Túl-élés
Éreztem a szívverésem gyorsulását, és egyre erősödő dobbanásait. A feszültség és a félelem a tudatommal együtt élénkült. Lassan fogtam csak föl: „Az, hogy most újra magamnál vagyok, azt jelenti, hogy Iván sikerrel járt.” Ez zavaros, ámde nem csekély nyugalommal hatott át.

Fölültem. Továbbra is a katonai egyenruha volt rajtam annyi különbséggel, hogy a kesztyűimhez vér tapadt. A fejfájásról és az émelyítő rosszullétről tudomást sem véve fölpattantam. Még mindig a vegyi laborban voltam, de a közepén. Hamar a fémpult mögé siettem. Ezúttal a földön fekvő hullák látványa csak enyhe borzalommal, viszont annál nagyobb megkönnyebbüléssel töltött el. Vezér nyakából két tőr állt ki. Kaszás kissé arrébb hevert, tátott szájából csak a kés markolata látszódott.
Nagyon össze voltam zavarodva. Tudtam, hogy nem egészen ésszerű gondolatok keringtem bennem, de tisztában voltam a helyzet morbid különlegességével, így elfogadtam azt, hogy viszonylag jól és – ha lehet ilyet mondani ilyen helyzetben – természetesen reagálok az eseményekre. Kezdtem félni az őrülettől.
-Kösz Iván – mondtam a holttestektől elfordulva. Éreztem a szavaimban rejtőző közömbösséget. Talán még a szám széle is mosolyra fordult egy pillanatra. „Újra enyém Egonomik!” Visszhangzott ez a mondat a fejemben. „Ez beteges. Még ilyet! Enyém? Össze kell szednem magam!” A nyakamat masszíroztam. Az enyhe tudatzavar, amely néhány másodpercig átrendezte a lelkiismeretemet, eltűnt. Talán Iván lenyomata volt, talán csak az én személyes rosszabbik énem tört elő. Lecsatoltam a sisakomat és a símaszkkal együtt a földre dobtam.
-Alex – kimondva a nevét kezdett visszaállni az értelmem a fő feladatomhoz: „Ki kell jutnom innen Iván nélkül. Mi lesz Alexszel? Ő még mindig valahol bujkál, nem valószínű, hogy tudja, mi történt. Ivánnal a fejemben azonban veszélyes lennék rá.” Visszaemlékeztem az üzenetére és a térképére, ám a vegyi labortól nem találnám meg az utat. „A digitális térkép!” Azonnal elővettem és keresgélni kezdtem az előkészítő labor helyét. Rengeteg terem volt, így időbe telt, mire ráakadtam. Ráböktem. Kirajzolódott az útvonal.
-Jó kis kütyü! Kösz szépen srácok – mondtam kilépve a vegyi laborból, majd megráztam a fejem, mintha a lelketlen eltompultságot akartam volna lerázni magamról. Bántott, hogy nem éreztem sem bűntudatot, sem szánalmat a katonák miatt. „Túlélés… túlélés…”
Bennem megváltozott pár dolog, de az Egonomikhoz való viszonyom lényegében változatlan maradt. A kivilágított, tiszta folyosók fényük ellenére is szürkének tűntek. Ridegséget árasztott magából minden szeglet. A hangos csendet, amelyet a neonlámpák halk zúgása okozott, továbbra is borzongatóan hallgattam. Kicsinek, gyengének és megtörtnek éreztem magam a fejfájás, a rosszullét, a karomon lévő seb, a felzaklatottság, a magány, Iván és a megválaszolatlan kérdések, egyszóval Egonomik miatt. Különös téboly kerített hatalmába. Nem őrület volt ez, hanem gondolatok olyan káosza, amelyben mégis kénytelen voltam megállapodni.
Ezt jelenti valójában a túlélés. Nem is pusztán a körülmények okozzák a nehézséget, hanem az a fölösleges tudati réteg, amelyet mi magunk alkotunk. Ez egy teher, amely aggodalomból, félelemből, feszültségből, idegességből és az ezek okozta belső gyötrelmekből áll. Ezeket mi magunk gerjesszük legfőképp akaratlanul. Ha lehetne ez ellen harcolni, akkor könnyebb lenne. Egyszerűbb elviselni bármit is, ha nem fűzünk hozzájuk fölösleges érzelmeket és elgondolásokat. Nélkülük a gyilkosság csupán egy emberi élet végét jelentené. Nem fájna, nem válna emlékké. Nélkülük talán könnyebb lenne. Nélkülük… nem lennénk ugyanazok, akik vagyunk… nem lennénk emberek.
Talán ezt a bizonyos hiábavaló tudati-tudatalatti réteget nevezhetjük tökéletlenségnek. Ezt akarta elkülöníteni Egonomik. Egy ilyen érzelmi és értelmi zűrzavar önmagában tényleg hiba, ezt jól bemutatja Iván lénye is, hiszen ő szinte csak ezekből áll. Embernek lenni viszont többet jelent. Egy emberi lény megszületik, felnő. Megtanítják neki, hogy éljen, elmagyarázzák, mi a jó és a rossz. Közben a rengeteg információból, amit kap élete során, fokozatosan kivonja magának, hogy mit raktároz el, használ fel, illetve ad tovább. Próbál rendet tenni létezése minden területén, ezalatt rá kell jönnie, hogy a káosz ugyanolyan része, mint a légzés. Értelem és érzelem közt próbál határvonalat húzni, s olyan illúziókba kergeti magát, amelyek életcélt adnak számára. A szabad akarat jogán olykor határtalannak, máskor korlátozottnak érzi magát. Telnek a napjai, halad a halál felé, és az adott környezetéhez hasonulva beilleszkedésre vagy elkülönülésre törekszik. Igyekszik átlátni a világot vagy annak bizonyos részeit. Kialakult szubjektív világképébe magát helyezi a középpontba, még ha ezt nem is éppen így fogja fel. Értelmezi a jó és a rossz fogalmát, megkülönböztet hasznos és hasztalant, helyest és helytelent, hibásat és tökéleteset. Ám a világképpel együtt ezek a fogalmak is legfőképp egyénre szabottak, esetleg olyan halmazokba tömörülnek, amelyet, mi erkölcsnek, etikának, eszmének vagy vallásnak nevezünk.
Mégis valaki agyából kipattanva egy egész projektet szül egy terv: különítsük el a jót és a rosszat, a tökéletest és a tökéletlent! Ez azt jelentené, hogy fizikailag, pontosabban biológialag igenis izolálhatóak ezek a fogalmak? Tényleg a modern tudomány és a technika adná a választ egy ilyen fontos lelki kérdésre, amely foglalkoztatja az emberiséget létezése kezdete óta? Magam sem hiszem. Egy próbálkozás volt ez is csupán. Kudarcot vallott. A tökéletlenségeket ugyan sikerült elkülöníteni, de én a fő tudat, ugyanaz a selejtes egyed maradtam. Ivánt sem nevezhetjük egyértelműen tökéletlennek. Elég csak figyelembe venni testi képességeit. Lehet, hogy szellemileg egy roncs, de a teste – mármint a testem - etalonná válhatna az új generációs ember számára.
Talán jó és rossz között nincs is egyértelmű választóvonal, csupán ködös rész, amelyben elvegyül a két szomszédos terület tulajdonságai, és a másik oldal felé haladva halványul. Ez a köd csak egy átmenet, amiben a legtöbb ember leéli életét, és sohasem jut el se a jó, se a rossz oldalra, csupán bizonyos hányadán bolyong, de abból sohasem lép ki. Egonomik ezt a ködöt akarta feloszlatni.
Elképzelhető, hogy tényleg egy nemesebb cél vezérelte a tervet, bár engem ez a legkevésbé sem érdekel. A cél nem szentesítheti az eszközt! Akaratom ellenére váltam a kísérleti alanyukká. Ez dühít olyannyira, hogy könnyű lélekkel önvédelemnek tekintettem volna bármilyen minőségű és mennyiségű gyilkosságot, amely szükséges lett volna a szabadulásomhoz. Elméletileg erre jutottam, persze a gyakorlat… az más dolog.
Fölocsúdtam a gondolataimból, mert elérkeztem az előkészítő laborhoz. Egy széles és vastag fémajtó fölé volt írva a terem neve. A bejárat nyitva állt, pedig elég jól őrzött helységnek tűnt már kintről is – nemcsak a robosztus ajtó, hanem a belépőkóddal ellátott és a három kulccsal kioldható nyitógomb miatt is. „Alex most sem tétlenkedett.”
Belülről valóban a végletekig való leegyszerűsítés jellemezte. A kör alakú terem közepén egy, leginkább fogorvosi székhez hasonlítható, szíjakkal ellátott ülés állt. Mögötte, egészen a terem túlsó faláig, egy fémszekrény húzódott, amelybe különböző irányító konzolok, kijelzők és képernyők épültek be. Az ülés felöli oldalából több köteg vezeték húzódott egy plafonra erősített, henger alakú szerkezetre. A terem fala mentén mindkét oldalra két-két fülke helyezkedett, amelyek egyszerű munkaasztalok takartak.
Nem különösebben nézelődtem, inkább minél hamarabb munkához akartam látni. Odaléptem a fémszekrény kezelőpulttal ellátott oldalához. A többféle felület közül csak a szokásos számítógép billentyűzettel foglalkoztam. Megnyomtam rajta egy gombot, mire az összes kijelző és a két monitor bekapcsolt. A kijelzők különféle életfunkciókat figyeltek: EKG, Vérnyomás, SH érték stb. Azonban mindegyik csak ezt jelezte: ESZKÖZ NINCS CSATLAKOZTATVA. „Ha minden igaz, akkor ezekre nem is lesz szükségem.” Ennyivel hagytam jóvá magamban a dolgot, majd az előttem lévő monitorokra koncentráltam. Mindkét képernyő ugyanazt mutatta: A RENDSZER FELKÉSZÜL A HASZNÁLATRA. KÉREM VÁRJON. Ezalatt az ülés kissé átrendeződött. Ha beleültem volna, akkor a fejem kényelmetlenül egyenesre lett volna kitámasztva.
A gép tovább dolgozott. Kiíródtak a következő funkciók: Karbantartás, Kalibrálás, Eszközök, Rögzített műveletek. „Végletekig leegyszerűsített. Ennyire azért magam sem gondoltam egyszerűnek.” Kiválasztottam a rögzített műveletek menüpontot. Egy hosszú lista jelent meg különféle műveletek elnevezésével, például: „Dr. Modoru izolációs tesztje” vagy „Általános szkennelés”. Ekkor kissé kétségbe estem, hogy vajon melyiket kéne kiválasztanom, mert azt kizártnak tartottam, hogy találok egy „Iván törlése, de azért Medárdnak se essen baja” elnevezésű műveletet. Idegesen ugrált a szemem az egyre kevésbé érthető címek között, amikor a lista első elemén megnyugodott a szemem: „Ezt indítsd el Medárd! – Alex”
-Köszönöm Alex! Ha ennek vége, ígérem, meghívlak valamire, elviszlek nyaralni vagy feleségül is veszlek – mondtam izgatottan. Ittlétem alatt ez a pillanat volt az első valódi jele annak, hogy épségben kijuthatok innen.
Elindítottam hát az Alex által összeállított feladatsort, majd a képernyőn megjelent az INDÍTÁS felirat, de azonnal abbamaradt egy hibaüzenet miatt: AZ ÜLÉS ÜRES! Újraindítottam a műveletet, utána sietve a székbe ültem. A fölöttem lévő henger rám ereszkedett, így fejemet és a nyakamat teljesen elfedte. Támaszt egy vékony műanyagrúd adott, de így is nagyon feszültek a nyakizmaim.
A burában teljesen sötét volt. Vörös csíkok jelentek meg, amelyek vízszintesen vették körbe a fejemet. Egy ideig erősen világítottak, majd villogni kezdtek. Ez megterhelte a szemeimet, ezért becsuktam. Később mély bugást halottam mindenfelől. Úgy éreztem, mintha a hang egyre a koponyám közepébe koncentrálódna. A fejfájás nagy léptekben növekedett. Erősen szorítottam az ülés karfáját. Legszívesebben kiugrottam volna onnan. Minden erőmre szükségem volt, hogy kibírjam a fejfájást. Először csak morogtam, majd ordítottam a kínoktól. Mikor már nem bírta tovább a szervezetem, végre elájultam.
Triumvirátus
Az ébredés szó nem jellemzi azt, ami valójában velem történt. Inkább csak úgy ott találtam magam, ahogy sétálok egy sötét folyosón. A talajon fényes csempék és kopott téglák váltották egymást. Ez az összeférhetetlenség jellemezte az egész helyet. Néhol a plafonon lévő neoncsövek adtak fényt, máshol falra erősített fáklyák világítottak. Néhol üvegajtókon, máshol fémrácson keresztül lehetett belátni a különböző laborokba, termekbe vagy éppen kínzókamrákba.
Csak úgy tíz méter után eszméltem rá, hogy ez így nem normális. A tudatom gyorsan élénkült. „Rendben. Nyugalom! Ez csak valamiféle éber álom vagy hallucináció lehet. Igen, már emlékszem. Alex említette, hogy az agy szkennelése közben ez előfordulhat. Tehát működik. Ez jó. Nincs más dolgom, mint várni.” A fejfájás ugyan megmaradt, de csak a „szokásos” mértékben. A mély búgó hangot is csak halkan, a fejem mélyén hallottam. Már nem a katonai öltözet, hanem narancssárga, egyrészes ruhát viseltem, amilyet a fegyencek hordanak. Egy mellkasomra ragasztott cédulára rá volt írva a keresztnevem. Ismerős volt a helyzet - leginkább a ruha miatt. Valami fölrémlett előttem. Ismét az a bizonyos álom jutott eszembe, amikor Ivánnal beszélgettem. Ez mégis más volt. Én irányítottam teljesen magam, tisztában voltam a helyzetemmel.
A fejem néhány lépés után már jobban hasogatott. Egyszerűbb lett volna leülnöm és megvárnom, míg a gép végez a művelettel, de a kíváncsiságom hajtott, hogy vajon mit képes összehozni az agyam. „Ez a hely úgy néz ki, mintha Egonomikot keresztezték volna egy középkori börtönnel. Hát igen! Nekem tényleg börtönt és rabságot jelent. Talán a tudatalattim is megjelenít majd olyasmiket is, amikkel még soha sem szembesültem.”
