A festmény csapdája


A Windscrean-ház mindig is elátkozottnak számított Stanley kisváros lakóinak körében. A domb tetején álló magányos épület, törött ablakaival, berozsdásodott kapujával és kopott falaival még fényes nappal is félelmetes látványt nyújtott. Úgy nézett ki, mintha egy alvó, hatalmas fekete szörny lenne, amely felébred, ha valaki van oly ostoba, hogy a közelébe merészkedjen. Mintha az ablakai lettek volna a szemei, amely fenyegetőn felizzottak volna, amint egy áldozatot látnak, az ajtó pedig a szája, amely képes lett volna a szerencsétlenül járt ember testével együtt lelkét is elragadni. Éjszaka ez a félelmetes látvány már hátborzongatóvá csapott át, amikor a hold volt olyan bátor, hogy sárgás, fáradt fényével megvilágította.
Szörnyet mondtam volna? Nem egy hatalmas dobozra hasonlított inkább? Talán egy szelencére, mint a mítoszbeli Pandoráé, amelyet ha már kinyitottunk volna, valami szörnyűséges titkok megismerői, és események tanúi lettünk volna? Mi történhetett azokkal, akik nem rettentek meg a látványtól és úgy döntöttek kinyissák ezt a szelencét? Vajon sorosuk is az volt, mint Pandoráé?
Thomas Powel is azon emberek, közé tartozott, akikben a félelem eltompult a kíváncsiság mellett. Olyan volt, mint a lelkes kalandorok, akik titkokat, rejtélyeket és misztikummal lefestett egzotikus helyeket indultak felfedezni. Ők, akik soha nem adják fel, amíg minden egyes apró részlet a helyére nem kerül, történjen velük bármi. Igen, ilyennek tartotta magát Powel barátjával Frank együtt. Életük legnagyobb kalandjára készültek ma éjjel. Zseblámpával felszerelve, persze titokban, nekivágtak az éjszakának.
Vagyis nem voltak teljesen olyanok, mint azok a felfedezők. Sőt többek voltak azoknál!
Misztifilek voltak!
Olyanok, akik imádták a horrort, a félelmet és misztikumot. Szerették mikor a félelem, szétterjed a lelkükben, magával ragadja és szinte extázisba taszítja őket. Éjszakánkét horrorfilmek tucatjait nézték meg és egyszerre se kellett megállniuk két film között, hogy összeszedjék magukat. Mindig is többre, újabbra, és ami a legfontosabb még félelmetesebbre vágytak. Úgy érezték félelemérzetüknek nincs határa, képesek még a legőrültebb, legvéresebb horrorfilmek orgiáján is részt venni.
Most azonban…
Talán úgy érezték magukat, mint az az alkoholista, aki a világ legerősebb italára vágyott és mikor megízlelte, rájött, hogy most nem képes többet inni.
Nos a fiatalok így érezték magukat. Pontosabban Powel fejében fordult meg ez a hasonlat. Talán csak tíz perce volt itt Frank Jensennel, de már meg kellett állnia erőt gyűjtenie. Nekidőlt a korlátnak,amely recsegő hangot adott ki, mikor nekitámaszkodott, de érezte, hogy az ő testsúlyát még elbírja. Erőt kellett gyűjtenie. Na nem azért, mintha a séta a dombig kimerítette volna. Nem. Az ok az alatta elterülő földszinti szoba volt, amit már barátjával együtt átkutattak. Habár nem találtak semmit, de nem hagyták őt nyugodni azok a dolgok, amiket ott lenn látott.
Az első furcsaságot akkor tapasztalták, mikor Jensennel együtt beléptek az ajtón. A kapun könnyű volt a bejutás: rozsdás rácsai között akkora volt a lyuk, hogy talán egy autó is átfért volna. Biztonsági berendezésektől nem kellett tartaniuk, a ház közel hetven éve áll elhagyottan a Stanley kisváros szélének dombjain. Valahogy senki se akarta megvenni ezt a kissé lerobbant állapotban lévő viktoriánus épületet és felújítani. Idegenek számára Stanley, Wales északi részén, nem kecsegtetett túl sok munka és szórakozási lehetőséggel. A helyiek, már attól a gondolattól is iszonyodtak, mikor Benvalleybe kellett menniük. Ilyenkor ugyanis elkerülhetetlen volt, hogy ne vessenek legalább egy pillantást a házra, mivel a régi földút melletti domb tetején állt.
Kutyáktól, rókák nem kóboroltak errefelé,a környék minden négylábú teremtménye messze elkerülte ezt a helyet. Még a madarak se mertek megpihenni a ház tetején, sőt a tücskök se ciripeltek, de a legmeglepőbb az volt, hogy a zseblámpák fényénél nem lehetett egyetlen szúnyogot, molylepkét se látni.
- Érzed ez a csendet Thomas?- kérdezte Jensen, s mivel nem kapott választ barátjától folytatta:
- Ez nem természetes. Még a szél zuhogását se hallom, pedig látom az út melletti fák sziluettjét, ahogy rázza őket a szél.
Powelnek is feltűnt ez a dermesztő csend, ami általában vihar előtt szokott lenni. Vagy az ő szavaival élve, a temetőre letelepülő csend, ami mindig egy szörnyű dolog kezdetét jelentette a horrorfilmekben.
Ott álltak mindketten a tölgyfából készült ajtó előtt. Jensen lenyomta a rézkilincset, majd elkezdte tolni. Meglepetésükre az ajtó nem volt bezárva és olyan könnyen nyílt ki, mintha új lenne és nem évekig, évtizedekig lett volna bezárva. Jensen lépett elsőnként be, majd Powel lassú léptekkel követte. Mielőtt azonban átlépte volna a küszöböt, hirtelen megfordult. Mintha neszt halott volna, vagy csak a képzelete játszik vele? Talán az utóbbi, mindenesetre bekapcsolta lámpáját, hogy körülnézzen és meggyőzze magát. Bárcsak ne tette volna! Soha nem tapasztalt kellemetlen érzés lett úrrá rajta, olyan, amely a főszereplőknek szokott lenni, mint amikor valami nincs rendjén. A lámpáról kisugárzódó fény furcsamód szürkébe csapott át. Powel kikapcsolta a lámpát. Elromlott talán a lámpája? Vagy valami láthatatlan réteg, talán por, állta a fény útját és változtatta meg annak színét? Meg akarta vizsgálni ennek a furcsa jelenségének okát, de barátja izgalommal és félelemmel vegyes kiáltása ezt megakadályozta:
- Thomas ezt nem hiszed el! Gyere ide gyorsan! Ezt látnod kell!- Powel befutott a barátjához. Jensen a nappali közepén állt, és mint világítótorony, úgy forgott körbe és szórta meg a zseblámpájának sugaraival a falakat és bútorokat. Powelnek már ekkor feltűnt, hogy a bútorokon nyoma sincs az eltelt évtizedeknek, sőt a fal is tökéletes állapotban volt a ház külsejéhez képest. Az egész egyszerűen túl tiszta volt.
- Hihetetlen! Nézd meg a kanapét, az asztalt, a szekrényt, szóval mindent. Szerinted jártak ide takarítani?- tette fel a kérdést Jensen
Powel válasz helyett mutatóujját végigsimította az asztalon. Az ujjának vége szürke volt az asztalra telepedett kosztól. Ha járt is ide takarítani valaki, az hónapokkal ezelőtt dolgozott itt utoljára.
- Leszámítva a port itt minden olyan, mintha valaki tegnap hagyta volna el ezt a házat. Még a kandallóban lévő fahasábok se korhadtak meg!- fakadt ki Powel barátja
- Nem tudom Frank, nekem úgy tűnik valaki lakik itt. Szerintem menjünk innen, mert az amit mi most csinálunk a betörés és amire készülünk az rablás .- inkább a megmagyarázhatatlantól való félelem, mintsem a börtönbüntetés miatt szólalt meg Powel. Az asztal mellett talált egy telefont, megfogta, és a felvette a kagylót.
- Hát ez érdekes. Még a vonal is működik.
- Ide nem szerelhettek be új telefonvonalat. A régi még működne? Várjunk csak! Hisz azt lebombázták a németek a második világháborúban!
- Figyel Frank, szerintem, itt tényleg lakik valaki. Keressük meg a cuccot, majd húzzunk ilyen a retkes fenébe.
- Szerintem váljunk külön, így hamarabb megtalálnánk.- javasolta Jensen
- Huh! Rendben. Enyém az emelet, tiéd a földszint többi szobája, meg a pince .- nem szívesen vált külön barátjától, de igaza volt neki: sietniük kellett és így több területet tudtak bejárni.
