran, ugye? Örülök, hogy megismerhetlek. – Ez igaz volt, ugyanis, Remad olyan elismeréssel beszélt a fiúról a tanácsteremben, hogy Jaxort komolyan érdekelni kezdte.
- Bizony, Corran Katarn. Te pedig biztos Jaxor vagy. Remad sokat mesélt rólad.
- Valóban? – Valami nem hagyta nyugodni. Katarn… Ismételgette a nevet magában, mert ismert valakit, akit ugyanígy hívtak.
- Igen. Ne haragudj, de sajnos képtelen vagyok teljesen megbízni benned. Semmi személyes, de végül is sith vagy.
- Megértem az érzéseidet. De már nem vagyok sith. Mióta orvgyilkost küldtek a nyakamra, már valahogy nem tudok megbízni bennük. Mondjuk, előtte sem nagyon tettem.
- Nem nyugtattál meg, de megteszi. Hogy döntöttél?
- Még sehogy. Nem tudom, mit kéne tennem.
- Még van időd. De addig is, lejöhetnél a hangárba segíteni. Mindig elkél egy dolgos kéz.
Jaxor a lemenő nap utolsó sugarait nézte. Majd végképp elfordult a látványtól, és elindult Corran után. Hirtelen eszébe jutott, honnan ismerős a név.
- Ismertem egy Katarnt…
- Majd munka közben elmesélheted, hogy honnan. – Corran hangja jó kedélyűen csendült, ahogy beszélgetésbe kezdve megindultak a hangár felé.

