A festmény csapdája

A Windscrean-ház mindig is elátkozottnak számított Stanley kisváros lakóinak körében. A domb tetején álló magányos épület, törött ablakaival, berozsdásodott kapujával és kopott falaival még fényes nappal is félelmetes látványt nyújtott. Úgy nézett ki, mintha egy alvó, hatalmas fekete szörny lenne, amely felébred, ha valaki van oly ostoba, hogy a közelébe merészkedjen. Mintha az ablakai lettek volna a szemei, amely fenyegetőn felizzottak volna, amint egy áldozatot látnak, az ajtó pedig a szája, amely képes lett volna a szerencsétlenül járt ember testével együtt lelkét is elragadni. Éjszaka ez a félelmetes látvány már hátborzongatóvá csapott át, amikor a hold volt olyan bátor, hogy sárgás, fáradt fényével megvilágította.

A rettegés szobra

I.

„A legnagyobb félelemmel tudok csak visszagondolni a középiskolás éveim második osztályára. Természetesen nem azért, mintha annyira aggódtam volna a tanulmányi jegyeim miatt. Különben megjegyzem, a Caprew-i iskola az egyik legjobb iskolának számított az országban, ahol nem volt helye a lustálkodásnak. Ott keményen kellett tanulni, gyakran órákat vett igénybe az egy-egy tantárgyra való felkészülés.
Én egy teljesen más félelmet tapasztaltam meg abban a iskolában. A félelmet, mely sötétebb az éjszakánál és jegesebb a sarki szélnél. A félelmet, mely eluralkodik az ember lelkén és megöli az agyának racionális részét. A borzalmas rettegést, mely az ismeretlentől és a természetfeletti erőktől származik. A máig üldöz ez a szörnyű érzés. Rettegek a sötéttől, árnyaktól és az ürességtől. Legjobban azonban a temetők síri nyugalmától tartok, azon belül is legfőképpen a Caprew-i temetőjétől. Itt voltam ugyanis tanúja egy gyalázatos eseménynek, és itt ismerhettem meg a világmindenség egyik szörnyű titkát.“- írta vonalas naplójába Paul McKenson. Néha elővette a naplóját, de képtelen volt leírni mindazokat a szörnyűségeket, melyeken hat évvel ezelőtt esett át . Annyi éven át nem érzett magában akkora lelki erőt, hogy még egyszer átélje azokat a rettenetes eseményeket. Most azonban, hat évvel később, az asztal fölé görnyedve, kezében tollal úgy döntött, márpedig nem hagyja el magát, és mindenképpen leírja. Mély levegőt vett és remegő kézzel folytatta az írást:

Az eretnek
1
Az Aslon bolygó. Valaha gyönyörű világ lehetett, de amióta a Káosz megfertőzte nem volt miben gyönyörködni. Épeszű embernek biztosan nem. A lakosok szörnyű kínhalált haltak. Karóba húzták őket, és a Káosz eltorzult jeleit festették a testükre. Hadlen ezredes tudta, amint földet érnek, és kiszállnak a csapatszállítókból a katonái, a morál csökkeni fog. Ezért kéretett egy csapat káplánt, akik megáldják azokat, akiknek erre szükségük van. És egy komisszárt, aki maga volt a törvény most, az Acélcápák negyedik ezredében. A katonák tudták, ha harcra kerül a sor, nem lesz visszavonulás, ha csak nem adnak ki parancsot. Az ezredes még elnézné, ha visszavonulnának parancs ellenére, de a komisszár nem.
A leszállás óta három hét telt el. A fővárost megközelíteni nehezebb és lassabb volt, mint gondolták. Az Acélcápák kénytelenek voltak házról házra, utcáról utcára előre haladni. A Káosz söpredéke rendkívül taktikusan használta ki a romos házakat, tornyokat. Hadlen tisztában volt vele, hogy túl lassan haladnak. Eddig négy várost pucoltak ki. Muldvar komisszár már vagy tucatszor javasolta, hogy kérjenek légi támogatást.
- Ezredes, sietnünk kell! A Flotta két héten belül indulni akar a Cosa bolygóra. – mondta Muldvar az eligazításon. – Túl sokáig piszmogunk a bejutással. Légi csapást kell mérni a városokra!
- Lehet, hogy igaza van. – az ezredes egy pillanatig a csizmája orrát tanulmányozta. – Rendben, kérjen légi támogatást. Bombázzák le a városokat. A fővárost amennyire lehet, hagyják egyben. Leléphet!
Muldvar tisztelgett, majd távozott a tiszti sátorból. Hadlen végignézett a saját tisztjein. Mind feszülten figyelték, a komisszár és az ezredes vitáját. Tudták, hogy maga az ezredes is tart valamennyire a kirendelt politikai tiszttől. Sanders őrmester jelentette a veszteségeket és a sebesülteket, amit az elmúlt összecsapás során szenvedtek el. Ötvenhét halottuk volt, majd’ száz sebesültük, és egy maroknyi lelkileg sérült ember. Valóban itt az ideje keményebb eszközökhöz nyúlni.
2