Powel a lépcsőről figyelte, ahogy barátja beleveszett a sötétségbe. Egyedül maradt. Egyes egyedül. Egyedül a gondolataival és félelmeivel. Vajon nem ez az a félelem, amire mindig is vágyott? Ilyen lenne a bénító félelem? Pedig ő sok horrort látott már, de sohase félt igazán, sőt kimondottan élvezte is. Mennyire más, mikor a képernyő előtt ülve vagy könyvet olvasva próbálta átélni a rettegést! Mennyivel más ha saját bőrén tapasztalja! Vajon tényleg van itt valami megmagyarázhatatlan vagy csak az egész agya irracionális részének terméke?- kérdezte magától. Legszívesebben hazament volna,de… Nem hagyhatta itt barátját. S ami a legfontosabb, nem hagyhatta itt azt a dolgot, ami miatt ma vállalkoztak erre a hátborzongató kalandra.
A Windscrean-család. Város történelmének legtitokzatosabb és leghirhettebb családja a környéken. Még Cardiff vénjei is csak suttogva merték kiejteni ezt a nevet a szájukon. A család mindig is különcnek számított. Az angol polgárháború óta feljegyzések, elbeszélések és újságcikkek tucatjai írtak a Windscreanék házában zajló okkult szertartásokról. Boszorkányosság, ördöggel való cimborálás, eretnek írások, ősi,a keltáknál jóval régebbi, pogány mágia gyakorlása. Történetek szólnak félresikerült szertartásokról, hirtelen eltűnő falusiakról és felbukkanó holtakról. A család csupán nemesi származásának köszönhette a kivizsgálások és házkutatások elkerülését.
A falu egyre csak növekedett, a lakosok próbálták figyelmen kívül hagyni a Windscrean-családot. A családtagokkal sohase találkoztak a falu lakosai, ők mindig a házban tartózkodtak, vásárolni is csak a cselédek jártak. Ők voltak azok, akik elmesélték a házban folyó eseményeket. Jellemző volt, hogy az új cselédek hosszú kiszínezett történeteket adtak elő a kíváncsi falusiaknak, ám egy-két év után egyre csendesebbek lettek és végén már megszólalni se mertek, a szükséges élelmiszert is papírra írták. Végül pedig eltűntek és újakat vettek fel helyükre és folyamat ugyanaz volt. A ház nemcsak a testüket emésztette el, hanem a lelküket is, mivel részei lettek a titkoknak, melyet a család féltékenyen őrzött a kívülállók előtt.
Később már nem is foglalkoztak vele, úgy tekintettek a házra, mint egy csúnya fekélyre, mely ott dudorodik a falu testén. Szerencsére ez a dudor nem okozott túl nagy gondot, mivel csak a falu szélén, egy kevésbé forgalmas helyen helyezkedett el. Csupán azok látták, akik Benvalleybe mentek vagy onnan jöttek,de ők se láttak sokat a házból,csupán a tetejét, mert akkoriban hatalmas fenyőfák takarták el. Mindenestre furcsa zajokat lehetett hallani. Sikolyok, kajacok, hörgések, ordítások és hangos nyögések. Legalábbis erről szóltak az utazók beszámolói. Ezen kívül említést tettek valamiféle elviselhetetlen bűzről is, mely ott terjenget az év bármely időpontján az időjárástól függetlenül.
1895-ös a Stanley számára kulcsfontosságú év volt, ugyanis ebben az évben várossá nyilvánították. Ugyanebben az évben még egy másik jelentős esemény is történt, mégpedig az, hogy Edward Windscreannek elege lett az izolációból és felvette a kapcsolatot a város lakosaival. Talán elege lett abból, hogy mindenki megbélyegezte a családot, s javítani akarta a Windscrean-család hírnevét? Vagy az is lehet, hogy csak újabb áldozatokat akart szerezni a szertartásokhoz? Ki tudja? Mindenesetre az biztos, hogy különbözött az elődeitől. Támogatta az óvoda felépítését, a templom felújítását, valamint pedig bevezette a közvilágítást. Gyakran járt szórakozni város régi kocsmájába is, ahol embereket ismert meg Londontól egész Caprew-ig. Feleségül vette a bíró lányát és két gyerekük született: Andrew, majd tizenhat évvel később Elizabeth. Minden jól ment, amíg egyik levelezős barátja Caprewből rá nem szedte, hogy szervezzen egy expedíciót a Közel-Kelet, pontosabb Perzsia nyugati részeire. Egy évig volt távol, s mikor hazatért ő is folytatta elődjei politikáját: bezárkózott a birtokára. Többet se a kocsmában, se a városban nem látták és a cselédek megint némasági fogadalmat tettek a Windcrean-családban zajló eseményekről. Senki se tudja, mit találhatott ott, vagypedig milyen megrázkódtatás érhette őt. Idegállapota egyre romlott, gyakran ordibált, főleg a fiával. Majdnem ki is tagadta őt a családból, mert egy híres entwock-i boszorkányt készült elvenni feleségül. Végezetül egyik nap bekattant valami az öreg Windcrean fejében és lemészárolta az egész családot a háztartási alkalmazottakkal együtt. Csupán Margareth, az egyik 19 éves cselédlány élte túl a mészárlást, mert aznap pont vásárolni volt a városban.
Azóta üresen állt a ház és senki se tudta kideríteni mire bukkanhatott az öreg Windscrean a Közel-Keleten.
Powel és Jensen azonban volt elképzelésük. A túlélő Margareth naplóját Jensen vette meg egy bolhapiacon és áttanulmányozta. Itt a bejegyzésekből kiderült, hogy egy fekete könyvel tért haza, aminek a nevét a cseléd nem értette. Egyszer épp a dolgozó szobát takarította, amikor az asztalon felfedezte a könyvet. Kíváncsiságában kinyitotta,de nem tudta elolvasni, mert olyan nyelven volt írva, amelynek betűit még elolvasni se tudta. A könyvben találhatók ábrák borzalmasak voltak, általában valamiféle lényt ábrázoltak. Legszörnyűbbek számára azonban nem a démonokat és egyéb lényeket ábrázoló lények voltak, hanem a jelek. Jelentésüket nem értette, de ahányszor rájuk nézett iszonyatos fejfájás vett erőt rajta.
Ha a két barát jól értelmezte az egykori cseléd írásait az a könyv nem lehetett más, mint a… Necronomicon.
Necronomicon. Arabul Al Azif, melyet egy őrült arab Abdul Atharzed rótt papira egy évezrede. A könyv, amely a történelem során számtalanszor került a Vatikán indexére, többször el is égették,de valahogy mindig újra és újra feltűnt a történelem során. Néha csak részletek, fordítások, de még felújított példányok is feltűntek, amelyeket először kézzel írtak, s később ki is nyomtattak.
A könyv állítólag ember előtti titkokat rejt magában. Vannak benne, olyan ősi nyelven irt szövegek, amelyek jelentését már senki se érthette, írása beleveszett történelem homályába.
Bárcsak megszereznék ezt a könyvet! Milyen nagy hatalmuk lenne! A mondák szerint nem evilági lényeket lehetett vele megidézni, olyan helyekről, amit az emberi fantázia számára elképzelhetetlen.
Powel úgy érezte, hogy készen áll fojtatni az útját. Elrugaszkodott a korláttól és újra elindult az öreg lépcsőn felfelé. Csendben mozgott. Amint felért az emeletre, rögtön befordult az első szobába. Kinyitotta a fehér ajtót és körül se kellett néznie, hogy megtudja, kinek a szobájába lépett be. A földön fekvő babákból nyilvánvaló volt: ez Elizabeth, Edward hatéves lányának szobája. Powel lehajolt és alaposan megvizsgálta őket.
- Érdekes - állapította meg- semmi nyomát, nem látom az időnek. Minden olyan, mintha a kiscsaj pár perccel ezelőtt hagyta volna abba a babázást, hogy megnézze, mi tötént a szomszéd szobában.
A babák közt egy fémes tárgy csillogására lett figyelmes. Közelebb hajolt és megvilágította a zseblámpájával. Mikor felismerte a tárgyat megfagyott az ereiben a vér.
Ez az a kés, amellyel Edward Windscrean gyilkolt! Úgy látszik szerencsétlen kislányt hagyta utoljára, s ezután vágta bele a saját nyakába a kést és vérzett el.
Powel azonban elgondolkodott.
Hogy kerülhetett ide a kés? Tudtommal az öreg Windcreant a nappaliban találták meg. Rendőrség nem foglalta le volna a gyilkos fegyvert? És miért hagyták itt a bútorokat? Miért néz ki még mindig úgy ki a ház, mintha valaki még lakna itt? És mi ez a kés végén?
Powel közelebb hajolt. Amint felismerte, hogy mi az, az előzőnél is még nagyobb, sötétebb és hűvösebb borzongás futott végig rajta.
De hisz ez vér! Úristen ezen nem száradt meg a vér! Miféle biológiai képtelenség ez?!
Pokolba az egész házzal! Pokolba a könyvel! Az se érdekel, hogy Frank mit szól hozzá. Én leléceltem!- elhajította szoba túlsó végébe a kést. Sajnos a lámpával együtt.
Szerencséjére nem ment tönkre, továbbra is világított. Morgolódva elindult a lámpájához, felvette a földről és rávilágított egy festményre. Egy kép volt az ablak mellett,de nem lehetett látni, szóval közelebb hajolt. Rávilágított és… egy eszeveszett sikolyt akart kiadni magából. A képen látható borzalom azonban beléfojtott mindenfajta hangot. Nem hitte volna, hogy létezhet olyan festő a földön, aki ilyen förtelmes képet tudott volna festeni. A kép nem egy démont, misztikus szörnyet vagy szellemet ábrázolt, hanem az ifjú Elizabethet. A képen azonban nyoma sem egy volt fiatal, ártatlan arcának. Helyette egy hat év körüli dühöngő őrült nézett le rá. Szemében ártatlanság helyett gyilkos őrület csillogott. Talán ilyen tekintett sugárzik a tömeggyilkosok szeméből, akiket túlságosan felizgat az áldozataikból kifolyó vér látványa. Ó, az a száj! Az a gúnyos szadista mosoly! Sátáni és a diadalittas mosoly elegye! Jobb karját magasba lendítette és apró kezeiben fogott valamilyen tárgyat. Ujjai közt azonban nem lehetett látni semmit, pedig úgy tűnt mintha valami vékony tárgyat tartana a kezében. Lehetséges lenne, hogy ezt a kést tartotta a kezében? Ő gyilkolta le volna a teljes családot? De hát honnan kaphatott ehhez erőt? Mi késztette?
Powel számár túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. Úgy döntött elhagyja a szobát és a házat is, s mindent újra átgondol. Elege volt a mai meglepetésekből és borzalmakból. Azonban ezt mondani könnyebb volt, mint megtenni. A kép, mint valami kobra a szerencsétlen állatott, delejes pillantásával fogva tartotta. Nem bírt megmozdulni. Nem bírt szabadulni a látványtól. Felfedezett egy írást a kép alatt. Mivel sötét volt, s nehezen tudta kivenni a betűket hangosan olvasni kezdte a holdfényben:
- Tufgara miez! Shommmer hgretqiuo! Lawqu orwient nafth fagh Cthulhu!
Ezek az értelmetlen szavak! Milyen titokzatosak és rejtések! Milyen sötét, emberfeletti erőt hordoznak magukkal, melynek még a töredékét se képes az emberi elme felfogni!
Érezte, hogy valami vagy valaki háta mögött áll. Megfordult. A hold fényében ki
Tudta venni az előtte lévő alakját. Egy hosszú hajú, alacsony kislány állt előtte. Vékony, érzelemmentes hangon kezdett el beszélni, amely ott visszhangzott az elméjében.
- Köszön, te ostoba! Most már végre szabad vagyok!- démoni kacaj- Ebben az elátkozott festményben voltam bezárva. Az átkozott entwock-i boszorkány zárt be ide… Rájött, hogy mire vagyok képes. Tudta miből szerzem az erőm. És a saját fegyveremmel zárt be a Necronomiconnal… Megállította az időt a házban, hogy ne tudjak menekülni majd…Necronomicon, igen… Apám olvasta, de nem volt képes megérteni. Nem tudta használni, nem hallotta a csábító szavakat, melyek csupán vért kívánnak… Én megértettem… Nagy Öregek szóltak hozzám, megáldottak… Vért akarnak, vért és még több… vért. Új feladatok rengeteg áldozat. Mindent a Nagy Öregekért!- és ugyanolyan démoni kacajjal elindult az ajtó felé.

Előtte még felvette a kést, melyet Powel elejtett a lámpával együtt. Figyelmezetni akarta a barátját, de a döbbenettől se megszólalni, se megmozdulni nem tudott. Mintha valami visszatartotta volna. Az elejtett lámpa fényében, amely a falon lévő tükörre vetült, meglátta, hogy a festmény, amelyet nézett, megváltozott. A szemekből nem gyűlölet, hanem döbbenet sugárzott. A gúnyos mosolynak nyoma sem volt, helyette a száj egy fel törni készülő sikolyra nyílt. Kezek ernyedten lógtak a test mellett. A festmény arcáról döbbenet, a rettegés és a felismerés különös elegye tükröződött.
Powelnek időbe telt felfognia, hogy a tükrön keresztül Elizabeth Windscrean helyett önmaga arcképét látja a falon.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr39957153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása