Kérdések

Hangokra ébredtem: gépek kattogására, búgására. Frissen éreztem magam. A testem továbbra is nehéznek tűnt, ennek ellenére élénk és erős voltam. A mély lélegzetem minden mozzanatával azonosultam. A szívdobbanásaimat tisztán érzékeltem a fejemben. A fájdalmaim minimálisra csökkentek. Azzal a reménnyel nyitottam ki a szemeimet, hogy ezúttal tisztán és kivehetően fogom látni azt, amit ez idáig csak hallottam. Így is lett. Az első pillanatban ugyan elvakított valamiféle erős fény, de szapora pislogások után megszoktam ezt is.

Kissé körülnéztem, persze óvatos fejbólintásokkal csupán, mert szédülés és hányinger lett rajtam úrrá. Egy ágyon feküdtem, vastag szíjakkal voltam lecsatolva. Világoskék nadrágot viseltem, felsőtestemet nem fedte semmi. A mellkasom valamiféle vezetékes érzékelőkkel volt összeköttetésben különböző műszerekkel. A bal vállam felől egy injekciós végű tartályszerkezet, a lábam felől néhány számítógép és monitor. Élénk, csipogó hang csapta meg a fülem. A számítógépek felől lépteket hallottam, de már nem volt erőm tovább odafigyelni, hát csukott szemmel hallgattam.
-Tizenegy ötvenhatos bejegyzés. Az alany újra a primérium állapotába került. Ötös értéktartományú agytevékenység, tizenkettő egész nulla négyes SH mutató. Rendszabály szerint felettesi elbírálásra továbbadom az állapotot – beszélt az a fiatal hang, akit legutóbb is hallottam. Monoton, közömbös hangja tudományos és pontos rendszert követhetett. Néhány billentyűnyomás után újabb léptek következtek a férfi felől, amelyek egyre távolodtak. Egy éles hangú szerkezetre már kinyitottam a szemem, de csak egy egyre szélesedő fénysávot láttam, mintha ajtót nyitottak volna.
Nem telt bele sok idő, mikor újra megszólalt az általam ajtószerkezetnek vélt zaj.
-Modoru doktor, nézze csak! – szólt ismét a fiatal.
-Látom már. A fene, hogy olyankor történik valami, amikor kiugrom egy kávéért – igen idős férfinek azonosítottam be a hangja alapján.
-Nem kell aggódnia, mindent rögzítettem, de amúgy sem változtak sokat az értékek. Hmm… Uram, maga szerint az alany most is hall minket? – „Alany? Hallottam már ezt az elnevezést… talán rólam van szó?” Mondtam volna, hogy igen, hallom önöket, de a nyelvem nagyon elzsibbadt. Akárhogy erőlködtem, a nyelvem egy centit sem mozdult.
-Elképzelhető.
-Nem kell aggódnunk?
-Nem. Elméletileg ő már nem is létezik – ez a mondat összezavart. Sőt meg is ijesztett, főleg, ha figyelembe vettem azt a feltételezést, hogy én vagyok az a bizonyos alany, és ők rólam beszélnek.
Egy kisebb hallgatás után az idősebb így szólt:
-Kérdezhetek valamit?
-Persze.
-Maga túl fiatal. Úgy értem ide nem akárkik kerülhetnek be. Hogyan jutott be?
-Az egyetemen én voltam a legjobb, talán még annál is jobb, de egy kínos ügy miatt elbocsátottak. Ekkor kaptam egy levelet innen, hogy igénybe vennék a szolgálataimat. Dióhéjban ennyi.
-És mi volt az a kínos ügy, már ha szabad kérdeznem? – a hang olyan nyájassá és közvetlenné változott, hogy már-már azt hittem, hogy új személy lépett be a terembe.
-Doktor úr… erről inkább nem beszélnék.
-Értem én. Nem gond. Biztos nem nagy ügy. Manapság egy jómódú egyetemen szinte minden vétségnek számít.
-Pláne az én esetemben…
Hosszan hallgattak. Csupán monoton gombnyomások kísérték a csipogó géphangokat. A csendnek végül az ajtónyitás vetett véget.
-Uraim! Megérkezett a váltás – mondta az újonnan érkező. A hangot felismertem. Ő volt az ordibálós. – Doktor Modoru menjen pihenni csak. Fiacskám! Helyzetjelentést a számítógépembe, de ne késlekedjen!
-A fiatalurat mikor váltják le? Már két műszakot dolgozott egyhuzamban – mondta az idős úr felháborodottan. Szerettem volna körülnézni, hogy mégis miféle alakok tesznek-vesznek előttem, de nagyon szédültem és a hányinger is egyre erősödött.
-Modoru, maga csak ne nyugtalankodjék. A fiú örülhet, hogy a tojáshéjjal a fenekén már itt dolgozhat.
-Doktor, kedves öntől, hogy aggódik, de megvagyok – vágott közbe szelíden az ifjú.
-Hát… elvégre nekem mindegy. Viszontlátásra kollégák – búcsúzott az öreg, majd az ajtó nyitás-zárás után eltűnt.
-Fiacskám. Van egy jó hírem.
-Igen? Hallgatom – szólt meglepődve a fiatal.
-Kaptam felhatalmazást arra, hogy az alanyt primérium állapotban tesztelhetjük, s most figyeljen! Verbálisan!
-Verbális teszt? Azaz beszélhetünk vele?
-Bizony ám! Itt az engedély. Azonnal hozzálátunk, csak írok egy rövidke jelentést, addig maga állítsa be a hangrögzítőt!
-Örömmel – újabb billentyűk kattogtak, majd izgatott hangja újra közömbösbe váltott. – Tizenegy ötvenhetes bejegyzés. Fent jegyzet állapot felettes által megerősítve. Tizenegy negyvennyolcas bejegyzés. Harmadrangú engedély azonosítva és elfogadva. Az engedély szerint felettes jelenlétével végrehajtjuk az alanyon a verbális tesztet. A kikérdezést a felettes végzi. A rögzítés másolata a tizenegyegy negyvenkilences bejegyzésbe kerül.
-Úgy hallom végzett a jelentéssel. Kezdjük!
-Rendben. Hangrögzítő elindítva. Az alanyon primérium állapotában készült első számú verbális teszt elindítva. Huszonnégy per tizenegyes eljárás indít. Nyelvzsibbasztás megszüntetése.
Éreztem, hogy a vállam felőli szerkezet megint megszúrt, a nyelvemet lassan újra tudtam mozgatni, azonnal éreztem a gyötrő szárazságot a számban.
-Vizet – mondtam ki ottani első szavamat. Soha nem vágytam még annyira egy pohár vízre.
-Hozom – mondta az idősebb. – Nyissa ki a száját!
Úgy is tettem. Lassan öntötte a vizet, mohón kortyoltam. Újabb két pohár víz után máris jobban éreztem magam, a fölöttem világító lámpákat is lekapcsolták. Kinyitva a szememet meglepve tapasztaltam, hogy az addig rikítóan fehér teremben sötét lett, a számítógépeknél ülő ifjúnak is csak a körvonalait vettem ki. Csupán az ágyam melletti széken ülő, középkorú férfit láttam tisztán, fehér köpenye szigorúan be volt gombolva. Ő itatott meg. Ő lehetett az, aki olyan idegesen hangoskodott. A következő párbeszédem is vele zajlott le. Így kezdte:
-Uram ért engem? Hallja a hangom? Érti világosan a szavaimat?
-I… igen – akadozó hangom hamar határozottabb lett. – Hol vagyok?
-Nyugodjon meg! – lassan és nyugodtan beszélt, mintha egy idegen nyelvűvel társalogna. – Most fölültetem egy kicsit. Ne ijedjen meg! – az ágy fej- és hátfelőli része úgy elmozdult, mintha egy mobil fotel lett volna. Félig ülő helyzetbe kerültem.
-Hol vagyok? – makacskodtam.
-Először én fogok önnek kérdéseket föltenni. Örülnék, ha válaszolna. Utána maga kérdez. Jó lesz így?
-Legyen – törődtem bele kiszolgáltatott helyzetembe.
-Tudja a teljes nevét?
-Menecz Medárd.
-Helyes. Mikor született?
-1975. március másodikán.
-Rendben van. Milyen évet írunk?
-2006.
-Stimmel.
-Most már én kérdezek!
-Legyen türelmes, kérem! Még vannak kérdéseim.
Ezután végzett rajtam néhány szemvizsgálatot az elém emelt képernyőről, közben folyamatosan kérdezgette, hogy értem-e, látom-e. Megkért, hogy mondjam el az ábécét. Számoljak el húszig, majd vissza. Közben végig helyeselt. Mindezeket készséggel meg is tettem abban a hitben, hogy majd ő is ilyen segítőkész lesz velem. A testemet leszorító szíjakat egy percig sem vette le, rá se mertem kérdezni, hogy miért voltak szükségesek. Miután végeztünk minden szemvizsgálattal, visszatolta az állványával együtt a képernyőt, majd kíváncsi tekintettel azt kérdezte:
-Mi az utolsó emléke?
A kérdés ismerős volt valahonnan. Egy mély, majdnem tudattalan állapotomban tettem fel ezt a kérdést magamnak, de akkor válasz nélkül maradtam. Most viszont sokkal jobb és stabilabb elmeállapotban voltam. Hát megerőltettem az emlékezetemet: „Munkahely. A munkahely garázsa. A kijelölt parkolóhelyemre sétáltam. Fütyörészve szálltam be a kocsiba. Igen! Erre határozottan emlékszem, mert egy aznap reggel hallott dalnak a ritmusát fütyörésztem. Otthon beparkoltam. Nem várt rám senki. A külvárosi házamban élek egyedül. A csöndes szobák fogadtak. A délután folyamán otthon maradtam. Olvasgattam, írogattam, a holnapi előadásra készültem. Majd elaludtam… ennyi… aztán jött az a szörnyű ébredés…”
-Lefeküdtem aludni – közöltem végül a legutolsó emlékemet.
-Valóban? Semmi több? Mármint utána?
-Semmi.
-Meg tudná mondani, annak a napnak a dátumát?
-Május kilenc… nem, nyolc. 2006. május nyolcadika.
-Hmm. Ez is rendben van.
Egy mély bólintás után felállt, és a fiatal társa felé vette az irányt, a két fekete alak összesúgott valamit, majd az idősebb kinyitotta egy gombbal a széles ajtót.
-Hová megy? – kérdeztem zaklatottan. - Azt mondta, hogy ön is válaszol majd nekem. Hol vagyok? – indulatos szavaim a gyengeségtől néhol elcsuklottak, de tehetetlen dühtől voltak fűtöttek.
-Hogy hol van? Tudni akarja? – fordult felém kijárattól. Ezt a sötétből, csupán a mozdulatok körvonalaiból vettem észre. – Itt… Egonomiknál – az ajtó bezárult mögötte.
Az ágy megint fekvőhelyzetbe került, valószínűleg az ifjú gombnyomásai következtében. A vállamba újabb injekciót kaptam. A nyelvem azonnal mozdulatlanságig zsibbadt. Gyorsan sötétült el minden, majd a megszokott gépek adta háttérzajok is kimúltak.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.