*

Órák óta ment a szerelés. Ez első tizenvalahány perc feszülten telt, Jaxor jelenléte miatt, azonban ahogy Corran, és Jaxor beszélgetésébe bekapcsolódtak azok, aki ott maradtak segíteni, a hangulat oldottabb lett, és egészen jó légkör lengte be a hangárt.
- Szóval, milyen Katarnt ismertél? – vakkantotta Corran az egyik gép alól.
- Volt egy öreg tanítómesterem, még a mustafari akadémián. Ő volt az egyetlen barátom, de a neve nem jutott egyből az eszembe, mert csak öregnek hívtam. Őt egyébként Namor Katarnnak hívták.
- Namor? – Lyssa hangja az egyik pilótafülkéből hallatszott.
- Mi az? Ismertétek?
- A nagyapánk volt, de sok éve elhagyta a jedik útját, és a családunkat is…
- Így nem is ismertük. – Fejezte be Corran a mondatot, ami mindig idegesítette Lyssát, aki egy hidrokulcsot tanított meg repülni, Corran rovására. Láthatólag a lábának csapódó szerszám teljesen hidegen hagyta a fiút, aki tovább folytatta a szöszmötölést a vadász alatt. Jaxor, a témát lezártnak tekintve, újat kezdett.
- Azon gondolkoztam, mivel sikerült úgy felidegesítenetek a sitheket, hogy idejöjjenek, a rombolókkal. Mikor megérkeztem a Corridorral, azt hittem, értem a céljaikat. De ezen a bázison sokkal kevesebb harcos van, mint hittük.
- Ez is volt a terv. – szólt Corran pajkosan, miközben előkúszott a gép alól. – Elhitettük, hogy ez egy hatalmas akadémia, amin több száz harcra fogható személy van. De ez nem így van. Kevés jedi, és kevés pilóta van itt, a katonák száma pedig még kevesebb. Így lehetséges volt, hogy tőrbe csaljuk az ellenséget, amikor pedig közelebb jönnek, és belépnek a bolygó légkörébe, lelőjük őket a felszíni ágyúkkal. A kalózok gyakran jártak erre, nekünk pedig erős pajzsunk volt, és rengeteg helyünk, úgyhogy az addig kint élő telepesek lassan benépesítették a bázist, azzal, hogy rendre beköltöztek. Így egyre több ember életéért feleltünk…
- De ez nem a teljes igazság – Szólt közbe Sera, aki egy láda gyanús kinézetű henger társaságában tért vissza a raktárból.
- Hát akkor mi a teljes? – Jaxort kezdte mardosni a kíváncsiság.
- Hát, ha tudni akarod, egy éve egy küldetés balul sült el. Remad eltűnt, engem pedig elkaptak a sithek. – Vette át ládát, és egyben a beszélgetés fonalát Serától Corran. – Lerítt rólam, hogy jedi vagyok, ezért a legközelebbi börtönbe vittek, ami Coruscanton volt. Rengeteg kínzást kaptam, de szerencsére mindig abba hagyták, mielőtt megtörtem volna. Én pedig mindig elloptam valamit a vallatóhelységből. És amikor a lehetőség megmutatkozott elszöktem…
- Coruscanti börtönből? Az a legszigorúbb a galaxisban. Hogy csináltad?
- Egy trükkel. – Látva Jaxor értetlen arcát, Corran folytatta a magyarázatot - A „hogyan építsünk szemétből lézerkardot” nevű trükkel. Mint mondtam mindig meglovasítottam valamit, miután vallattak. Sikerült a vallató-droidokból több, jó minőségű alkatrészt kiszerelnem, és mivel a Coruscanton még senki nem próbált szökni, könnyen összegyűjthettem a szükséges alkatrészeket. Szerencsére voltak olyan fajok is bezárva, akik kristályokkal táplálkoztak, így sikerült szereznek fókuszáló kristályt is. Fél évig tartott, de mikor minden elem együtt volt, végre kitörtem a fénykarddal, ami mondjuk több veszélyt jelentett rám, mint az őrökre. A sikertől megrészegülve a fejembe vettem, hogy felrobbantom a Sithek Palotáját. Ostoba ötlet volt, de mégis sikerült a tyúkszemükre lépnek, ugyanis megszereztem minden hajó, fegyver, páncélzat technikai dokumentációját, aztán a palota tetején majdnem megint elkaptak, de szerencsémre felrobbant a kardom, de nem az én kezemben. Abban a pillanatban jött Remad, és kimentett.
- Hm… Ez… nagyon… érdekes. – Jaxor eszébe először az örült jutott, de nem akarta megsérteni újdonsült barátját. Barát… a lassan hat órája tartó szerelés alatt, egészen megkedvelte Corrant. Hasonlóak voltak, ha nem is egyformák. Az érzés kölcsönös volt, ám Corran még mindig nem tudott teljesen megbízni benne, de ez már nem zavarta. Hiszen mindenhez idő kell. Gondolatai a ládákban lévő hengerekre terelődtek.
- Mik ezek?
- Hm? – Corran kihúzta fejét a vadász motorteréből – Ja, hogy azok. Módosított szeizmikus- töltetek. A tudósaink készítették őket. Mellékesen ezeknek csináljuk a helyet már két órája.
- Bányászfelszelés?
- Módosított bányász felszerelés. Eltávolítottak pár dolgot, és megnövelték az erejüket.
- Miket távolítottak el?
- Például a fojtást, és a szabályzót.
- Micsoda? – Jaxor jól tudta, hogy ez mit jelent. Egy körül belül fél kilométer átmérőjű lökéshullámot, ami minden szétvág, vagy felrobbant, ami az útjába kerül. Nagyjából két éve, pár ilyen kis töltet felrobbantott egy egész bányabolygót.
- Jól hallottad. Had magyarázzam el a tervet. Látod, kevés a pilóta, és Remaddal, Rhavran mesterrel, és velem együtt is csak hatan vagyunk. A többi tizennégy gépet robotpilóta fogja irányítani, úgy, hogy színleljenek támadást, majd csapódjanak bele a rombolókba.
- Akkor…
- Igen. Mi leszünk az elterelés, míg ők lesznek a valódi veszély a rombolókra.
- Ez elég veszélyes terv, mert ha mellettünk robbannak fel, vagy egymás mellett, akkor oda az összes fegyverünk.
- Ez igaz, de nekünk annyi a dolgunk, hogy menekülést biztosítsunk a Behemótnak. Ha belehalunk, de olyan hosszabb küzdelem után, amiben olyan messzire jutnak a rendszertől, amennyire csak lehet, akkor is sikert értünk el.
- Hm… Érdekesen beszélsz a korodhoz képest. – suttogta Lyssa a gép pilótafülkéjéből – Minta apánkat hallanám.
- Mondták már… ah... Az is te voltál. – Corran óvatosan behelyezte a töltetet az általa szerelt gépbe. Rögzítette, majd a burkolólemezt is, ezután kimászott a gép alól.
- Jobban is gondolhatnál az életre… Ha meghalsz… - Sera komoly tekintettel nézett Corran olajos arcára.
- Csak nem aggódsz miattam? – Corran széles mosolyt húzott az arcára.
- Töröld le a vigyort a képedről! – Sera láthatólag elvörösödött, Jaxor pedig egyre jobban mulatott kettőjükön. Amíg egy vaslemez képen nem törölte. A „levél” feladója bizonyos Lyssa Katarn bosszús hangon szólt rá.
- Te se csak vigyorogj, hanem dolgozz.
A szerelés tovább folytatódott, hasonlóan jó hangulatban. Mire Remad visszatért, Jaxor már biztos volt a dolgában.

*

- Készüljön a második csoport. Tíz perc múlva indulunk. – Remad hangja vízhangzott a hangárban, ahol az emberek abbahagyták a munkát, és elindultak a kijárat felé. A hangár lassan kiürült, majdnem csak a pilóták, és a jedik maradtak. Jaxor az egyik gép szárnyán ült, és beszélgetett, a pilóta fülkében tevékenykedő Corrannal. Lyssa lépett a gép mellé.
- Úgy tűnik, mennem kell.
- Rendben. – Corran felállt, kiugrott a fülkéből, és megölelte a nővérét. – Vigyázz magadra.
- Nem kívánok szerencsét, mert az balszerencsét hoz.
- Mióta vagy ilyen babonás?
- Fogd be. – Lyssa vonása ellágyultak – És gyere vissza élve.
- Meglesz főnök. – Corran mosolyogva megpaskolta nővére fejét, mert tudta, hogy azt utálja. Lyssa lassan kisétált a hangárból, de még visszakiáltott:
- Téged is látnálak még. – a mondat egyértelműen Jaxornak szólt. A lány még néha hátra tekintett rájuk, majd lassan, végleg elhagyta a hangárt. Corran Jaxor felé fordult.
- Szerintem megkedvelt. Ilyen kedves szavakat még az életben nem ejtett ki a száján. Amúgy Remad várja a válaszodat. Ha megbeszélted vele, gyere vissza, még nem végeztünk.
- Honnan tudod, hogy nem megyek el?
- Miért, elmész?
- Nem…
- Na látod. – Corran a beszélgetést lezártnak tekintve figyelmét egy másik vadász felé fordította, Jaxor pedig odasétált Remadhoz, és beszédbe elegyedett vele. Corran unottan kezdte beszerelni a droid irányítórendszert a vadászba. Érintés érzett a hátán, és megfordulván Serával találta szembe magát.
- Hát te? Nem várod az indulást a többiekkel?
- El akartam búcsúzni. És szerencsét kívánni.
- Szerinted nem hoz balszerencsét? Mégsem egyformák a nők…
- Ha csak viccelődni akarsz…
- Nem, örülök, hogy itt vagy. De indulnod kéne.
- Vissza fogsz jönni? – Sera már nem próbálta palástolni vörös arcát, hisz itt Corranon kívül úgysem látja más.
- Persze. Megígérem. – Corran hangja őszintén csengett, és szorosan átölelte a lányt a gép árnyékában. Így álltak pár percig, amikor is a lány kibontakozott az ölelésből, és bizonytalan léptekkel elindult a kijárat felé.
- Viszlát – Kiáltott erőtlenül, és eltűnt a hangárból, Remaddal együtt. Corran csak nézett utána, és remélte, még viszont fogja látni. Jaxor visszatért.
- Remad azt mondja, két óra múlva visszatér.
- Addigra kész leszünk. – Corran gondolatai visszatértek a normális kerékvágásba.
Most a hangár padlózatán heverő fekete pengére esett tekintete, amit Jaxor dobott a földre, mikor elkezdtek szerelni.
- Már akartam kérdezni, de elfelejtettem. Az mi? Azon kívül, hogy kard.
- Valami sith ereklye. Egyszer használtam, de majdnem elvesztettem az eszem. Gonosz hatalma van.
- Aha. – Corran nem igazán hitt az ilyesmiben, ezért kezébe vette a kardot, és megérzett valamit belőle. A végtelen hatalom ígéretét. Rövid ideig forgatta a markolatot a tenyerében, majd letette a földre. – Igazad lehet.
A gépek szerelése az utolsó fázisába ért. Bár kevesen voltak, mégis, mire Remad visszatért, szinte teljesen kész lettek.

*

Azonban a Pride-on sem lazsált senki. A készületek véget értek. Egy századnyi vadászgép várt az indulásra. Tizenöt leszállóegység, tömve rohamosztagosokkal, és egy sith parancsnokkal készen állt az indulásra. A hangárajtók kinyíltak, és a leszállóegységek kivágódtak rajtuk, egyegyenletesen gyorsulva beléptek az atmoszférába, és bár pár réteg leolvadt a burkolatról, teljes épségben értek földet. Az ajtók kitárultak, és a rohamcsapatok kiözönlöttek, és a bázis felé vették az irányt. Élükön egy nő haladt. A katonák ránézni sem mertek, ugyanis szemében olyan tűz égett, hogy még azt is megperzselte, aki testére nézett. A légiók lassan elérték a támaszpont falait. A szürke borult égből, hirtelen eső kezdett szitálni, majd záporrá erősödött. Nyilvánvalóan, megkezdődött a vihar.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr681623739

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.