A rettegés szobra

I.

„A legnagyobb félelemmel tudok csak visszagondolni a középiskolás éveim második osztályára. Természetesen nem azért, mintha annyira aggódtam volna a tanulmányi jegyeim miatt. Különben megjegyzem, a Caprew-i iskola az egyik legjobb iskolának számított az országban, ahol nem volt helye a lustálkodásnak. Ott keményen kellett tanulni, gyakran órákat vett igénybe az egy-egy tantárgyra való felkészülés.
Én egy teljesen más félelmet tapasztaltam meg abban a iskolában. A félelmet, mely sötétebb az éjszakánál és jegesebb a sarki szélnél. A félelmet, mely eluralkodik az ember lelkén és megöli az agyának racionális részét. A borzalmas rettegést, mely az ismeretlentől és a természetfeletti erőktől származik. A máig üldöz ez a szörnyű érzés. Rettegek a sötéttől, árnyaktól és az ürességtől. Legjobban azonban a temetők síri nyugalmától tartok, azon belül is legfőképpen a Caprew-i temetőjétől. Itt voltam ugyanis tanúja egy gyalázatos eseménynek, és itt ismerhettem meg a világmindenség egyik szörnyű titkát.“- írta vonalas naplójába Paul McKenson. Néha elővette a naplóját, de képtelen volt leírni mindazokat a szörnyűségeket, melyeken hat évvel ezelőtt esett át . Annyi éven át nem érzett magában akkora lelki erőt, hogy még egyszer átélje azokat a rettenetes eseményeket. Most azonban, hat évvel később, az asztal fölé görnyedve, kezében tollal úgy döntött, márpedig nem hagyja el magát, és mindenképpen leírja. Mély levegőt vett és remegő kézzel folytatta az írást:
„ Istenem, add, hogy ez az egész csupán az én fantáziám szüleménye legyen! Talán, ha papírra vetem, és újra meg újra elolvasom, akkor talán erőt nyerek belőle. Az is előfordulhat, hogy sikerül önmagamat meggyőznöm arról, hogy ez az egész meg sem történt, csupán az én képzeletem szüleménye. Bárcsak tehetném! Minden este elalvás előtt rettegek a sötétség egyik megnevezhetetlen lényétől. Ha ez a napló bárki más kezébe kerülne, kérem a Tisztelt Olvasót, higgyen nekem! Vannak titkok, melyeket nem szabad felderítenünk! Vannak dolgok, amik nem emberi szemnek valók! Vannak olyan rettenetes erők melyekkel semmi esetre sem szabad játszani!“- McKenson nem bírta tovább, abbahagyta az írást. Sokszor nekikezdett az írásnak, de sohasem sikerült pár mondatnál többet leírnia. Hátradőlt székében, ismét meghúzta a vodkásüveget, s átkozta magát gyávasága miatt. Ahogy ott ült az asztali lámpa fényében, újra előtörtek az emlékei. Az emlékek, melyeket a tudata legmélyére száműzött. Azt hitte, hogy sikerült örökre elfeledni őket, de most talán a szeszes ital hatása miatt olyan nagy erővel törtek elő tudata mélységéről, hogy inkább hagyta, nem küzdött a múlt felidézése ellen.

II

Az egész rémtörténet 2002. május 12-én kezdődött. Ebben McKenson teljesen biztos volt, sőt abban is,hogy pénteki napra esett ez a dátum. Aznap tartott ugyanis órát John Sternowsky, az iskola egyik közkedvelt tanára. Egy ötven év körüli, lengyel ősökkel büszkélkedő földrajztanár, akinek az órai mindig emlékezetesek maradtak McKenson számára. Igazságos és humoros embernek ismerték, általában mindenki kedvelte. Külseje se volt mindennapi:középmagas, széles vállú és őszülő hajú tanár volt. Kék szeme alatt az állán azonban egy csúnya heg húzódott, mely egy régebbi autóbaleset eredményére emlékeztette a gazdáját.
McKenson emlékezett arra is, hogy aznap nagy esőzések voltak a városban. A sűrű, kövér esőcseppek megárasztották a helyi patak vizét, s a víz elmosta a városból kivezető utat Benvalleybe, ahol Paul McKenson lakott. A megáradt patak miatt a buszjáratokat törölték. Helyzetét rosszabbította a szülei távolléte, akik valamiféle üzleti úton voltak Stanley kisvárosában. Hosszú töprengés után úgy döntött, hogy megkeresi Sandyt, az unokatestvérét. Elkezdte keresni, majd a tornaterem előtt talált rá a lányra:
- Hello Sandy! Figyelj,az esőzések miatt nem járnak a buszok a falumba. A szüleim üzleti úton vannak. Nem tudok ma hazamenni és nincs hol aludnom. Nem lehetek nálatok a hétvégén?
- Hát persze Paul! Anyám úgyis szomorkodik amiatt, hogy már nagyon régen látogattál meg minket. Meg persze én is szeretnék veled alaposan elbeszélgetni .- mosolyodott el a lány egy pillanatra,majd folytatta- De figyi! Nemsokára kezdődik a kosáredzésem! Mivel a lökött Huwer a tanárunk, ezért nem jöhetsz nézni minket, tudod te is, mennyire utálja, ha valaki más is van edzéseken nemcsak a játékosok. Kb. másfél óra és utána a tiéd vagyok!- ígérte Sandy, majd bement a tornaterembe.
McKenson egy ideig még állt a tornaterem előtt. Azon gondolkodott, hogy talán bemegy a lány után vagy inkább elmegy valahova máshova az edzése végéig. Végül úgy döntött, hogy a edzés végét a saját osztályában ülve várja ki. Felment a lépcsőkön a második emeletre. Mindjárt a földrajzterem mellett betért egy osztályába. „Nem árt pihenni egy kicsit!“- gondolta . Azonnal leült a saját székére, s mivel nem volt kedve olvasni, így inkább ráborult padra. Lehunyta a szemét és mivel nagyon fáradtnak érezte magát, pillanatok alatt elnyomta az álom. Az álomra később nem emlékezett, se az alvás időtartamára,de arra igen, hogy a földrajzterem ajtajának becsapásának zaja ébresztette fel. Azonnal felült. Körbe nézett, hátha valaki bejött. Rajta kívül azonban senki nem tartózkodott a osztályban. Ekkor vette észre, hogy míg aludt elállt az eső. McKenson odalépett az ablakhoz kinyitotta, ki akarta szellőztetni az osztályt, s egy kicsit bámulni az utca forgalmasságát. Miközben a párkányra támaszkodva nézte a előtte elsurranó autókat, beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét. A szomszéd terem fala nem volt jól hangszigetelve, így nem egy tanár panaszkodott már amiatt, hogy nem tud tanítani a szomszédból átszűrődő zajoktól és beszélgetésektől. Minden szavat lehetett érteni, ami a szomszéd teremben elhangzott, sőt ha valaki nagyon odafigyelt, akkor néha a tanár sóhajtását is meghallotta. McKenson szorosan a falhoz tapasztotta a fülét, s így könnyedén hallott minden egyes szavat.
- Biztos vagy benne?- kérdezte valaki aggódó hangon.
- Kételkedsz?- döbbent meg egy másik személy- A szobor is megvan és az áldozati hely is. A szövegnek meg itt a másolata.
Mckenson az aggódó személy hangját azonnal felismerte. A kicsit mély, reszelős hang nem lehetett másé, mint az öreg Sternowskyé. A másikra csak nagy nehezen tudott ráismerni, de végülis rájött, hogy az körülbelül csak Jacob Serew, a művészettörténész tanár hangja lehet. Egy fiatal, kócos hajú és kecskeszakállú fiatalemberről volt szó. Mogorva embernek ismerték, ennek ellenére zöld színű szemével és ártatlan tekintetével csakhamar a lányok kedvencévé vált a Caprew-i iskolában.
- Hmm, ez érdekes. Az már biztos, hogy ez egy részlet a Necronomiconból.- szólalt meg Sternowsky- de nekem ennél több kell.
- Szóval több kell, mi? Több bizonyíték? Hát most megkapod!- fakadt ki dühösen Serew és olvasni kezdett.
McKenson nem értett az egész hangosan felolvasott szövegből semmit, annak ellenére, hogy viszonylag tisztán hallotta az idegen szavakat. Jelentésükről fogalma sem volt, de a szavakat hallgatva kellemetlen érzés lett úrrá rajta. Amikor pedig a fiatal tanár befejezte az olvasást, McKenson átélte élete első sokkját. Még most is fel tudja magában idézni azt az üvöltést, ami a szomszéd teremben hangzott fel. Egyetlen egy ember, de egyetlen egy földi élőlény se tudott volna ilyen fülsértő és hátborzongató hangot kiadni magából. Leghátborzongatóbb azonban az volt, hogy McKenson számára úgy tűnt, mintha az üvöltés nem is a szomszéd földrajzteremből származna. Mintha az csupán visszhangja lenne egy sokkal távolabbi, talán emberi ésszel felfoghatatlan helyről érkező ordításnak. Hirtelen újabb szavak hallatszottak át a falon:
- Képzeld el, mire lennénk képesek!Ezzel a lénnyel megállíthatatlanok lennénk, ha uralmunk alá hajthatnánk! Igen, legyőzhetetlenek! Ma éjjel véghezvisszük a szertartást. Gyere le a temetőbe a város híres okkultistájának, Mersonudnak, sírjához ma éjjel, nem sokkal éjfél után. Hozd magaddal a szobrot is!
- Rendben ott leszek. Akkor majd este találkozunk. - és azzal mindketten rohanó léptekkel elhagyták az földrajztermet. Az ajtó újra becsapódott is ismét csend telepedett McKenson osztályára. McKenson azonban ottmaradt továbbra is a fal előtt állva. Próbálta felfogni az elmúlt percek eseményeit.
- Kell lennie logikus magyarázatnak!- győzködte magát. Az agyának a racionális oldala azt parancsolta, hogy felejtse el ezt az egészet. A hang azonban a félelmén kívül a kíváncsiságát is felébresztette.
- Mire készülnek azok ketten? Mi képes ilyen őrült, lélekborzaló hangot kiadni magából? – kérdezte magától. Teljesen elfeledkezett az unokatestvérétől. Elindult a folyosón, s útközben McKenson úgy döntött, hogy végére jár majd ennek az egésznek.

III

Szerencsére unokatestvére és keresztanyja fáradt volt egy hosszú beszélgetéshez. Amint megérkeztek Sandy házába, rögtön neki fogtak vacsorázni. Claudia, a keresztanyja, finom vacsorát készített keresztfia tiszteletére. Miközben ettek, beszélgetni kezdtek az iskoláról, családról és McKenson jövőbeli terveiről. Ám lehetett látni, hogy keresztanyját az irodai munka túlságosan kimerítette, ezért rögtön aludni tért. Sandyvel még egy keveset beszélgetett a televízió előtt. Többnyire a barátok, barátnők és a szerelem volt a téma kettejük közt. Úgy tíz körül Sandy egyre álmosabbakat pislogott, végül egyre mélyebbet ásítozott ezért ő is a szobájába ment aludni. Szerencsére keresztanyja és unokatestvére az emeleten aludtak, így McKenson könnyebben ki tudott szökni a házból. Még várt egy keveset, majd nem sokkal tizenegy előtt elhagyta a házat. Alaposan felöltözött, csupán egy zseblámpát vitt magával. Óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót, majd a lehető legnagyobb csendben vágott neki az éjszakának. Átmászott a kerítésen és elindult a Caprew-i temető irányába. Közben égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mit tervez az a két tanár. Mersonud sírjánál akartak valamiféle szertartást véghezvinni. William Mersonud híres okkultista volt az 1900-as év elején. Lázasan kutatott mindenfajta okkult írás után. Különböző sötét rituálékat folytatott a birtokán. Állítólag kapcsolatban állt a Stanleyben élt Windscrean családdal, akik hozzá hasonlóan a okkultizmussal foglalkoztak. A helyi monda szerint egy nap rákadat valami furcsa és ősi szoborra. Hogy mit ábrázolt ez a szobor, azt senki se tudja. Ám valami balul ütött ki az egyik szertartás során, mikor azzal a szoborral végezte. A hatóságok csupán néhány nappal később találtak rá szétmarcangolt holtestére.
McKenson lelassított. Megérkezett. Ott állt a Caprew-i temető kapujában. Soha nem volt éjszaka temetőben, igaz nappal sem túl gyakran, de azt el kellett ismernie, hogy ez a hely valóban hátborzongató ezen az éjszakán. Az eső már jó ideje nem esett, de a felszálló pára ködöt vont a sírok közé. A lámpák és a gyertyák fényé kísértetiesen szűrődött át a ködön. A csend nyomasztóbb volt a látványnál is.A megszokott tipikus zajok nem voltak hallhatóak, s félelmetes csend telepedett a temetőre. A csillagok is elrejtőztek a felhők mögött, még a hold is elbújt, mintha nem akarna tanúja lenni a bekövetkező eseményeknek.
McKenson bekapcsolta a zseblámpáját és sírtól-sírig ment. Rávilágított a sírkövekre, Mersonud sírját kereste. Remélte, hogy előbb ideér, mint a két tanár. Egyszer csak kántálás füle ütötte meg a fülét. A hang forrása nem lehetett messze, így csendben szinte lopakodva közelítette meg a szertartás helyszínét.
McKenson lehasalt a fűbe és félelemmel vegyült érdeklődéssel szemlélte az eseményeket. Furcsa volt, hogy a köd a két tanár körül feloszlott. A fiú tökéletesen látott mindent. Mindkettő tanár testét fekete csuha fedte. Egy szürkés, kopott, gazzal benőtt sírt álltak körül. Égő fekete gyertyák kört alkottak szertartást végző személy körül. A kör közepén egy szobrocska állt. Ahogy McKenson rápillantott, csaknem felkiáltott rémületében. A szobor egy ülő pózban levő, vihorászó, szárnyatlan démont ábrázolt. Az egész Földön nincs és soha nem is élt olyan szobrász, aki ennél visszataszítóbb szobrot tudott volna készíteni. Legnyugtalanítóbb az az érzés volt, amit a szobor magából árasztott: egyfajta ősi, szinte elképzelhetetlenül gonosz erőt.
- YOG-SOTHOTHGEBL´B!HQEW´DURTEUT! YOG-SOTHOTHGEBL´B! CTHULHU AFIRZ YOG-SOTHOT!- ismételte a két tanár monoton hangon.
Minél tovább mormolták ezeket a szavakat annál hűvösebb lett a levegő a temetőben. A hidegnél sokkal rosszabb volt a bűz, mely temetőben terjengett, sőt egyre elviselhetetlenebbé vált. Hogy honnan származott ez a förtelmes bűz, azt McKenson nem tudta. Viszont volt sejtése, hogy mi idézhette ezt elő. A csend is egyre hátborzongatóbb lett, és az állandó kántáláson kívül nem lehetett egyéb zajt hallani. Mintha a szöveg kiszívott volna minden élet a környékről. McKensonon lelkén egyre sötétebb érzés lett úrrá, félelme percről percre nőt, szinte már remegett.
- Jobb lett volna, ha unokatestvéremnél maradok!- átkozta magát kíváncsi és nyugtalan természete miatt. Most már teljesen biztos volt benne, hogy most olyan eseményeknek lesz szemtanúja, amik nemcsak az életét veszélyezhetik, hanem lelkét is elragadhatják.
- SUMMANGE! TIES´EL VATGAWQ! UEREL´ME TOREX PIAX! YOG-SOTHOT!- ezeket a szavakat Serew, a művésztanár szinte már ordította. Ezzel vette kezdetét a borzalom. A borzalom,mely a mai napig üldözi Paul McKensont.
Amint kimondta a tanár ezeket a szavakat, a sírkő feletti légtömeg forogni kezdett. Kör formálódott ki, mely egyre csak sűrűsödött. Végül egy villanás következett, s egy árny vált ki belőle. McKenson nem fogta fel, hogy mit is lát valójában ott. Nem látta annak a valaminek az alakját, de érezte jelenlétét. Érezte, hogy az a valami élő, hihetetlenül gonosz és nem ennek a világnak a teremtménye. Nem tudta eldönteni magában, hogy mitől retteg jobban:
Attól, hogy nem látja azt a nem evilági lényt, avagy attól, hogy majd megpillanthatja testét a gyertyák sárgás fényében.
Az is lehet, hogy az a valami testtel nem rendelkező, csupán gáznemű lény. Sőt az is előfordulhat, hogy láthatatlan, mivel ahonnan érkezett, ott nem ismerik a fény fogalmát és ott csak az örök sötétség létezik. McKenson sejtése beigazolódott, mikor a gyertyák alkotta kör körül kivehetővé vált az alakja. Magasabb volt az átlag embernél, karjai aránytalanul hosszúra sikeredtek. A pofáját nem látta. Azonban rögtön meg is rezzent, mikor arra gondolt, hogy a kis szobrocska talán ezt a lényt ábrázolja.
- Igen! Igen!- kiáltotta Serew- Most már az enyém! Én irányítom!- és azzal Sternowsky felé fordult- Bolond öreg, már nincs szükségem rád! Egyedül fogom használni, és legyőzhetetlen leszek!- s újra érthetetlen szavakat kezdett el mormogni.
A sötét árny egyre csak közeledett a földrajztanár felé. Még talán elmenekülhetett volna, de mivel az ijedségtől meg se tudott mozdulni, így az öreg tanár helyén maradt. McKenson tökéletes ki tudta venni, hogy Serew arcán diadalittas mosoly terült szét. A lény már átlépte a fekete gyertyák alkotta kört, mikor Sternowsky váratlanul a kis szobrocskára vetette magát. Megfogni nem tudta, de testével feldöntötte és a szobor pontosan Sternowsky mellé esett. Talán ez a szobrocska nyújthatottz védelmet a lény ellen. Attól, hogy letaszította sírról megszűnt a védővarázslat.
- Neeeeeem!- nyöszörögte Serew. A lény hirtelen megállt és elindult az őt még néhány perccel ezelőtt irányító ember felé.
McKenson nem tudta, hogy mi rémíti meg jobban: az hogy szeme láttára meghal az egyik tanára, vagy az, hogy láthatja ezt az árnyat gyilkolás közben. Végül már nem bírta tovább. Felállt a földről és lélekszakadva elkezdett futni Sandy háza felé. Elméje már nem bírta feldolgozni a péntek éjszakai eseményeket, sokktól pedig nem emlékszik semmire. Nem emlékszik mikor elhagyta a temetőt, se arra mikor bement az unokatestvére házába.
Másnap, amint felkelt és megreggelizet, a Caprew-i temetőbe hajtott Sandy kerékpárjával. A kapunál lerakta a biciklit, majd Mersonud sírjához futott. Milyen nagy volt a meglepetése, mikor a sírhoz ért! Nyoma sem volt semmiféle harcnak, szertartásnak, ami előző éjjel lezajlott. A gyertyák, a szobor, az esetleges holtestek nem voltak sehol. Hihetetlen boldogság öntötte el. Az egész nem más, csak egy rossz álom, nyughatatlan fantáziájának terméke. Az öröme hamar eloszlott, mikor megtalálta a sír mellett a kis szobrocskát. Ahogy felemelte és ránézett egy eszeveszett sikoly hagyta el a száját. Habozás nélkül kifutott a kapuhoz, felült a biciklire és visszahajtott a házba. Egész hétvége alatt ki se mozdul a házból.
Hétfőn reggel se John Sternowsky, se Jacob Serew nem jelent meg az iskolában. Mikor azonban már szerdán se mentek be a munkahelyükre, és a igazgató se tudta őket elérni, ezért felkérte a rendőrséget, hogy segítsen a megtalálásukban. Aznap egy kutyát sétáltató férfi a temető mellett rátalált egy szétmarcangolt holttestre. Felismerhetetlen volt, csupán DNS vizsgálattal sikerült megállapítani személyazonosságát: Jacob Serew. John Sternowsky testét is keresték, de soha nem találták meg, és ez rendkívül agasztotta McKensont. Végül a nyomozást lezárták, hivatalosan Serew halálát egy veszett kutya vagy kutyákból álló csoport okozta. Szerencsétlenből annyi se maradt, hogy pontosan megállapítsák miféle fenevadak végeztek vele.
McKenson számára nyugtalanítóbbak, voltak azonban a helyi újság cikkei a Caprew-i temető furcsaságairól. A temető közelében élő családok panaszkodtak, hogy kutyáik minden péntek éjjel szinte megállás nélkül ugatnak. Az ugatás éjfél és hajnali kettő közt a legerősebb, s mindegyik kutya a temető felé ugat. Később megállapították, hogy a kutyák ugatásának oka nem más mint a péntek éjjel a temető környékén terjengő bűz. A bűz forrása William Mersonud sírja volt.
A temetőgondnokok is panaszkodtak. Szerintük volt ott valamiféle állat a temetőben, mely tönkreteszi a sírköveket és kaparja a sírok helyét. Elfogni azonban sohase tudták, még csak nem is látták, csupán a kaparászásának nyomait....
Mikor McKenson eddig jutott az emlékezésben, felállt a székéből. Már vodkát se bírt tölteni magának. Most se volt képes leírni naplójába azokat az eseményeket, ismét kudarcot vallott. Talán sohase fogja magát túltenni az egészen. Ahányszor csak elbizonytalanodott elég volt csak egy pillantást vetnie a temetőben talált, immáron megváltozott szoborra. A szobor karjai megrövidültek, és már nem ült, hanem állt. Arcáról a döbbenetet és egyfajta hihetetlen fájdalmat lehetett leolvasni. A démoni vigyor lelohadt az arcáról, helyette egy csúnya heg éktelenkedett rajta. Kinézete pontosan megegyezett egy régi ismerősének alakjával.
Ez a szobor nem volt más, mint John Sternowsky kicsinyített mása.
 

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tomco 2009.05.01. 19:09:26

Nagyon jó!

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: