2009.11.16. 19:53
Metz Ferenc: Egonomik
Álom?
Talán akkor magamhoz tértem egy pillanatig, talán nem. Talán csak álmodtam vagy csupán a képzeletem játszott velem, amikor egy hang megszólalt bennem. Nem a tudatom hangja volt, nem a gondolataimé. Egy ismeretlen. Ily eszméletlen állapotomban is biztos voltam abban, hogy a hang nem is „kintről” jött. Valami más volt… valaki más…
-Medárd! – ez a hang a sötét képzeletemet elborította. Az emberi elme ilyen állapotban is ragaszkodni akar a tárgyilagossághoz, a viszonylagos valósághoz, emiatt lehetett az, hogy képek jelentek meg előttem.
Legalább is ezt hittem és éreztem, de a tükörkép komoly maradt. Ekkor vettem csak észre – az addig talán ott sem lévő – telefonkagylót. A fülemhez emeltem, miközben gyanúsan figyeltem a tükörképet, ami ezúttal tükörképnek illően utánozott is.
Az egész jelenet ismerős volt. Börtönökben szokott ilyen fülke lenni a látogatóknak, így tudtak beszélgetni a rabokkal telefonon, üvegfallal elválasztva. Tudtam ezt, habár soha életemben nem jártam egyetlen börtön közelében sem. Biztosan egy film vagy egy könyv leírása alapján jött a fejembe ez a kép.
-Halló? – szóltam halkan a telefonba. Ekkor a tükörkép mosolyodott el, míg én döbbenten meredtem rá.
-Halló – mondta a tükörkép. Mozgásunk innentől különálló egyénként mozgott, mintha egy ikertestvér ült volna a „másik oldalon”.
-Ki vagy? – habár elmém valamilyen szinten tudatánál volt, nem mindig történt minden az akaratom szerint, így volt ez a beszélgetés kezdetén. Tudtam, hogy „az ott” én vagyok, de mintha nem teljesen lettem volna ura magamnak, mintha csak szemlélő lennék.
-Nem tudom – szemöldökeit alattomosan leszorította. Végig ezzel a sunyi ábrázattal beszélt hozzám.
-Hogyhogy nem?
-Ha tudnám, sem mondanám el! Mindegy. Miért hoztál ide? – ekkor a szemöldökeit egy pillanatra kíváncsian fölvonta, majd gyorsan vissza.
-Mármint, hogy én… téged… ide? – teljesen elképedtem.
-Te azt hitted, hogy ez az én művem? – karját szélesen körbelendítette. – Te idióta! Mi dolgom lenne veled? Ha nem te hoztál ide, s nem is én, akkor kicsoda?
-Fogalmam sincs. Egyébként miért szólítottál a nevemen?
-Én ugyan nem szólogattam senkihez. Meg aztán a nevedet sem tudom… nem is érdekel.
-Téged hogy hívnak?
-Ez meg téged ne érdekeljen! – mutatóujját fenyegetően felém billegette.
-Nekem mindegy – mondtam kissé megsértődve. - Akkor mégis mi ez az egész? Hol vagyunk? – ezt a kérdést már inkább éreztem a magaménak, ez már egy személyes gondolat volt. Egyre inkább átvettem „magam” fölött az irányítást.
-Nem tudom, de ha tudnám, akkor se veled osztanám meg! – először csak modortalannak véltem, most már egyre inkább idegesítően ellenszenvesnek azt a külsőleg nagyon, de belsőleg aligha hozzám hasonlító férfit.
Egy ideig a mellkasomat leste, majd gunyorosan így szólt:
-Áh, szóval Medárdnak hívnak.
-De hát azt mondtat az imént, hogy nem tudod a nevem.
Fejével a mellkasom felé biccentett. Megnézve feltűnt a jellemző, narancssárga rabruha. A mellkasomon egy aprócska biléta feszült, erre volt ráírva a kézírásommal a keresztnevem. Gyorsan az övére meredtem. Érdekes, hogy addig figyelmen kívül hagytam az egyforma, rikító öltözetünket. Az ő bilétája lényegesen nagyobb volt az enyémnél. Szaggatott, csúnya nagybetűkkel ez állt rajta: IVÁN.
-Szóval Iván.
-Talán nem tetszik? A tiéd még silányabb. Miféle név ez egyáltalán?
-Hagyjuk! Ha már úgy hozta a sors, hogy itt ülünk egymással szemben, akkor legalább viseljük el egymást – mindez úgy hangzott, mintha kényszerből kerültem volna abba helyzetbe, és képtelen lettem volna felkelni onnan és továbbállni, már ha egyáltalán volt „tovább” azon a helyen. Azonban szándékomban sem állt elhagyni a fülkét. Ez a felismerés kellemetlen érzéssel töltött el.
-Talán idegesítelek? Hát én kérek elnézést! – flegmáskodott.
-Nyugalom. Meg tudnád mondani, hogy miért hasonlítasz ennyire rám?
-Hah! Micsoda nagyképűség! Arra egyáltalán nem is gondoltál, hogy te hasonlítasz rám? – háborgott.
-Mi bajod van neked? Téged egyáltalán nem zavar ez az egész? – egyre inkább jöttek elő az ésszerű gondolatok. Már fel tudtam mérni valótlan és hihetetlen helyemet. „Hol vagyok? Talán ez egy élénk álom? Ki ez a morbid tükörkép? Egyre zavartabbá válik minden: először megállapítom, hogy a fejemben játszódik mindez, most pedig magamon belül magamban beszélek?”
Míg a képzeletemet és a józan észt próbáltam összhangba hozni, addig Iván a – tükörnek hitt – üveglapra az ujjával írt valamit. Hosszan rálehelt. Ekkor éreztem ott először egy teljesen egyértelmű, tiszta érzést: a rémületet. A bepárásodott üvegre kiíródott egy felirat, de nem úgy nézett ki, mint egy „páraírás”, hanem akárha véres ujjakkal ezt rajzolták volna ki: MÉSZÁRLÁS.
A rémülettől hátrabillentem székestül. Fejemet erősen bevertem. Megtörtént a paradoxon: elvesztettem az eszméletemet eszméletlenségemben.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
BlackSheep89 · http://baaadmovies.blog.hu 2009.11.22. 18:13:13
Alig várom a következő részt!
Utolsó kommentek