Egészen izgatott lettem tudván, hogy történjen itt bármi is, az nem a valóság. Hamar elöntött a felfedezési vágy, hát sietősebbre vettem a tempót. A folyosó egy egyszerű faajtóban végződött. Belépve egy sörét terembe érkeztem. Egyetlen fényforrásként a túlsó falba épített kandalló szolgált, amely előtt három egyforma bőrfotel nézett a tűzhely felé. Mivel háttal álltak, nem láttam, hogy ülnek-e benne. Ügyet sem vetve a hely fekete ürességéből eredő zord küllemére, gyorsan a középső fotel mellé sétáltam, ami üres volt.
A bal szélsőben ült valaki. Jobb kezét a fotelre támasztotta, úgy temette tenyerébe az arca felét. Bár nem láttam tisztán, de a ruhájából - ami szintén rabruha – arra következtettem, hogy ő lehet Iván. „Előfordulhat, hogy mindkét tudat aktív…” Jutott eszembe Alex üzenete. A jobb oldali ülőhely már különösebb látványt nyújtott. Egy szintén narancssárga öltözetet viselő férfi volt súlyos láncokkal a fotelhez szorítva. Karjai és lábai a szoros bilincsek ellenére is erőteljesen rángatóztak. Arcát egy rozsdás szájkosár fedte. Vastag szemöldöke alatt a szemhéjai görcsösen összeszorultak, akárcsak a vastag fém mögé zárt ajkai. Csak a mellkasára tűzött címkéből tudtam, hogy valójában ő Iván.
-Ha ez itt Iván – mondtam a másik felé fordulva -, akkor te ki vagy?
-Már nem szükséges tovább titkolóznom – felelte az én hangomon. Továbbra sem nézett rám, talán a lángokba veszett a tekintete. – Ülj le, kérlek. Mindent elmagyarázok.
Izgatottan ültem le középre. Ekkor nyugodt mozdulatokkal a karfákra simította karjait, kényelmesen hátradőlt. A helyzet furcsaságától függetlenül meglepődtem, amikor végre megpillanthattam az arcát. Ő is én voltam, legalább is megszólalásig hasonlított rám. Továbbra is a tüzet bámulta. Arcán volt valami érzéki higgadtság, ami vegyült némi gondterheltséggel. Könnyen felismertem ezeket az érzéseket, elvégre az én arcvonásaimról olvashattam le. „Ki lehet ez?” Kérdezgettem magamtól folyamatosan, de még nem akartam megszólítani, mert kíváncsi voltam, hogy neki is van-e névcédulája. Kissé előrehajoltam a fotelban, de így sem sikerült rálátnom a mellkasa bal oldalára. Felfigyelve kíváncsiskodásomra felém fordult, a szemembe nézett, majd ezt mondta:
-Titusz vagyok.
Csak miután leolvastam a szépen ívelt betűkkel leírt nevet, akkor tudatosult igazán bennem. „Titusz” Visszhangzott az agyamban, majd a bal alkaromról fölhúztam a ruha ujját. Bár nem volt valóságos sem a hely, sem a személyem, a vágások rajtam voltak, de a kötések nélkül. Kezdtem sejteni, hogy ez a név nem hiába került a kezemre, és okkal hagyott mély nyomot a felbukkanása.
-Mégis ki vagy te? – kérdeztem zaklatott idegességgel. – Úgy értem…
-Nyugodj meg! – szólított fel határozottan, de nem sértően. – Mindenre választ kapsz itt és most. Csak helyezkedj el kényelmesen, figyelj rám jól, és ne szakíts félbe. Ha esetleg a mondandóm után valami mégsem lenne világos számodra, akkor kérdezhetsz. Jó lesz így?
-Hát… - nyögtem ki ennyit a fölgyülemlett kérdések zavarában, majd egy mély lélegzetvétel után elfogadtam a helyzetet. – Rendben.
Hátradőltem a fotelban, de még egy pillantást vetettem a tőlem jobbra lévő, erősen rángatózó Ivánra. Titusznak ez feltűnt, ezért megjegyezte:
-Róla is szó lesz hamarosan.
Tituszra néztem, de ő újra a kandalló mélyébe meredt, ezért én is azt tettem.
-Szóval – kezdte -, először is tisztában kell lenned pár elengedhetetlen információval. Te most nem álmodsz. A tudat és a tudatalattinak egy olyan határán vagy, ahová normális esetben csak akkor érhet el az elméd, ha álmodsz, olyankor is csak részlegesen, töredékekben, jelentéktelen mértékben. Tehát itt a tudat, a mi esetünkben tudatok, csak mesterségesen lehetnek aktívak. Legjobb lesz, ha az Egonomikban betöltött szerepeddel folytatom. Egonomik egy magánvállalat, amely már öt éve létesült. Eleinte csupán információgyűjtéssel és feldolgozással foglalkoztak az emberi agy és a tudat témakörén belül. Négy év gondos kutatómunka után átszervezték a dolgozói állományt igazodva a szigorított biztonsági és a titkosítási protokollokhoz. Egy éve készültek a nagy projektre, az Egonóm egyesre, aminek az alanya te lettél. Több okból is rád esett a választás. Biztosan emlékszel a körülbelül egy éve tartott, több megyére is kiterjedő statisztikai vizsgálatra, ahol több embert is teljes körű egészségügyi vizsgálat alá vetettek. Ez volt a tökéletes alany kiválasztásának az első lépése. Ezután a szerzett eredmények alapján kiválogatták a fizikailag és szellemileg alkalmas személyeket, akiket hónapokig figyeltek egyre szűkítve a lehetséges alanyok táborát. Te legfőképp az egyedülálló, elzárkózott életmódod miatt lettél kiválasztva. Szüleid külföldön élnek, ritkán tartod velük a kapcsolatod. Munkahelyeden annyi szabadság összegyűlt, hogy a nevedben nyugodtan kivehettek egy hosszú nyaralást, ahol megrendezték a halálos balesetedet. Ez azt jelenti, hogy jelenleg te a világ szemében már meghaltál. Eddig gondolom minden világos. Így van? – kérdezte felém tekintve.
-Persze – feleltem egy rövid bólintással kísérve.
-Mielőtt – folytatta a tűzhöz visszafordulva – szó lenne arról, hogy mi is történt Egonomikban, rátérnék a személyemre. Mint mondtam, Titusz a nevem. Részeredménye vagyok az Egonomóm egyes projektnek, melyben kettéosztották a tudatot két tartományra, tömören jóra és rosszra. Ivánról, a tökéletlen tudatról, már szereztél tudomást. Könnyen kikövetkeztetheted, hogy én vagyok az a bizonyos tökéletes izolációja az agyadnak. Mindezidáig létemről nem tudhattál, leszámítva azt az egyetlen eltűnhetetlen, véres nyomot, amelyet Ivánnak köszönhetsz, ám erről később. Én a része is vagyok a tudatodnak, ugyanakkor külön személyiséggel és önálló, igaz csak néhány napos emlékekkel rendelkezem. Ami azonban fontossá teszi a létezésemet, az a kiemelkedő intelligenciám. Tudatom megtisztult a hibáktól, rossz szokásoktól, nevelési és fejlődési berögződésektől, ezáltal egy magasabb szintre jutott. Elmémnek csak az szabott határt, hogy nem egyedül én rendelkeztem az időmmel, sem a testtel, amelyben élek. Fényképszerű memóriával, összetett, többsíkú felfogó és feldolgozó képességgel, nagyon magas szellemi teherbírással könnyen továbbfejleszthettem magam. Olyan értelmi szinten voltam képes mozogni, amelyről eddig tudomást sem szerzett az emberiség. Egonomik rajtam végzett kísérletei jó alapot nyújtottak ehhez. Rengeteg ismeretet memorizáltattak velem. Olyan jellegű tanulásra voltam képes, amellyel annyi adatot dolgoztam fel, amennyit más csak évek alatt lenne képes. Ám mindemellett előtört bennem az általad is jól ismert érzés: a túlélési ösztön. Ez is részem, hiszen ez nem számít tökéletlenségnek, ugyanakkor olyan erősen motivált, hogy hajlamos lettem olyan cselekedetekre is, amelyekkel egyébként nem rendelkeztem. Mondhatjuk úgy, hogy a túlélés alapot biztosított arra, hogy vétkezzek. Ez is egy a több paradoxon közül, amelyeket egyetlen izolációs művelet sem tudott kiszűrni.
-Paradoxon? – kérdeztem rá. – Hogy lehetnek egy elvileg tökéletes elmében ellentmondások?
-Kértelek, hogy csupán akkor kérdezz, ha lehetőséget adok rá. Mindegy. Ellentmondások mindig léteznek, mivel nincs egyetemes meghatározása annak, hogy mi hibátlan és hibás. Mondok egy olyan példát, amelyet személyesen is átéltél. Engem úgy hoztak létre, hogy akarati szinten képtelen legyek a gyilkosságra. Viszont a túlélés ezt úgymond fölülírta, mert az önfenntartás elsődleges létezési forma. Tehát az etikai fontosság sorrendje újabb ellentmondásokat okozott.
-Nem létezik tökéletesség – jegyeztem meg halkan.
-Nem, még elméleti szinten sem. Csupán ha leszűkítjük a vizsgált környezetet, majd leegyszerűsítjük, akkor beszélhetünk relatív hibátlanságról, de ebbe most nem mennék bele – hallgatott egy rövid ideig, majd felém fordult. – Most tehetsz fel kérdést, ha akarsz.
-Nem. Folytasd csak.
„Valóban kitűnő, s számomra a legmegfelelőbb logikával ad elő mindent. Mintha ismerné minden Egonomikban felmerült kérdésemet, és ami ennél is hasznosabb: tudja a válaszokat.” Míg csodáltam a következetességét, ő újra felvette a „magyarázó pózt”. Egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta.
-Biztosan kíváncsi vagy arra, hogy mi is történt igazán Egonomikban. Az alapvető hibaok, már ha nevezhetjük hibának, az volt, hogy túlélési ösztönöm mellé a tanulások eredményének köszönhetően társult a szabadságra való hajlam. A hajlam nem is elég kifejező, pontosabb szó a vágy. Ezért mindenre elszántam magam, így könnyen háttérbe szorultak az eredendő tiltások: „ne ölj”, „ne légy engedetlen”, satöbbi. Nem számoltak kellőképpen Egonomik kutatói azzal, hogy a gonoszság nem csupán velünk született adottság, hanem megtanulható képesség is egyben. Tehát megvolt az ok tetteimre, hamar megszületett a tökéletes terv is a kijutásomhoz. Számításba vettelek téged, Ivánt, minden információt Egonomik adatbázisából és a felderítő osztagot. A legnagyobb szerepet mégis rád osztottam, de tudtam, hogy te leszel a legnagyobb rizikófaktor. Csupán az, hogy nem törlődött ki a tudatod, önmagában véve is érthetetlen; még számomra is. Bevallom, vannak az elmének olyan rétegei, amiről nincs ismeretem. Iván teljesen kiszámítható volt, ám téged szigorúan, lépésről lépésre kellett vezetni. Ez egy újabb tökéletlenséget szükségeltetett: a hazugságot. Ha valakit irányítani akarsz, akkor a bizalmadat kell, hogy élvezze. Kiválasztottam egy ideális személyt Egonomik dolgozói listájából, Vörös Alexet. Az ő nevében adtam utasításokat, aminek köszönhetően eljutottál az előkészítő laborba. Ez pedig a tervem utolsó fázisa.
-Hogyan? – vágtam közbe. – Szóval te vezettél mindvégig az orromnál fogva? Te jó ég! Miért?
-A valódi célomat még nem fedem fel, mert előbb biztosan tudni akarod, hogyan szabadult el Iván. Ez sem a véletlen műve volt, hanem az első fontos lépés. Talán emlékszel arra az éles hangra, amit még lekötözött állapotodban hallottál. Ez a hang olyan frekvencián stimulálta az agyadat, amely Ivánt aktív állapotba hozta. Persze előtte még kilazítottam a szíjakat, így Iván tehette azt, amihez igazán ért. Természetesen én hagytam a rögzített hangüzenetet, amely mindenkit a központi ebédlőbe hívott.
-Hogy voltál képes minderre?
-Egonomikban viszonylag nagy szabadságot élvezhettem, mivel abban a tévhitben élt a vezetőség, hogy abszolút engedelmesség és együttműködés jellemez. Amíg az én tudatom volt aktív, addig bizonyos termekbe szabad bejárást kaptam. Könnyen feltörhettem bármelyik számítógépet, így hozzájuthattam a megfelelő adatokhoz. Így sikerült a karbantartóknak írásos utasítást küldenem a központi labor szíjainak cseréjére. Csupán a cserélendő szíjakat kellett meglazítanom. A hangüzenetet is szintén számítógépen keresztül adtam le. Az egyszerűség, ami fő irányelvként szolgált Egonomikban, könnyelműséghez vezetett. Ezt használtam ki. Így voltam képes mindarra, amit tettem. Megfelel a válaszom? Most, ha megengeded, akkor folytatnám ott ahol félbeszakítottál.
-Rendben.
-Tehát az ebédlőbe tereltem mindenkit. Ami ott történt, azt magad is láthattad a felvételeken. Utána ellenőriztem a névsort, hogy mindenki holtteste megvan-e. Szerencsémre nem hiányzott senki. Itt kerültél te a képbe. Ugyanis a tudatok aktivizálási sorrendje mindig azonos, csupán az aktivitás ideje változó. A primérium, azaz te vagy az első, utánad Iván, majd én. Ez a körkörösség ment végbe minden egyes eszméletvesztésednél. Létezik elsődlegesség is a különböző állapotokban. Te csupán önmagadról tudsz, Iván részesül a te emlékeidben, én pedig mindkettőtökében. Iván csupán a rajta kísérletező doktoroktól hallott rólam, és akárcsak nálad, benne is mély nyomott hagyott a nevem. A tudatalatti játéka.
-A sír – szóltam bele türelmetlenül fittyet hányva Titusz okfejtésére. – Miért kellett eltemetned őket?
-Ezt neked lehet, hogy nehéz megértened. A belém programozott etika és kötelességtudat gyakran az ésszerűség elé került. Erős késztetést éreztem a holttestek eltemetésére. Addig nem bírtam a tervemre koncentrálni, míg eleget nem tettem ennek.
Miközben hallgattam őt átgondoltam néhány dolgot. Titusz létezése új megvilágításba helyezi a szabadulásomat. „Legyen bár ő a tökéletes elme, akkor sem akarok osztozni a testemen. Ivánnak el kell tűnnie. De mi lesz a másikkal? Ő hogyan képzeli el a jövőt?”
-Megleptél – mondta hirtelen felém kapva fejét, mintha szándékosan meg akarta volna zavarni a gondolataimat. – Amikor a két katona tőrrel akart rád támadni, te valahogy előidézted Iván tudatának aktivizálódását. Erre magam sem vagyok képes. Ezt is a túlélés ösztönösségének tulajdonítanám.
-Különös. A túlélésed miatt hazudtál nekem. Miért? Nem lett volna könnyebb, ha már az elején felfeded magad? Az orromnál fogva vezettél. Olyan helyekre vittél, ahol semmilyen információt sem szerezhetek a tökéletes tudatról. Az Alex nevében összegyűjtött bejegyzéseket is gondosan szelektáltad. Mindez azért, hogy eljussak az előkészítő laborba akadékoskodás nélkül, és ott végre törölheted Ivánt. Egyszerűbb lett volna, ha mindent elmondasz már a legelején, ám nem csupán Ivántól akartál megszabadulni. Így van? Ezért titkolóztál. Tudtad, hogy téged is el akartalak volna pusztítani. Túlélés, igaz? Túl akarsz élni engem is.
-Így van. Már nem kell hazudnom. A terv befejeződött. Azzal, hogy halálod előtt elárultam az igazat, az úgynevezett becsületérzetem által diktált feszültséget is feloldottam. Azzal, hogy beleültél a székbe, önkéntes lépést tettél a halál felé. Azt kéne mondanom, hogy sajnálom, de az érzelmek nem képezik részét a tökéletességemnek. Jelenleg Iván tartományát szkenneli a gép. Miután sikerült behatárolni, elkezdődik a törlése. Majd téged izolál a gép, végül töröl. Ezt a műveletsorozatot programoztam a gépbe, amit te magad indítottál el. Meg fog szűnni a tudatod, s ezzel együtt a létezésed Ivánnal együtt. Én leszek teljes körű használója a testednek. Tudomásom szerint jelenlegi állapotodban képtelen vagy tenni ez ellen bármit is.
-Micsoda? – pattantam ki a fotelből. Ebben a pillanatban tudatosult igazán bennem az elmúlás gondolata. „Meg fogok halni. A testem tovább fog működni ugyan egy másik elme vezetése alatt, de én megszűnök. Nem hagyhatom.” Odaszaladtam Tituszhoz, kirángattam a fotelból, majd a földre löktem.
-Ez nem használ semmit – mondta közömbösen. – Ez a test, amit látsz, csupán kivetülése az elmémnek.
-Nem érdekel.
Valóban nem érdekelt. A féktelen düh elöntött. Fel sem fogtam, hogy milyen különös helyzetben vagyok: az agyam legmélyén egy belőlem létrehozott tudatot bántalmazok. A sok dolgozóra, és a halálukra gondoltam. „Te tehetsz róla!” Titusz próbált föltápászkodni, erre elkezdtem rugdosni. Összegörnyedve nyögött a fájdalomtól. Úgy éreztem, ha képes vagyok megölni Titusz itteni testét, akkor végleg eltűnik belőlem.
-Most mire mész a tökéletes tudatoddal? – kérdeztem cinikusan.
Ráültem a hátára, és átkaroltam a nyakát, a másik kezemmel a fejét támasztottam. Egy mozdulatot kellett tennem, és kitörik a nyaka.
-Érzem, hogy gyengülök – mondta erőlködve, ám közönyös hangneme nem változott. – Ez nem lehetséges.
-Ismét megleptelek – mondtam magabiztosan. Különös bizsergés hatott át. Éreztem, ahogy enyhül a fejfájás. Mintha az addig blokkolt elmém utat törne magának. Nem értettem, hogy valójában mi játszódik le bennem, de tudtam, hogy nekem kedvez. – Annyira elképesztőnek képzelted magad, hogy alábecsültél.
-A tudatalattid – mondta kissé fellélegezve, mivel engedtem a szorításon – erősen küzd az idegen pszichés hatások ellen. Érzem, ahogy az agyad parazitaként tekint Iván és az én tartományomra. A túlélés. Erről beszéltem. Önző és erős ösztön. Áthágja a természetes és a tanult szabályokat, ami már a tudattalanodban megnyilvánul. Erre nem is gondoltam. Érdekes, hogy pont az ép és erős elméd miatt választott Egonomik, és pont emiatt fulladt kudarcba a projekt. Sohasem tudnám véglegesen kitörölni a tudatod, így viszont létezésem értelmetlenné válik.
-Végre rájöttél – suttogtam a füléhez hajolva, majd egy erős mozdulattal kicsavartam a nyakát. A reccsenés hangja sokáig visszhangzott bennem. Tudtam, hogy ezzel vége Titusznak. A fejfájásom a felére csökkent.
Iván felé fordultam. Már alig rángatózott. Hirtelen fölpattantak a szemhéjai, rám meredt, majd egy fojtott nyögés után lassan lehunyta szemeit. A láncok lehullottak róla, erre a tehetetlen teste a fotel elé csúszott. A fejfájás töredékére csökkent.
-Ennyi – mondtam kissé megkönnyebbülve. Ahogy néztem a lángok ringatózó fényében a két képmásomat, ráeszméltem, hogy ezek itt már nem aktív tudatok többé, hanem csak rossz emlékek.
A fejfájás csökkenését egy egész testet átható kín törte meg. „Megkezdődött az agyam pásztázása. Hamarosan én is törlődöm.” A fájdalom erősödött. Nem akartam átadni magam a halálfélelemnek. „Túlélés.” Élni akartam, nem adhattam fel. Az Ivánról lehullott láncok lassan körbevettek, és a földhöz szegeztek. „Föl kell ébrednem! Ki kell jutnom innen! Ha valahogy ki tudnám nyitni a szemem, talán fölébrednék, és kiszállhatnék az ülésből.” Erősen és mindenemet megfeszítve koncentráltam arra, hogy tudatom „odakint” aktivizálódjon. A láncok egyre jobban átérték a testem. Elképzeltem, ahogy a székben ülök, és a szemeimet igyekszem kinyitni. Az erőfeszítéstől tovább gyengültem, már alig bírtam elviselni a láncok szorítását. „Vissza akarok menni a normális életembe!”
Egyszer sötétülni kezdett minden, a mély hang is elhallgatott. Nem tudtam, hogy mi történik. Lehetetlen volt eldönteni, hogy a hirtelen érzett megkönnyebbülés a halált vagy az ébredést, és ezzel együtt az életet jelentette. Még akkor sem adtam föl az élethez való feszült és görcsös ragaszkodást, mikor már nem láttam semmit, mikor a tűz ropogásának és a láncok csörgésének hangjai is elnémultak.
Alkonyat
Lassan nyíltak ki a szemeim. A búra villogó fényei kimúltak, majd a henger visszaemelkedett a plafonra. Az ülés visszaállt normális ülő pozícióba. „Élek!” Kimondhatatlan örömöt és nyugalmat éreztem. A testem minden porcikája kellemes megkönnyebbüléssel töltődött fel. Ám mielőtt végleg átadtam volna a szabadság élvezésének, a gépszekrény monitorához siettem, amiről a következőket olvastam le:
Művelet megszakítva! Hiba oka: azonosíthatatlan agytevékenység.
Folyamat státusza: Iván tartomány szkennelése - OK
Iván tartomány törlése - OK
Primérium tartomány szkennelése - OK
Primérium tartomány törlése - NINCS VÉGREHAJTVA!
Titusz tartomány szkennelése - TARTOMÁNY NEM TALÁLHATÓ
Titusz tartomány stabilizálása - TARTOMÁNY NEM TALÁLHATÓ
Kétszer is végigfutottam a képernyőt, mire sikerült felfognom, hogy ezzel tényleg vége. „Eltűnhetek innen. Nincs Iván, sem Titusz.”
Lassú léptekkel hagytam el az előkészítő labort, csak a folyosón kerestem meg a kijáratot a digitális térképen. Egyetlen kiutat találtam, a főbejáratot, amely térkép szerint a behatolás óta nyitva maradt. Kijelöltem a célomat, és futni kezdtem. Csupán ekkor tűnt fel, hogy a fejfájásom teljesen megszűnt, mióta elhagytam az ülést. Az egész testemet átható gyengeség is enyhült, bár sokkal fáradtam voltam, az agyamban átélt jelenet után.
A főbejárati vastag, széles fémajtó egy többszintű biztonsági rendszerrel ellátott folyosó végén tátongott. Nem tűnődtem sokáig az utolsó Egonomikban tett lépteimen. A kinti friss levegő azonnal elfeledtette velem azt a bizonyos kórházszagot. Halvány kékesszürke homály váltotta le a neoncsövek hamis fényét, zúgásuk is elnémult a szél halk fúvásától. Egy sűrű fenyves vette körül Egonomik magas, börtönszerű falait, csak egy kacskaringós ösvény törte meg az erdő sötétségét. Tőlem nem messze állt egy fekete szállítóautó, amely az Egonomik Különleges Osztag feliratot viselte. „Ezzel érkeztek a katonák. Így gyorsan eltűnhetek innen.” Beültem a vezetőülésbe. A kulcsot benne hagyták. „Elvégre innen nem lophatja el senki… leszámítva engem.”
Egy hosszú pillantást vetettem a tájra, beindítottam a kocsit, majd ráhajtottam az ösvényre. A tompa fényvilágból tudtam, hogy alkonyodik. Szerettem ezt a napszakot. A hangulata mindig magával ragadott. Minden évszakban más-más illat kísérte a nap lenyugvását. Akkor is éreztem a tavaszt. Különös, ahogy a halál alig néhány perccel ezelőtti közelségének keserű érzete olyan hirtelen megszűnt. „Nincs feszültség, sem görcsös félelem. Megszűnt a túlélés éles lüktetése. Most már kétségtelenül vége.”
Vége
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.