Álom?

Talán akkor magamhoz tértem egy pillanatig, talán nem. Talán csak álmodtam vagy csupán a képzeletem játszott velem, amikor egy hang megszólalt bennem. Nem a tudatom hangja volt, nem a gondolataimé. Egy ismeretlen. Ily eszméletlen állapotomban is biztos voltam abban, hogy a hang nem is „kintről” jött. Valami más volt… valaki más…
-Medárd! – ez a hang a sötét képzeletemet elborította. Az emberi elme ilyen állapotban is ragaszkodni akar a tárgyilagossághoz, a viszonylagos valósághoz, emiatt lehetett az, hogy képek jelentek meg előttem.

Egy egyszerű széken ültem. Előttem egy fémasztal húzódott. Balra és jobbra szürke falak húzódtak, mintha egy fülkét épített volna elém a tudatalattim. Mindezt homályos szürkeség övezte. Csak később vettem észre, hogy egy tükörrel szemben foglaltam helyet. Barna szemein komoran bámultak vissza rám. „Kétségtelen, ez én vagyok. Más nem tud ilyen bambán nézni.” Futott végig az agyamban, s elmosolyodtam…
Legalább is ezt hittem és éreztem, de a tükörkép komoly maradt. Ekkor vettem csak észre – az addig talán ott sem lévő – telefonkagylót. A fülemhez emeltem, miközben gyanúsan figyeltem a tükörképet, ami ezúttal tükörképnek illően utánozott is.
Az egész jelenet ismerős volt. Börtönökben szokott ilyen fülke lenni a látogatóknak, így tudtak beszélgetni a rabokkal telefonon, üvegfallal elválasztva. Tudtam ezt, habár soha életemben nem jártam egyetlen börtön közelében sem. Biztosan egy film vagy egy könyv leírása alapján jött a fejembe ez a kép.
-Halló? – szóltam halkan a telefonba. Ekkor a tükörkép mosolyodott el, míg én döbbenten meredtem rá.
-Halló – mondta a tükörkép. Mozgásunk innentől különálló egyénként mozgott, mintha egy ikertestvér ült volna a „másik oldalon”.
-Ki vagy? – habár elmém valamilyen szinten tudatánál volt, nem mindig történt minden az akaratom szerint, így volt ez a beszélgetés kezdetén. Tudtam, hogy „az ott” én vagyok, de mintha nem teljesen lettem volna ura magamnak, mintha csak szemlélő lennék.
-Nem tudom – szemöldökeit alattomosan leszorította. Végig ezzel a sunyi ábrázattal beszélt hozzám.
-Hogyhogy nem?
-Ha tudnám, sem mondanám el! Mindegy. Miért hoztál ide? – ekkor a szemöldökeit egy pillanatra kíváncsian fölvonta, majd gyorsan vissza.
-Mármint, hogy én… téged… ide? – teljesen elképedtem.
-Te azt hitted, hogy ez az én művem? – karját szélesen körbelendítette. – Te idióta! Mi dolgom lenne veled? Ha nem te hoztál ide, s nem is én, akkor kicsoda?
-Fogalmam sincs. Egyébként miért szólítottál a nevemen?
-Én ugyan nem szólogattam senkihez. Meg aztán a nevedet sem tudom… nem is érdekel.
-Téged hogy hívnak?
-Ez meg téged ne érdekeljen! – mutatóujját fenyegetően felém billegette.
-Nekem mindegy – mondtam kissé megsértődve. - Akkor mégis mi ez az egész? Hol vagyunk? – ezt a kérdést már inkább éreztem a magaménak, ez már egy személyes gondolat volt. Egyre inkább átvettem „magam” fölött az irányítást.
-Nem tudom, de ha tudnám, akkor se veled osztanám meg! – először csak modortalannak véltem, most már egyre inkább idegesítően ellenszenvesnek azt a külsőleg nagyon, de belsőleg aligha hozzám hasonlító férfit.
Egy ideig a mellkasomat leste, majd gunyorosan így szólt:
-Áh, szóval Medárdnak hívnak.
-De hát azt mondtat az imént, hogy nem tudod a nevem.
Fejével a mellkasom felé biccentett. Megnézve feltűnt a jellemző, narancssárga rabruha. A mellkasomon egy aprócska biléta feszült, erre volt ráírva a kézírásommal a keresztnevem. Gyorsan az övére meredtem. Érdekes, hogy addig figyelmen kívül hagytam az egyforma, rikító öltözetünket. Az ő bilétája lényegesen nagyobb volt az enyémnél. Szaggatott, csúnya nagybetűkkel ez állt rajta: IVÁN.
-Szóval Iván.
-Talán nem tetszik? A tiéd még silányabb. Miféle név ez egyáltalán?
-Hagyjuk! Ha már úgy hozta a sors, hogy itt ülünk egymással szemben, akkor legalább viseljük el egymást – mindez úgy hangzott, mintha kényszerből kerültem volna abba helyzetbe, és képtelen lettem volna felkelni onnan és továbbállni, már ha egyáltalán volt „tovább” azon a helyen. Azonban szándékomban sem állt elhagyni a fülkét. Ez a felismerés kellemetlen érzéssel töltött el.
-Talán idegesítelek? Hát én kérek elnézést! – flegmáskodott.
-Nyugalom. Meg tudnád mondani, hogy miért hasonlítasz ennyire rám?
-Hah! Micsoda nagyképűség! Arra egyáltalán nem is gondoltál, hogy te hasonlítasz rám? – háborgott.
-Mi bajod van neked? Téged egyáltalán nem zavar ez az egész? – egyre inkább jöttek elő az ésszerű gondolatok. Már fel tudtam mérni valótlan és hihetetlen helyemet. „Hol vagyok? Talán ez egy élénk álom? Ki ez a morbid tükörkép? Egyre zavartabbá válik minden: először megállapítom, hogy a fejemben játszódik mindez, most pedig magamon belül magamban beszélek?”
Míg a képzeletemet és a józan észt próbáltam összhangba hozni, addig Iván a – tükörnek hitt – üveglapra az ujjával írt valamit. Hosszan rálehelt. Ekkor éreztem ott először egy teljesen egyértelmű, tiszta érzést: a rémületet. A bepárásodott üvegre kiíródott egy felirat, de nem úgy nézett ki, mint egy „páraírás”, hanem akárha véres ujjakkal ezt rajzolták volna ki: MÉSZÁRLÁS.
A rémülettől hátrabillentem székestül. Fejemet erősen bevertem. Megtörtént a paradoxon: elvesztettem az eszméletemet eszméletlenségemben.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisregenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr301530094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BlackSheep89 · http://baaadmovies.blog.hu 2009.11.22. 18:13:13

Ez egyre jobb!
Alig várom a következő részt!
süti beállítások módosítása