Seb
Újra erőteljes „kórházszag” csapta meg az orromat. Ez volt a legelső dolog, amit megéreztem ébredésnél. Majd következett a már jól megszokott fejfájás.

Mikor megmozdítottam a bal kezemet, hogy megdörzsöljem a szemeimet, akkor szúró fájdalmat éreztem az alkaromon. Egy jellemző, fehér, kórházi ágyon feküdtem. Fölültem. Ilyen ágy volt még kettő tőlem jobbra. Előttem két íróasztal, rajta egy-egy számítógép és tömérdeknyi papír. Balra egy üveges szekrénysor húzódott, benne mindenféle gyógyszeres tubus, injekciós tűk, kötszerek és néhány sztetoszkóp.
Jobbra, az ágyak után az ajtó feletti táblán ez állt: A GYENGÉLKEDŐ TERÜLETÉN TILOS A DOHÁNYZÁS!
-Tehát a gyengélkedőn vagyok.
Egy enyhe fájdalom nyilallt megint a bal alkaromba. Az egész be volt kötözve, szépen el volt látva, de alul kissé véres volt a géz. „Iván! Mi a francot csináltál velem?” Gondoltam, hogy nem ő látta el a sebet.
-Kösz Alex.
A nevét kimondva eszembe jutott, hogy mit is mondott a további üzeneteiről, ezért az ingzsebembe nyúltam, ekkor láttam csak, hogy a feltűrt ingujj is véres volt. Egy kis cetlit találtam a zsebben: „Iván kissé figyelmetlen volt. A sebet elláttam. A kötést ne szedd le!
-Ne szedjem le? – motyogtam, közben aggódva figyeltem, ahogy átázik a vértől a kötés. A szekrényhez sétáltam és kivettem onnan egy vöröskeresztes elsősegély dobozt. Az ágyon kezdtem ellátni magam. Először levettem a kötést Alex intelmét figyelmen kívül hagyva. „Ő mégsem orvos, nem ért hozzá, bár én se jobban, de azt tudom, hogy a kötést cserélgetni kell átvérzés esetén.” Letöröltem a vért a karomról, ekkor tűnt fel a seb jellege: vágások. Egyre törölgettem a vért, mikor feltűnt: a vágások ábrázolnak valamit. Tovább tisztítottam az alkaromat. A vágások betűket alkottak.
-Az ott egy „t”, „i”… „us”… és egy „z”. Ti-tusz. Titusz?
„Iván tényleg őrült. Egy itteni dolgozó neve lehet, és értelmetlen haragjából belevéste a karomba.” Nem is kerestem különösebb logikát a tettében, csupán csöppentettem egy kis darab gézre némi alkoholt, majd sziszegve fertőtlenítettem a sebet. Jó sokszor áthúztam a kötést, végül elkötöttem.
Valamiért mély nyomot hagyott bennem a név. Soha életemben nem volt Titusz nevű ismerősöm, mégis mintha lett volna emlékem egyről.
-Mindegy! – legyintettem, majd a szekrényből kivettem egy fejfájás-csillapító tablettát, amit azonnal lenyeltem. Nem is bíztam igazán a hatásában, de egy próbát megért. Még utoljára végigfutott a szemem a gyengélkedőn, majd kimentem. Az ajtó előtt ismét egy Alex-féle útvonalat találtam. Ez állt a piros csík mellett: „Ha el akarod hagyni Egonomikot Iván nélkül, akkor menj vissza a kabinomba.”
-Ez már valami Alex. Miért nem mindjárt ezzel kezdted?
Nem volt messze a lakónegyed. Gyorsan a számítógép előtt találtam magam. Az ALKONYAT jelszóval azonnal beléptem. Ez a szöveg nyílt meg:
„Medárd! Az alábbi szöveget én magam foglaltam össze a többi archívum alapján.
Iván elkülönített tartománya nem igazi izoláció eredménye, ugyanis mint ahogy magad is láthattad, megmaradtak a tökéletlenségeid. A hibák elválasztása után ugyanis törölni akarták a primérium állapotot, azaz téged. Persze nem számoltak kellőképpen a tudatalatti rizikóságával, aminek köszönhetően te még létezel.
Valahogyan sikerült a tudatodnak egy mélyebb pontba kapaszkodni, de ebbe ne menjünk bele. A lényeg, hogy amilyen módszerrel akarták a te tudatodat törölni, éppúgy lehetséges Ivánt is megszűntetni. Az eljárást az előkészítő laborban tudod végrehajtani. Egy számítógép-terminál segítségével működik a dolog. Egy szerkezet ingereket küld az agy bizonyos tartományaiba, majd az ingerekből kiszűri és körülhatárolja a megadott egységeket, adott esetben az Ivánhoz tartozókat. Ezután megint ingerli az agyat, ezzel véglegesen törlik Ivánt.
Ez a te esetedben nem ment könnyen, de Ivánnal nem lesz gond, mert neki nincsenek több éves emlékei, se valódi énje, ami gátolná a procedúrát. Az egész nem rosszabb egy erőteljes fejfájásnál. Az első fázis, azaz az agy szkennelése eltarthat egy darabig. Az is előfordulhat, hogy mindkét tudat aktív lesz, ez hallucinációt okozhat. Ne aggódj, a gép automatikusan teszi a dolgát! Neked egyetlen feladatod lesz: kibírni a fejfájást.
A gép kezelése a végletekig le van egyszerűsítve, ugyanis az egész létesítmény rendszere a gyors és könnyű felhasználásra alapozódik.”
A szöveg után állt egy térkép, amely az utat mutatta az előkészítő laborhoz. Gyorsan memorizáltam a képet.
Lassú léptekkel haladtam a laborhoz. „Valami nincs rendben! Persze, hogy nincs rendben, elvégre rám erőltettek egy másik tudatot. Mégis… van még itt valami, ami miatt nem sietek a laborba, és kétkedve fogadom a megoldást, az egyetlen használható kiutat innen. Alexban bízom, nem ezzel van a gond.” Vakarni kezdtem a sebet a karomon. „Titusz… Titusz…”
-Titusz. Miért érzem olyan különösen magam, mikor erre a névre gondolok?
„Mindegy. Inkább koncentrálok a feladatra. Elég egyszerűnek, sőt szinte túl könnyűnek hangzott az egész eljárás. Egy ilyen bonyolult műveletet tényleg képes vagyok elindítani. Bízzam az agyam egy emberi felügyelet nélküli gépre? Rosszul állok a dolgokhoz. Van más választásom? Tudtommal nincs. Konklúzió: marad a terminál.”
Egyre nehezebbnek éreztem a fejem. Igyekeztem a laborhoz vezető útra koncentrálni, de nem ment. Utolsó gondolatom ez volt: „Egyre sűrűsödnek az ájulások.” Halovány fényekbe olvadt a környezet, majd elnyelte a sötétség.
Vadászat
-MEDÁRD, ÉBREDJ! KELJ FÖL! GYORSAN! MEDÁRD, ÉBREDJ! KELJ FÖL! GYORSAN! – ismétlődtek ezek a szavak. Háromszor is lementek ezek a fölszólítások, mire fölnyitottam a szemem. Egy bőrfotelben ültem. A terem hasonlított az audiovizuális központhoz, de itt több volt a monitor. A torz, géphang, amely ébresztett a hangszórókból jött. A középső és egyben legnagyobb képernyőn ez állt: NYOMJ MEG EGY GOMBOT!
Az előttem lévő billentyűzeten lenyomtam az ENTER-t. Az ismétlődő géphang abbamaradt, kisvártatva így folytatódott:
-ALEX VAGYOK! BOCS, HOGY NEM AZ EREDETI HANGOMON HAGYHATOK ÜZENETET. MOST NAGYON FIGYELJ! KOMOLY BAJBA KERÜLTÜNK. AZ EGONOMIK MINDEN NAP HELYZETJELENTÉST KÜLD EGY KÖZPONTI INTÉZETNEK.
EZ LEGUTÓBB ELMARADT, ÍGY AZ EGYETLEN KÜLVILÁGI KAPCSOLATTAL, A SÜRGŐSSÉGI TELEFONNAL PRÓBÁLKOZTAK.
MIVEL ARRA SEM KAPTAK VÁLASZT, KÜLDTEK EGY NÉGYTAGÚ FELDERÍTŐ EGYSÉGET. MÁR ITT VANNAK AZ ÉPÜLETBEN. FEGYVERÜK VAN, ÉS TŰZPARANCS VAN ÉRVÉNYBEN AZ ALANYT, AZAZ TÉGED ILLETŐEN. KÉRDÉS NÉLKÜL LELŐNEK, AHOGY MEGLÁTNAK. MIATTAM NE AGGÓDJ, ELREJTŐZTEM, HOGY SEGÍTSEK NEKED. A TERV A RÉGI: IVÁN KIIKTATÁSA. ÁM EZZEL VÁRNUNK KELL, MERT MÉG HASZNÁT VEHETJÜK A FELDERÍTŐK KIIKTATÁSÁBAN. HIDD EL, NINCS MÁS VÁLASZTÁSUNK: VAGY ŐK VAGY MI. ŐK MEG AKARNAK ÖLNI. EZ TARTSD MINDIG ÉSZBEN, ÉS TEDD AZT, AMIT MONDOK.
JELENLEG A BIZTONSÁGI MEGFIGYELŐ KÖZPONTBAN VAGY. MEGSZEREZTEM A MEGFELELŐ KÓDOKAT, ÍGY BÁRMELYIK KAMERÁHOZ HOZZÁFÉRHETSZ. DE LEGFŐKÉPP AZÉRT HOZTALAK EBBE A TEREMBE, MERT IDE A LEGNEHEZEBB BEJUTNI. A BELÉPŐKÓDOT MEGVÁLTOZTATTAM ÍGY ITT BIZTONSÁGBAN VAGY EGY IDEIG.
PERSZE EZ LESZ AZ ELSŐ HELY, AHOVA JÖNNI FOGNAK. VALÓSZÍNŰLEG MÁR AZ EGYIK FELDERÍTŐ ÚTON VAN IDE, HOGY INFORMÁCIÓT SZEREZZEN EGONOMIK ÁLLAPOTÁRÓL. EZ KIVÁLÓ LEHETŐSÉG LESZ, HOGY CSÖKKENTSD A CSAPAT LÉTSZÁMÁT. A BELÉPŐKÓDOT FÖLÜL FOGJA ÍRNI. BE FOG JUTNI ELŐBB VAGY UTÓBB, ÉS AKKOR NEKED VÉGED.
A FOTEL MELLÉ TETTEM EGY FESZÍTŐVASAT. SAJNOS CSAK EZT TALÁLTAM, EZZEL KELL BEÉRNED. CÉLOZD MEG HÁTULRÓL A NYAKÁT. GONDOSKODJ RÓLA, HOGY NE KELJEN FÖL, EZ ESETBEN AZONNAL SZÓL A TÁRSAINAK. HA VÉGEZTÉL VELE, SIESS A KONYHÁBA ÉS ZÁRKÓZZ BE A FAGYASZTÓKAMRÁBA.
HŐÉRZÉKELŐKKEL PÁZTÁZZÁK A TERMEKET. EGONOMIK TERÜLETÉN CSAK HÁROM HELYRE NEM TERJED KI A HŐSZKENNER: A VASTAG FALAK MIATT A JELENLEGI TEREM, A HIDEG MIATT A HŰTŐKAMRA, ÉS A SZELLŐZŐRENDSZER EGYETLEN CSOMÓPONTJA A ZAVAROS LÉGÁRAMLATOK MIATT. UTÓBBIBAN VAGYOK ÉN. AZONBAN MINDENT ÁTKUTATNAK SZEMÉLYESEN IS, EZÉRT EZEK A HELYEK IS CSAK IDŐLEGESEN NYÚJTANAK MENEDÉKET.
ITT AZ IDEJE, HOGY FELKÉSZÜLJ A FELDERÍTŐ FOGADÁSÁRA. AZ EGYES KAMERÁVAL FIGYELHETED, MI TÖRTÉNIK A TEREM ELŐTT. SOK SIKERT.
Átkapcsoltam az egyes kamerát a nagyképernyőre. A kivilágított folyosón nem volt senki. „Félek! A veszély most valódi. Legutóbb, mikor rettegtem a hullák láttán, majd azok hiányán, akkor csupán sejthettem a bajt. Most viszont rám vadásznak, és az egyetlen módja a túlélésnek a gyilkolás. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök. Élni akarok!” Végigfutott egy olyan gondolatsor az agyamban, melyet nem lehet elmondani, mert annyi mindent hordozott magában. Az élethez való hozzáállásom került mércére. Az eredmény: élni mindenáron.
-Ölnöm kell! – a határozat gyorsan jött, de a kényszerhelyzet szükségmegoldást szül.
Mérlegre helyeztem az életemet másik néggyel, s az enyém felé billent. Ez nem önzőség… túlélés. Félelmetes volt a felismerés, hogy ilyen könnyen rá tudtam állni a gyilkolás lehetőségére, az egyetlen esélyre.
„Biztos Iván teszi ezt ilyen könnyűvé, az ő lelkülete tesz engem is embertelenné. Nem! Ez csak bemagyarázás. A legijesztőbb az, hogy én magam leszek a gyilkos… nem más, nem Iván… én.”
-Hát ezt jelentené számomra Egonomik?
„Ez nem gyilkosság.” Ismételgettem magamban, közben a kezem a fotel mellé fektetett feszítővasat kereste. Ujjaim lassan körbefogták. „Ez nem az! Túlélés, nem más.” Erősen szorítottam meg azt a tárgyat, melyet Alex gyilkolásra hagyott itt. „Nevezzem bárhogy, embert fogok ölni.” A fejfájás mellé nehéz feszültség párosult, a gyomrom összeszorult, a mellkasomba bizsergés állt. „Ölésre készen.” Persze nem voltam benne biztos, hogy gyakorlatban is ilyen eltökélt lennék.
A monitoron egy alak jelent meg. Kinagyítottam annyira, hogy csupán ő legyen a nagy képernyőn. Hasonlított egy speciális kommandósra. Fekete öltözetet viselt. Jól felszerelt volt. Arcát szemén és száján kivágott símaszk fedte. Sisakján ez állt: E.K.O. Gépfegyverének célkeresztjében fürkészte a folyosót, így közelített lassan a teremhez. Körülnézett, majd egyik kezét a füléhez emelte – valószínűleg az apró adóvevőn keresztül üzent a társainak. A kamerába nézett egy pillanatra. Mintha egyenesen rám tekintett volna. A hideg végigfutott a hátamon. A terem ajtaját elérte, így kiment a látószögemből.
„Csak percek kérdése, és bejön. Nekem végem! Hacsak…” Ekkor egy pillanat alatt megváltozott a hozzáállásom. „Nincs hacsak! Végzek vele. Mégis hogyan? Ha szerencsém van, akkor a meglepetés erejével leüthetem. Talán nem is gondolják, hogy itt vagyok. Habár sejthetik, hogy valami nincs rendben ezzel a teremmel sem, mivel nem működik a régi belépőkód.”
Kissé remegtek a kezeim. Erősebben megszorítottam a feszítővasat, ettől csökkent a remegés. Már nem hallottam a szívverésemtől a gépek zúgását. Egyre hangosabban fújtattam. Az erek kidagadtak a kézfejemen. Az alkarom fájdalma és a fejemben a szúró kín is a háttérbe szorult. A látásom összeszűkült, ahogy az ajtóra koncentráltam.
Lassan a bejárat melletti falhoz lapultam. A feszítővassal a kezemben nagyot hátralendítve vártam. A szívverésem lassabbnak tűnt, valójában csak a tudatom gyorsult fel. A másodpercek elnyúltak. Az ajtó fölötti piros lámpára kezdtem figyelni. Tudtam, ha az zöldre vált, akkor cselekednem kell. Kintről nem hallatszódott semmi, elvégre a vastag fémfal és az ajtó is elszigetelt minden hangot.
Egy tompa, rövid sípolás törte meg a rémisztő csendet. A lámpa zöldre váltott. A vastag ajtó hangosan kinyílt. A felderítő még csak a fegyver csövét dugta be, máris rásuhintottam. A puska csöve lefelé irányult egy lövéssorozatot a földbe eresztve. Ekkor elé ugrottam, és mielőtt rám célozhatott volna, újra lendítettem egyet a pajszerrel. Nem céloztam. Oldalról találtam el. A nyakába állt a vas. Fuldokló hörgést hallatott, majd elejtette a fegyverét. Vér szaladt ki a száján. Meredtem álltunk egymással szemben. Szemei rémülten bámultak. Erősen tartottam a nyakából kiálló gyilkos eszközt. Már nem remegett a kezem. Semmire sem gondoltam, egy ideig nem is tudtam magamról. Hörgött még egy utolsót, és összeesett. Ekkor elengedtem a feszítővasat. Rángatózott még párat, végül meghalt.
„Hát gyilkos lettem. Ezt nem foghatom Ivánra.”
-Önvédelem volt – mondtam a hullára nézve rideg közömbösséggel, mintha csak őt akartam volna meggyőzni. A legijesztőbb az volt, hogy ezt olyan szinten elfogadtam, hogy nem is éreztem különösebb bűntudatot. Még bennem volt a túlélés ösztöne. – Maradt három – jelentettem ki határozottan.
Nem tudom pontosan, hogy mi járhatott a fejemben. Talán a siker, a győzelem áthatott. Hatalmasnak éreztem magam. A félelem passzívvá vált. Fújtatásom ideges légzésre csökkent. Mintha az érzéseim kikapcsoltak volna.
Letérdeltem a holttest mellé.
-Az én méretem.
Gyorsan levetkőztettem. Magamra vettem a ruháit, a bakancsát, fölcsatoltam a felszerelést, föltettem a fejemre a símaszkot és a sisakot. Ekkor láttam csak meg a vállpántot, melyen ez a felirat állt: RICSI. A fülembe tettem az adóvevőt, amely úgy nézett ki, mint egy apró inggomb, rajta egy kis érintőkapcsolóval. A fegyver pántját áthúztam a vállamon, majd szemügyre vettem. Ki volt biztosítva. „Csak meghúzom a ravaszt…” Az övön lévő szűk zsebekben négy fegyvertár volt.
Ki akartam próbálni a géppuskát. Vállhoz emeltem, és csak úgy a falra céloztam. Meghúztam a ravaszt, és lőttem egy sorozatot.
-Nem is olyan bonyolult.
A hullát bevonszoltam a terem sarkába, majd rácsuktam az ajtót. Éppen azon gondolkodtam, hogy merre induljak, amikor a fülemben egy rövid sistergést, majd beszédet hallottam:
-Minden rendben Ricsi? Vétel.
Idegesen és hangosan válaszoltam:
-Persze. Minden rendben.
-Ricsi hallasz? Vétel – ismételte.
Eszembe jutott az érintőkapcsoló. Mutatóujjammal lenyomtam, majd kissé higgadtabban feleltem:
-Itt Ricsi. Minden terv szerint… ööm… vétel – elengedtem a gombot.
-Biztos? Késtél a jelentéssel. Ez majdnem három perces csúszást jelent. Vétel.
-Gond volt az ajtóval. Vétel.
-Az eligazításon azt mondtad, hogy minden ajtó kódjának feltörése nem tarthat tovább fél percnél. Mindegy. Mi a helyzet a kamerákkal? Vétel.
„Francba! Már becsuktam az ajtót, és fogalmam sincs, hogy mi a kód. Ki kell találnom valamit, nehogy idejöjjenek!”
-Hát, gond van – mondtam idegesen szorongatva a fegyver markolatát. – A biztonsági megfigyelő központban le van tiltva az összes kezelőpult. Vétel – feleltem egyre csökkenő határozatlansággal, közben a további hazugságon gondolkodtam visszaemlékezve pár programozási ismeretemre.
-Micsoda? Erről nem volt szó! Tudsz valamit kezdeni a problémával? Vétel.
-Ez a terem teljesen leblokkolt. Talán mikor feltörtem az ajtó kódját, azonnal bekapcsolt egy tiltó algoritmus. Ezt már nem lehet visszavonni, csak ha átírjuk a rendszer bizonyos szubrutinjait. Több órába is telhet. Vétel.
-Picsába! Akkor menj az igazgató irodájába. Onnan is elérhető a teljes megfigyelőrendszer. Vétel.
-Persze, de nem tudhatom, hogy a tiltás mennyire terjedt el. Lehet, hogy több rendszert is érintett. Vétel.
-Nézd csak meg! Mi folytatjuk az alany keresését a terv szerint. Vétel.
-Rendben. Még valami. Ha ezután netán kommunikációs zavarok lépnének fel, akkor az az egyre erősödő interferencia miatt lehet. Vétel – hazudtam ezt azért, ha netán később el akartam volna kerülni a velük való beszélgetést.
-Nem volt szó semmiféle interferenciáról. Mi okozna ilyet? És eddig miért nem lépett föl? Vétel.
-Azért van… - törtem a tovább a fejem, már nagyon benne voltam a hazudozásban. – Azért van, mert néhány itteni terminál működése zavarja az adóvevőnket. Vétel.
-Ezt miért nem mondtad az eligazításon? Vétel.
-Mert erre nagyon kicsi volt az esély. Vétel.
-Mióta vizsgáljuk az esélyeket? Minden lehetőséget számba kell venni! Imádkozz, hogy mégse legyen zavar az adóvevővel. Ha mégis, akkor azt rajtad verjük le. Most már igyekezz az irodába, és valahogy üzemeld be a kamerákat! Vétel.
-Igenis. Vétel.
Nagyot fújtam. „Hogy tudtam ennyi badarságot ilyen hirtelen összehordani? Mindegy. A lényeg, hogy inkognitóban maradtam.”
-Meg kell találnom Alexet!
„Mit is mondott? A szellőzőrendszerben bújt meg, mert ott sem tudják bemérni. Ott kell lennie! Remélem, még előttük megtalálom.” Fogalmam sem volt, merre induljak, sem arról, hol lehetek. Az egyenruhát kezdtem átkutatni, hátha találok egy térképet. Többféle eszközre is bukkantam a mellény vagy az öv zsebeiben, úgymint elektronikus és mechanikus zárfeltörő szerkezet, lángvágó, egy igen nagy harci kés és egy igen sokrétű svájci bicska. Találtam egy téglalap alakú nagy kijelzős készüléket is. Hasonlított egy mobiltelefonra, de csupán irányító és nagyítógombok voltak rajta. Megnyomtam az egyiket. A kijelző kéken világított, majd ez a szöveg jelent meg rajta: EGONOMIK GPS RENDSZER. Egy tervrajzszerű térképet jelenített meg, majd egy pirosan villogó pontra közelített. A pont mögötti terem a biztonsági megfigyelő központot jelölte, így azonnal rájöttem, hogy a piros pont én vagyok.
Az iránygombokkal addig pásztáztam a térképet, mígnem megtaláltam az igazgató irodáját. Ujjammal reflexszerűen ráböktem, erre automatikusan egy zöld vonal jelent az iroda és a helyemet jelölő pont között megmutatva a legrövidebb útvonalat.
-Szép! Érintőképernyős ketyere. Úgy tűnik Egonomikban semmin sem spóroltak.
Miközben a zöld útvonalat memorizáltam, újabb három piros pont jelent meg.
-Megvagytok!
„Ha én látlak titeket, akkor ti is engem. Úgy kell mennem, hogy elkerüljem őket.”
Még vetettem egy utolsó szánakozó pillantást a zárt fémajtóra, majd elindultam. Fél szemmel mindig a térképet és a rajtuk lévő pontokat figyeltem. Kénytelen voltam letérni az útvonalról, mert ők keresztezték. Alighogy lefordultam, azonnal hívtak.
-Ricsi! Mi a fene ütött beléd?! Már megint mit művelsz? Aludtál eligazításon? Miért tértél el megint a tervtől? Vétel.
-Hát… egy elektronikus ajtó állta utamat, amit nem lehetett feltörni. Vétel – miközben ezt mondtam, éreztem, hogy ez a hazugságom nagyon gyengére sikeredett.
-Uram – szólt egy másik hang az adóvevőben. – Az útvonalon nincs is semmiféle elektronikus ajtó. Vétel.
-Értettem. Szikra! Menj oda Ricsihez és ellenőrizd a felszerelését! Ricsi, te pedig maradj a helyeden! Vétel.
-Értettem. Vétel – válaszolt Szikra.
-Rendben. Vétel – feleltem aggódva.
„Most mi legyen? Ha megpróbálok elmenekülni, akkor mind a három engem fog keresni. Ha itt maradok, akkor végeznem kell ezzel a Szikrával is, mert ő biztosan lebuktatna.”
Miközben idegesen tépelődtem, az egyik piros pont gyorsan közeledett felém. Odalapultam a falhoz, és a megfelelő sarokra irányítottam a fegyvert. Az ujjam a ravaszra tapadt. Már hallottam a lépteit. Gyorsan jött, biztosan nem számított arra, hogy valakinek pont a célkeresztjébe fog beleszaladni.
Megláttam. Nem gondolkoztam egy pillanatig sem. Lőttem. Egy hosszú sorozatot adtam le, amelynek a fele a testét találták el, a többi a mögötte lévő falat bontotta. Összeesett és azonnal meghalt.
Tudtam, hogy azonnal tennem kell valamit, nehogy a többi kettőt is idecsalogassam. „Ők biztosan számítanának már rám, és nem lenne semmi esélyem.” Odasiettem Szikra hullája mellé. Kicseréltem az ő adóvevőjét az enyémmel. Azt reméltem, hogy ez alapján tudják bemérni a helyzetemet. „Talán mégsem?” A zsebéből előszedtem a digitális térképét, és azt is kicseréltem az enyémre, hátha ezzel mérnek be. Végignéztem az egyenruháját. Csupán a „Szikra” feliratú vállpánttól különbözött az enyémtől. Ezt is sietve lecseréltem. Nem sokkal ezután hívtak.
-Szikra! Jelentést! Vétel.
-Uram, nagy gond van. Ricsi eltűnt, csak a felszerelését találtam itt. Vétel – mondtam, s közben éreztem, hogy majdnem elcsuklott a hangom.
-Mi? Valaki szórakozik velünk. És valószínűleg az alany lesz az. Nem találtál semmi mást? Vétel.
-Semmit. Folytatnám az alany keresését ebbe az irányba – ezzel azt akartam elérni, hogy minél távolabb kerülhessek tőlük. – Vétel.
-Negatív. Gyere vissza azonnal. Együtt folytatjuk a felderítést. Vétel.
-De uram! Mi lesz Ricsivel?
-Semmi. Valószínűleg megtaláljuk valahol a holttestét. Szikra, irány vissza! Ha netán közben összefutnál a célponttal, akkor egy pillanatig se habozz!
-Értettem. Megyek. Vétel.
Kénytelen voltam hát bízni az álcámban, így elindultam a másik két piros ponthoz. „Eddig nagyon jól csináltam. Öltem! Istenem, gyilkos lettem… erre most nincs idő! Ezt kellett tennem. Élek, és ez a fontos.” Ekkor szemet szúrt valami: „A parancsuk szerint figyelmeztetés nélkül lelőhetnek. Bár ezt Alex is megmondta. Furcsálltam is, hogy mennyi információt tudott nekem összegyűjteni ahhoz képest, hogy milyen munkát látott el. Végül is mindenhez hozzá lehet férni a megfelelő jelszavakkal és kódokkal. Egy halott intézményben könnyű lehet ezeket beszerezni.”
-Elegem van ebből az egészből!
Ennyi idegesség, félelem és zavarodottság között is ott lebegett előttem a név: Titusz. „Talán annyira feszült vagyok, hogy a lényegtelen és értelmetlen dolgokra tudok csak koncentrálni. Túl sok a „talán” és a „lehet”! Istenem, csak jussak ki innen!”
Lassabbra vettem a lépteimet. A fegyvert bámulva ezek jártak a fejemben: „Ha én kellek, akkor miért rejtőzött el Alex? Miért ölnének meg bárkit is? Egonomik egyre titokzatosabbá válik számomra, és ez nagyon nem tetszik.”
-Ezzel túlélhetem - megszorítottam a fegyver markolatát. - Nincs más választásom – suttogtam.
Ekkor már meglehetősen könnyen fogadtam el ezt a bemagyarázást. Nem is tudok mást fölhozni mentségemre. Képtelenség másként igazolni tetteimet. A túlélés hajtott. A félelem űzött és sarokba szorított vaddá alacsonyított.
-Szikra, igyekezz már – riasztott fel gondolataimból a hang a fülemben. Eddig is rendesen el vagyunk már maradva. Vétel.
-Megyek már. Vétel.
A digitális térképemet figyelve föltűnt, hogy a többi két katona letért a folyosóról és egy teremben megállapodtak. Ráböktem a helyükre, majd kiíródott: VEGYI LABOR A03. Egyre erősödő, már-már fájó feszültség töltötte el a gyomromat, a torkomat és a mellkasomat. Csupán néhány méter választott el tőlük, és fogalmam sem volt arról, hogy mit tehetnék. Eddig meglepő rátermettséggel, és nem kevés szerencsével nemcsak hogy életben maradtam, hanem ügyesen álcáztam is magam.
„De most mi lesz? Hátha el tudok tőlük szakadni megint. Minden egyes perc, amit velük kell eltölteni közelebb vezet a lebukásomhoz. Nem szabad elfelejtenem, hogy most Szikra névre hallgatok. Követnem kell a katonai stílust. Játszanom kell csupán. Csupán? Micsoda? Őrület! Ez nem játék, itt az életemről van szó. Ha azok megtudják, hogy én vagyok az alany, akkor azonnal agyonlőnek.” Egyre feszítették az idegeimet a gondolataim. Ha lett volna még néhány méter, akkor talán pánikrohamot is kaptam volna, de nem volt több lépés.
Ott álltam a labor előtt. Az üvegajtón keresztül láttam őket. A térképüket tanulmányozták. Lassan léptem be, így körül tudtam nézni a teremben akaratlanul is esetleges fedezéket keresve. Mindenfelé üvegek, tégelyek, műszerek és különféle kísérlethez szükséges berendezések voltak elhelyezve. Az ajtótól balra egy fémpult mögött szemet szúrt egy magas gázpalack, amin feltűnően jelezve volt a „Tűz- és robbanásveszélyes” felirat és szimbólum. Azonnal rájöttem, hogy itt bármiféle lövöldözés mindenkire nézve végzetes lehet. Észrevették ugyan, hogy megjöttem, de egy kisebb pillantás vetettek csak rám, utána folytatták a térképük babrálását. Rajtuk ugyanolyan öltözet volt, mint a többin. A terem túlsó végében álltak egy hosszabb asztal mögött. Megálltam velük szembe, a fegyvert lejjebb engedtem, de a markolatot továbbra is idegesen szorítottam.
-Jelentést kérek – szólalt meg a bal oldali, akinek a vállpántján a „Vezér” felirat állt.
-Uram… ööhm – dünnyögtem, közben igyekeztem összeszedni a gondolataimat. – Ricsi felszerelését a térképen jelölt helyen megtaláltam – itt be is fejeztem mondandómat remélve, hogy ennyivel megelégednek. Nem így volt. Kis szünet után Vezér tovább faggatott.
-Igen? Tovább.
-Hát… ennyi uram. Azután jöttem ide.
-Szórakozol velem? Először Ricsi értetlenkedik, most pedig te fárasztasz ilyen bárgyú jelentéssel. Ricsi felszerelésének mely részeit találtad meg? Voltak-e a helyszínen bármiféle nyomok is? Mondjuk vér, töltény, töltényhüvely satöbbi. Esetleg adjam a szádba a szavakat? Mi van veled katona?
-Elnézést uram – mondtam kissé lehiggadva, mivel úgy tűnt többnyire beválik az álca. - Nem semmiféle nyomra sem bukkantam, ami erőszakosságra utalna. A ruháján kívül a teljes felszerelése hibátlanul a helyszínen maradt.
-Különös. Az alany valóban nagyon ügyes – szólalt meg először a jobb oldali, aki épp akkor tette el a térképet. Vállpántja szerint a Kaszás névre hallgatott.
-Uraim! – szólt ismét Vezér. – Remélem mindenkinek feltűnt, hogy változott a terv. Ricsi a műszaki emberünk. Nélküle csupán hiányosan tudjuk elvégezni a felderítést. A fő feladathoz, azonban elegendő csupán egyetlen töltény is. Tehát végigpásztázzuk Egonomikot a hőérzékelővel, majd módszeresen átkutatjuk a termeket, annak függvényében, hogy mely ajtókon tudunk áthaladni. Ha eközben felbukkan az alany, akkor azonnal, felszólítás nélkül kivégezzük. Érthető?
-Igen uram – mondtuk egyszerre Kaszással.
Feltűnt, hogy amíg Vezér elmondta a tervét, addig Kaszás időnként a fegyvert szorító kezemre oda-odapillantott. Nagyon zavart, mert nagyon úgy tűnt, hogy valamivel felkeltettem a figyelmét. Gyanúm csak nőtt, amikor odasúgott valamit Vezérnek.
-Szikra! Fegyverellenőrzés. Add át a géppuskát – szólított fel Vezér határozottan, közben Kaszás kézbe vette a fegyverét. „Itt nagy baj lesz! Mit tehetnék? Fegyver nélkül semmi esélyem, de ha nem adom át, azonnal agyonlőhetnek.”
-Igenis – feleltem, majd átnyújtottam a fegyvert. Vezér azonnal elkezdte fordítgatni, emelgetni a géppuskát.
-Érdekes – mondta különös, szinte szarkasztikus hangsúllyal. – Ki van biztosítva. Ez szabályellenes az eligazítás közben. Súlyából ítélve a tár szinte üres. Ez azt feltételezi, hogy kilőttél majdnem egy egész tárat, és nem adtál róla jelentést. Szabálysértés – letette az asztalra a fegyvert, majd a sajátjához nyúlt. A szívverésem gyorsult, a feszültség félelemig fokozódott. – Ezek kétségbe vonják a mi Szikránk helytállását. Másrészt Szikra balkezes, te viszont jobb kézzel fogtad és adtad át a fegyvert. A szemed színe is varázslatos módon kékről barnára váltott. Ezek nem csupán a helytállást vonják kétségbe, nem igaz? – Kaszásra nézett, aki azonnal kibiztosította a fegyverét.
„Most azonnal cselekednem kell! Az életem a tét.” Ez a gondolatsor a másodperc tört része alatt hasított végig a tudatom és tudatalattim határmezsgyéjén, és azonnal tettre is késztetett. Rögtön a földre vágódtam, és négykézláb rohantam a tőlem balra lévő pult mögé. Az egyik egy lövéssorozatot adott le de nem talált. A többi golyó a fedezékként használt pultot lyukasztotta nem kímélve a rajta álló üvegeket és vegyi eszközöket. Tovább kúsztam a fal és pultsor között. A sarokig, ahol a magas gázpalack állt a fémpult mögött, meg sem álltam. Itt nekitámaszkodtam a falnak. „Itt nem találhatnak el. A pult fémből van, talán nem üti át. A gázpalackra sem lőhetnek, mert a robbanásba ők is belepusztulnak.” A katonák továbbra is tüzeltek a másik pult felé. Az üvegcsörömpölések és a fegyverdörrenések zaja is csupán halkították a szívem hangos dobbanásait, de elnyomni semmi sem tudta volna.
-Tüzet szüntess! – kiáltott Vezér. – Ennek biztos annyi.
Hallottam, ahogy tárat cserélnek. „Ha ezek benéznek a pultsor mögé, akkor… Innen nincs kiút!” Hirtelen egy újabb ötletet szült a túlélési ösztönöm. A gázpalackról egy erős rántással letéptem a hozzá erősített csövet, mire abból azonnal előtört a gáz, ezt mély fújtató hangból és a szagból tudtam.
-Hé emberek! – kiáltottam, s erőltettem némi nyugalmat és mélyebb hangszínt a szavaimba. – A helyetekben csínján bánnék a lövöldözéssel, ugyanis pont most engedtem ki a gázpalack tartalmát. Egyetlen apró szikra és végünk.
-Uram – szólalt meg Kaszás -, érzi ezt a szagot? Igazat mond.
-Nem gond – mondta Vezér. – Fegyvert le. – Közelharci tréning. Tőrt elő.
-Parancs.
„Így se sokkal jobb!” Az én felszerelésemhez is tartozott egy kés. Határozatlan és remegő kézzel előhúztam a tokjából, de majdnem le is ejtettem. „Semmi esélyem két jól kiképzett katona ellen. Én itt nem tehetek semmit.” A fejfájásom újra előtérbe került. Érthetetlen módon nem a halál töltötte el a gondolataimat. Iván jutott eszembe. Felrémlettek a holttestek képei, valamint a felvételen látott borzalmak.
„Iván. Ide te kellenél, hogy a fene enne meg téged! Idáig jutottam. Most gyere elő, amikor szükségem van rád. Ha én meg halok, akkor neked is annyi. Gyerünk már! Mi lesz?” Egyre közeledtek a támadóim. Lassú lépteik alatt ropogtak az üvegtörmelékek. „Iván!” Láttam az embertelenségtől, a dühtől és a haragtól eltorzult arcomat, amit a felvételen kimerevítettem. Nagyon erősen koncentráltam rá. Minden gondolatomat a róla szerzett információkkal töltöttem fel. A kezeim görcsbe rándultak. A tőr markolata már biztosan és szorosan simult a tenyeremhez. A nyakizmaim is megfeszültek. „Közel vagy. Érzem.” Amilyen lendülettel töltődött fel erővel a testem, ugyanolyan gyorsan el is illant belőlem. Először elsötétült minden. Csak a szívverésem hallottam már. Még mielőtt elájultam volna, ezeket a szavakat nyögtem ki:
-Iván, végezz velük!
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.