Üzenet
Megint máshol ébredtem. A fejfájás nem múlt el. Kicsit fordítgattam a fejemet, a nyakam halkan ropogott. Enyhe szédülés mellett vettem szemügyre jelenlegi helyemet. Egy forgós, irodai bőrfotelben kuporogtam. Ezúttal sem volt fogalmam arról, hogy mi módon kerültem ide. A sötét szoba egy irodára emlékeztetett. Az ajtó mellett mindkét oldalon szekrények húzódtak, amelyek könyvekkel és egyéb a sötétség miatt alig kivehető tárgyakkal volt megpakolva. A fotel egy széles íróasztal előtt állt, amin egy bekapcsolt számítógép tornyosult. Az egyetlen fényforrást a képernyő adta, amire ez volt írva:
OLVASS EL!!!

Megnyomtam egy gombot a billentyűn, mire a felirat eltűnt és egy megnyitott szöveges dokumentum tárult elém. Ez állt benne:
„Figyelj nagyon Menecz Medárd!” Itt nagyon meglepődtem. Nem lehetett véletlen: itt ébredtem, a gépen pedig egy nekem írt üzenet volt. Izgatottan olvastam tovább.
„Biztosan rengeteg kérdés merült fel benned. Össze vagy zavarodva, és félsz. Én segíteni akarok, hogy te is segíthess nekem. Először is tisztáznunk kell a helyzeted! A hely, ahol már lassan négy napja gyötrődsz, egy kutató intézmény. Az Egonomik nevet viseli.” A név szinte visszhangzott a fejemben, kissé el is kalandoztak a gondolataim, de gyorsan visszamélyedtem az olvasásba.
„Neked erről elég annyit tudnod, hogy ez egy magánintézet, ahol kizárólag egyetlen projekttel foglalkoznak. Ez lennél te. A projekt célja, hogy az ember elméjében szándékos tudathasadást idézzenek elő. Ezután elkülönítik a felbomlott tudatokat, s mindegyiknek bizonyos ismereteket adnak, így több egymástól külön működő személyiség alakul ki. Az Egonomik dolgozói első lépésben a jó és a rossz tulajdonságokat akarták kiszűrni. Ennek alanya vagy te.
Te lettél itteni elnevezés szerint az Egonóm egyes. Belőled akarták létrehozni a szellemileg és lelkileg tökéletes egyedet. Biztosan hallottad már, hogy az agy csupán apró részét tudja kihasználni. Egy elmélet szerint, ha kiiktatjuk a tökéletlenségeket, akkor az elme szabadabb, gyorsabb lesz. Felfogóképessége nő, ezáltal jelentős mértékben növekedik az intelligenciahányados is. Azonban a tökéletlenségeket nem sikerült egyszerűen kiiktatni. Úgy tűnt az ember részeleme a hiba. Ezért a tudathasadás előidézésével elkülönítették a rosszra, a hibára való hajlamot egy másik tudatba.
Összegezve: jelenleg neked két tudatod létezik. Az egyik vagy te magad: Menecz Medárd; mindaz, akivé váltál születésedtől kezdve. A másik pedig egy tökéletlen személyiség. Ő hordozza minden hibádat. Csupán a rossz emberi tulajdonságokat ismeri: a gyűlöletet, a haragot, az önzést, a gondatlanságot, fegyelmezetlenséget, egyszóval mindent, ami visszatartja az embert az eszményi, etikai és tudásbéli tökéletességtől. Ezt a tudatot nevezték el az Egonomikban Ivánnak.” A név dübörgött a fejemben. Ismerős volt egy álmomból, vagy egy képzelgésből. Iván… a tükörképem. Valószínűleg a tudatalattim már hamarabb tisztában volt Iván „létezéséről”. Ismét borzongató gondolatok fogtak el, de maradt még jó néhány sor, így végigolvastam a szöveget.
„Minden borzalom, ami itt történt, az Iván műve. Az ő lelkén szárad több tucat itt dolgozó ember halála. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, hogy egyetlen ember képes ilyesmire, de erre is van magyarázat. Miközben Ivánba sűrítettek minden embertelenséget, úgy a tudata képes volt az elme helyett a testre koncentrálni. Ez egy mellékhatás. A teste ennek köszönhetően gyorsabb, erősebb, ellenállóbb lett. Beigazolódott a teória, miszerint az ember a tudatával erős koncentráció segítségével képes a fizikai teljesítményét lényegesen megnövelni. Persze Ivánnak nem volt szükség elmélyült koncentrációra, mert összetettebb intelligencia híján az ösztönei elvégezték ezt.
Végül felmerülhet benned a kérdés: ki vagyok én, e levél írója? Én vagyok a szörnyű mészárlás egyetlen túlélője. S hogyan sikerült életben maradnom? Az igazgató rendkívüli megbeszélésre mindenkit összehívott az ebédlőbe. Sajnálatos módon ekkor szabadult el valahogyan Iván, és az ebédlő közel esett a központi megfigyelő laborhoz. Iván elől senki sem menekülhetett. Kivéve engem. Én pont a mosdóban voltam. Ennek köszönhetem az életemet.
A továbbiakban is tartom veled a kapcsolatot hasonló üzenetek formájában, közvetlenül nem találkozhatunk, ugyanis kiszámíthatatlan, hogy mikor tör elő belőled Iván. A jelenlegi helyzetemet sem közlöm, mert minden, amiről neked tudomásod van, arról tud Iván is. Óvatosnak kell lennünk. A leveleket a későbbiekben az ingzsebedbe csúsztatom akkor, mikor te is és Iván is eszméletlenek vagytok.
Első tanácsom, hogy menj a kabinomba, a lakónegyedbe. Már jártál ott, egyszer ott ébredtél. Összegyűjtöttem neked pár naplóbejegyzést innen-onnan Ivánról. Csak lépj be a gépbe, a jelszó: ALKONYAT.
Üdvözlettel: Alex
Utóirat: nem haragszom a csoki miatt.”
Valamiféle különös nyugalom töltött el. Talán az akkori helyzethez képest valamiféle csekélyke boldogság is elöntött. Kényelmesen dőltem hátra a fotelben, majd az ingzsebembe nyúltam. Ekkor láttam meg az ingemen a jókora foltot, amit az udvaron szereztem. Még mindig meg volt a csokoládészelet, amit ennek az Alexnek szobájából csentem el. Kissé nyomott, a csomagolása pedig ázott volt. Nem voltam éhes, de ez az üzenet annyira feldobott, hogy megjött a kedvem az édességre, így hát meg is ettem. Csupán annak örültem, hogy nem vagyok egyedül, de a jókedvem is gyorsan elillant, mikor elkezdtem mélyebben megvizsgálni az újonnan szerzett információkat.
Először is fel kellett fognom a dolgokat összességében, majd részletekre bontva, végül újra átfutva mindezt ellenőrzésként. Ez a fajta gondolkodási módszer, egy informatikai algoritmus, mely nagyon hatékony a problémák megvizsgálására. Ennek segítségével a problémát feladattá alakíthatjuk, és mint köztudott: a problémát az különbözteti meg a feladattól, hogy a feladatnak van megoldása – legalább is számítástechnikai megközelítéssel. Gyakran alkalmaztam az életben is az informatikai logikát, ekkor nagy szükségem volt rá, mert épp egy hatalmas probléma közepén vergődtem.
-Tehát – vettem egy mély lélegzetet, majd hangosan folytattam –, most az úgynevezett Egonomikban vagyok. Én vagyok az itteni… - itt rápillantottam a monitorra, hogy leolvassam a megfelelő kifejezést – Egonóm egyes. Szép kis elnevezés mondhatom! Tegyük fel, hogy minden igaz, amit ez az Alex leírt nekem. El kell hinnem, ugyanis minden megfelel a valóságnak. Tehát szándékosan előidézett tudathasadásom van. Micsoda őrület! Iván… ő tette mindezt… én tettem, ha úgy tetszik. Elvégre az én kezeim gyilkoltak, még ha a tudatom felett nem is én uralkodtam akkor. Én? Mit jelent ez most? Én, mint egy kettéhasadt tudat? Vagy én mint egy másik tudat miatt korlátolt személyiség? Nem tétlenkedhetek! Menecz Medárd vagyok… legyen még bárki is idebent – a mutatóujjammal a halántékomat bökdöstem. – Hallasz Iván? Szűnj meg! Ez az én testem, te csak egy idegen vagy, az elmém mesterségesen előállított parazitája. Nem fogom feladni az életemet egy senki miatt, mert elvégre te egy senki vagy! Én vagyok valaki! Nekem terveim vannak még az életben. Idáig is megszenvedtem mindenért. Iván, elmúlásra vagy ítélve!
Monológom végén már szinte kiabáltam. Jól esett mindezt így kiadni magamból, s egyúttal egyfajta elhatározást is szültek a szavaim: „Nem adom fel! Ki fogok jutni innen, és még az Egonomik nevet is elfelejtem!”
-Irány Alex szobája! – ugrottam fel nagy önbizalommal a fotelből.
Odasétáltam az iroda ajtajához. Volt ugyan egy asztali lámpa a számítógép mellett, de nem kapcsoltam fel, nem volt messze a kijárat. A szoba egy folyosóra nyílt. Elnéztem balra, majd jobbra, de csupán két lehetséges utat láttam arra, hogy sikeresen eltévedjek. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen messze lehetek Alex kabinjától vagy akár az ebédlőtől. Már lassan kezdett apadni az önbizalmam, fejemet is csüggedve lebiggyesztettem, mikor megláttam a küszöbön egy fehér papírlapot. Felkaptam, megfordítottam. Egy piros szögletes vonal volt rá rajzolva, melynek az egyik végére ez volt írva: „Itt vagy te”, a másikra ez: „Alex kabinja”. A lap szélén pedig ez a szöveg állt: „A vonal a megfelelő elágazásokat jelölik. Kövesd, és ne térj le sehol!”
-Hát, egy térképnek jobban örültem volna – mormoltam az orrom alatt, bár ez is több volt a semminél.
Végül csak eljutottam a célomhoz, az útvonal bevált primitív volta ellenére. A kabin ajtaja tárva nyitva volt, így már kintről feltűnt a képernyőn lévő felirat:
KÉREM A JELSZÓT!
Beírtam az Alex által megadott szót: ALKONYAT. Működött. Ekkor elhatároztam, hogy bízni fogok rejtélyes segítőmön. Mindamellett nem volt okom semmiféle bizalmatlanságra, Alex célja is az volt, mint az enyém: kijutni innen. Habár az nem volt világos, hogy ehhez miért kellek neki.
„Ő itt dolgozik, ismeri a helyet, biztosan megvannak a megfelelő kulcsai a kijutáshoz. Egyszerűen csak segíteni akar rajtam is?” Ekkor egy rideg, gyomorszorító érzés fogott el. „Nekem nem is lenne szabad kijutni innen! Addig nem, amíg Iván bennem van. Talán a jegyzetek elárulnak valamit arról, hogy kitörölhető-e Iván.”
Miközben a csüggedés egy mélyebb szintjére érkeztem, a gép automatikusan egy dokumentumot nyitott meg. Semmiféle kezelőfelület nem indult el, csupán a szöveg tárult elém. Egy ötjegyű szám és a dátum után ez a szöveg jelent meg:
„Vörös Alex személyes bejegyzése:
Már a második napja, hogy dolgozunk a projekten. Én személy szerint nagyon élvezem a munkámat, annak tudatában is, hogy csupán az Egonomik peremterületein dolgozom. Mégis megtisztelő, hogy itt vagyok olyan kiemelkedő emberek között, mint például dr. Modoru. Sokat tanulhatok tőle, még akkor is, ha csupán néha az ebédlőben szán rám néhány percet, hogy elmesélje, milyen rendszert követ a munkájában és a magánéletében. A kabinom miatt sincs okom a panaszra: van egy ágyam, egy számítógépem. A maga módján megvan a luxus és a kényelem is.
Vörös Alex bejegyzése a munkamorál naplóba:
Ez az első bejegyzésem, amit a munkamorál felügyelethez írok, így nem nagyon tudom, mit és hogyan írjak. Gondolom a munkámra és a hozzá fűződő véleményeimre kíváncsiak. A munkámról elég annyit tudni, hogy én végzem az Egonóm egy Iván elnevezésű projekt dokumentációinak archiválását. Mindig is szerettem az ilyesféle munkát. Előző munkahelyem én voltam regisztrációs osztály főnöke, így közel áll hozzám a gépelés és a szövegelemzés. A munkakörülmények minden igényt kielégítenek: az ebédlőben széles az ételválaszték, van szabadtér, elkülönített dohányzó, minden felszerelés működésben és korszerűségben megfelel az adott munkához, és mindenhol uralkodik a tisztaság és a kötött rend. Bátran kijelenthetem, hogy Egonomik a kutatóintézetek példaértékű etalonja.
-Törtető – jegyeztem meg magamnak, miközben feltűnt, hogy a szövegben több helyen nekem címzett üzeneteket is fűzött Alex.
„Medárd! A hálózatról sikerült begyűjtenem más gépekről is bejegyzéseket, biztosan érdekelnek!”
-Ennek örülök – úgy mondtam, mintha csak Alexhez beszéltem volna. – A te írásaid, ugyanis felettébb unalmasak.
„Dr. Modoru Péter személyes bejegyzése:
Borzalom, ami itt folyik. Egyesek szakértelme felháborító. Az Egonomik felkérő levelében szakértelmet és megfelelő asszisztenciát ígértek. Ha maga a projekt nem lenne ilyen ígéretes és érdekes, akkor csupán a nagy fizetés tartana vissza. Közel a nyugdíjazásom, nem árt egy kis többlettel kezdeni a nyugalmazott éveimet.
Dr. Modoru Péter bejegyzése a központi archívumba:
A projekt megfelelően haladt a tervezet szerint, egészen a második napig, 12 óra 34 percig, amikor először mutatkoztak a primérium jelei az értéktartomány minimumán. Ekkor könnyen kiküszöböltük az ingadozást, de a későbbiekben egyre többször és egyre tartósabban állt be a primérium, de ekkor már meghaladta az optimumot, egy alkalommal elérte a maximumot. A részletes adatok, jelentések, idődiagramok és az eljárások csatolva a bejegyzéshez.
Medárd! Gondolom ezeket olvasva felmerült benned a kérdés: mi az a primérium állapot. Gondoltam bemásolok ide egy meghatározást az Egonomik definíciós könyvéből, de attól sem lennél okosabb, így a kedvedért leírtam a saját szavaimmal. A primérium az az állapot, mikor a te tudatod aktív. Te vagy az alap, az elsődleges, azaz a primer tudat. Innen az elnevezés.
Dr. Nagy István bejegyzése a központi archívumba:
Egonóm 1 – Iván tartomány – 13. jegyzet
Úgy tűnik a tervezethez képest gyorsabban és eredményesebben sikerült a megjelölt tulajdonságokat izolálni. Iván intelligenciája lényegesen visszaesett a primériumhoz képest. Nem képes az összetett gondolkodásra, főleg ösztönei, létfenntartása és félelmei határozzák meg cselekedeteit. A beszédre ugyan képes viszont alig hajlamos, leginkább indulatszavakat vagy értelmetlen kifejezéseket használ. Nincs fogalma arról, hogy ki ő, honnan származik. A megfigyelések és a kísérletek is azt igazolják, hogy Iván semmilyen vonatkozásban sem kap információt a primériumtól. Összegezve eddigi eredményeinket: az izoláció sikeres és stabil. Feljegyzések, naplók és kórlapok csatolva a bejegyzéshez.
Dr. Nagy István bejegyzése a központi archívumba:
Egonóm 1 – Iván tartomány – 19. jegyzet
A tervezetben leírt várható mellékhatás jelei kismértékben mutatkoztak. Iván fájdalomérzékelése csökken. Állóképessége valószínűleg nőtt, de pontos mérésekkel nem tudtuk alátámasztani, mert a megfelelő kísérletekre nem alkalmas az alany. Egyre gyakrabban tapasztalunk állandósult izomfeszülést, és fokozottabb adrenalin szintet. Erősebb szíjakat és csatokat szereltek fel a központi laborban. Teszteredmények, kórlapok, időpontok csatolva a bejegyzéshez.
Janovics Elek bejegyzése a karbantartó naplóba:
A központi laborban Iván elszakította a szíjakat. Esemény elkönyvelve. Kérvény benyújtva erősebb szíjakra.
Dr. Péter Zoltán személyes bejegyzése:
Engem aggaszt a projekt. Egyre jobban kicsúszik az irányításunk alól a tudatok közötti váltás befolyásolása. Kissé lelkiismeret furdalásom van az alany miatt. Bár már az első napon közölték mindenkivel, hogy az alany önként jelentkezett a kísérletre, mivel halálos betegségben szenved, de akkor is embertelennek tartom a tényt, hogy valaki tudatát megszűntessék, csak azért, hogy föl tudják osztani tökéletes jóra és rosszra. Ha valóban halálos beteg az alany, úgy miért nem adtak közre kórlapokat erről, és miért mondja mindenki, hogy szerinte makkegészséges? Talán nem kéne ilyenekkel foglalkoznom.
Kováts Károly felügyeleti tiszt bejegyzése a központi archívumba:
A fent megjelölt időpontban az Egonomik egy kitűnő dolgozóját, dr. Péter Zoltánt munka közben halálos baleset érte. A körülményekről a jelentés csatolva. Az ügy kivizsgálva. Kérvény benyújtva a hullaszállításra.
Bizony Medárd, nem hiába raktam ezt a két utóbbi bejegyzést az összeállításomba. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Péter Zoltánt miféle „baleset” érte. A többiek szerint nem kellett volna áskálódni a halálos betegséged miatt, ami persze nem létezik, úgyhogy ne aggódj! Ami az önként jelentkezésedet illeti, azt is szintén csak az erkölcsösebb dolgozók lelkiismerete miatt találták ki.
Egyelőre csak ennyit tudtam összegyűjteni, a többi érdektelen vagy erősebb védelemmel ellátott fájlok voltak. Ha esetleg még kételkednél a szavahihetőségemben Ivánnal kapcsolatban, akkor menj az audiovizuális központba, onnan könnyedén elérhető az alacsony védelmi szintű helyiségek kamerái, így az ebédlői is. Készülj fel előtte! A látvány szörnyű lesz. Az audiovizuális központhoz a következőképp juthatsz el: először menj ki a lakónegyedből, a körteremből jobbra indulj, menj végig a folyosón, majd fordulj jobbra. Találsz egy fémajtót, mely egy biztonsági kóddal nyílik: 467. Jegyezd meg jól.
Egyébként biztosan feltűnt, hogy már jó ideje nem vagy éhes. Ez azért van, mert Iván önfenntartási ösztöne készteti a táplálékszerzésre.”
Ivánról valójában nem tudtam meg sokkal többet annál, mint amit Alex is leírt az első üzenetében. Kicsit gyanakodni kezdtem, mert egy szóval sem említette, se azt, hogy miért segít, se azt, hogyan juthatunk ki innen, és hogyan kerültek a holttestek az udvarba. Bár természetes, hogy csakis ő lehetett, de miért tette volna? Talán nem akarta, hogy itt induljanak bomlásnak a testek? „Mégis meddig tervezi, hogy itt marad? Én minél hamarabb el akarok tűnni innen Iván nélkül… ha lehetséges.”
Egy másik kérdés is felmerült a bejegyzéseket olvasva. „Ha Iván a tökéletes rossz, akkor miért van az, hogy nem én vagyok tökéletesen jó? Elvégre elméletileg minden tökéletlenséget elkülönítettek belőlem. Mégis féltem, rettegtem, elgyengültem, aggódtam, pánikba estem, enyhébb sokkot kaptam; ezek inkább hibák az emberben. Talán mégse volt olyan sikeres az elkülönítés.”
-Remélem Alex, hogy ezekre is adsz választ.
Ahogy ezt kimondtam, úgy el is kezdtem gépelni. A bejegyzések után nekiláttam megírni Alexnek az első üzenetemet. Üdvözöltem, megköszöntem a fáradozásait, majd a kérdéseket, amelyeket gondolatban már megfogalmaztam, leírtam. Bíztam abban, hogy Alex visszajön még ide.

Felvétel

Elindultam a megadott útvonalon, hogy megnézzem a kamerafelvételeket. Mialatt szeltem a folyosókat, egyre inkább kezdtem nézelődni, a környezetre koncentrálni. Addig szinte csak magammal törődtem, s a körülöttem lévő világ háttérbe szorult a félelmeim és talán a bennem maradt gyógyszerek hatása miatt.
Akkor tűnt fel igazán, hogy Egonomik mennyire különbözik az addig általam látott helyektől. Valóban mindenütt rend és tisztaság uralkodott, és biztosan a technológiával sem voltak gondok, ahogy azt Alex is írta. Minden egyes lépésemet kísérte egy különös hangulat, amit hol a rikítóan fehér, hol a halványkékes megvilágítás és a különös szag adott. Az állandó neonzúgás és az ablakok hiánya teljesen mesterséges és rideg teret alkotott.
Az egyhangú, fehér csempékbe meredve sétáltam, mígnem megtaláltam a fémajtót; egy rajta lévő táblán ez állt: AUDIOVIZUÁLIS KÖZPONT. Beütöttem a kódot. Az ajtó kinyílása után automatikusan fények gyúltak a félkör alakú, nem túl nagy teremben. A félkör mentén végig egy irányítópult húzódott, mely négy billentyűzetből és számos egyéb gombból állt. Négy számítógép emelkedett ki a pultból, mellettük egy-egy mikrofon állt. A bal szélen egy multimédiatorony csúcsosodott. A plafonról lógva, a sarkokba állítva és az ajtó felöli falra erősítve összesen tizenkettő különböző nagyságú hangfalat számoltam meg. A pult feletti falat látni sem lehetett a képernyőktől. Középen helyezkedett el egy igen széles monitor, tőle mindkét oldalt hat-hat kisebb két sorba rendezve. Leültem a pult közepén az egyik székbe, majd tüzetesebben végigpásztáztam az irányítópaneleket. Könnyű dolgom volt, ugyanis egy nagy, tipikusan piros bekapcsoló gombbal sikerült szinte az egész szobát üzembe helyezni. A halk zúgásból tudtam, hogy a gépek beindultak, ezt alá is támasztották a később bekapcsolódó monitorok is, amelyek még csupán halkan sisteregtek.
Feltűnt, hogy mind a négy billentyűzet mellett volt egy apró panel, amelyek négy gombot tartalmaztak, és a következő feliratokat viselték: Rendszer, Karbantartás, Készenlét, Archívum. Megnyomtam a Készenlét gombot, erre a képernyők azonnal Egonomik különböző termeit, szobáit mutatták. A nagy képernyő is feloszlott egy háromszor hármas táblára, amiben szintén minden cella egy másik helyszínt figyelt. Kizárólag az előttem lévő klaviatúra fölött helyezkedett el egy gombsor, kilencig beszámozva. Azonnal gondoltam, hogy az egyik cellát nagyítja ki teljes méretre. Megnyomtam az ötödik gombot, mire a középső felvétel terítette el az egész monitort. Az udvart mutatta. Kint éjszaka volt, de a reflektorok bevilágították a teljes területet… a tömegsírt is. A feszület nem mozdult azóta, hogy beleállítottam a földhalomba… egy halottba…
Gyorsan leütöttem egy másik gombot találomra, mire egy folyosó képe merevedett ki. Akárcsak egy fénykép olyan mozdulatlan volt ott minden. Az ajtókon lévő számokból rájöttem, hogy ez is egy a lakóterületekből.
-Ez mind szép és jó, de én nem a jelenre vagyok kíváncsi, hanem a múltra.
Lenyomtam hát az Archívum gombot, a nagy képernyő halványkékre váltott, rajta egy fekete felirattal:
Kérem várjon…
A rendszer inicializálja a felvételeket.
Közben azon aggódtam, hogy jelszavas védelemmel van ellátva az adattár. „Alex csak nem hiába küldött ide. Ha kellene jelszó, megadta volna. Az üzenetben is azt írta, hogy alacsony biztonsági szintű helyiség. Gondolom ide elegendő a belépőkód. Remélem…”
Úgy is volt. A gép kiírta, hogy válasszak kamerát. Egytől százötvenkettőig voltak számozva négyes vagy hármas szakaszokra osztva, aszerint, hogy egy teremhez, hány kamera tartozott, azonban körülbelül a számok fele le volt tiltva, ezek mellett egy piros felkiáltójel és ez a szöveg állt: MAGAS PRIORITÁSÚ HELYISÉG. EZ A KAMERA CSAK A BIZTONSÁGI MEGFIGYELŐ KÖPONTBÓL ÉS AZ IGAZGATÓI IRODÁBÓL ÉRHETŐ EL.
-Nem is gond. Az ebédlő nem számít magas biztonsági szintű helyiségnek.
Nem kellett sokáig görgetnem a helyszínek listáját, mire megtaláltam az ebédlőt. Beütöttem az ebédlő sorszámát. Négy dátum jelent meg, ami az ittlétem alatt eltöltött négy napot takarta. Ekkor visszaemlékeztem arra a napra, mikor még leszíjazva tartottak megfigyelés alatt. Akkor azt mondták, három napja vagyok itt, ezért kijelöltem a harmadik dátumot.
Nagy feketeség borította el a nagy monitort is, csupán egy számláló fehérlett a jobb alsó sarokban. Nulla óra nulla percet mutatott, a másodpercmutató értéke nőtt.
-Biztos le vannak kapcsolva a lámpák.
Ez meglepett, hiszen szinte mindig erős „neonfényárban úsztam” ittlétem alatt. Biztosan az automatika időzítette a különböző termek fényellátását.
-Tekerjünk egy kicsit!
A billentyűzet alatt volt egy gombsor, melyeken a magnókról, videókról illetve egyéb lejátszókról megszokott ábrák mutatták funkciójukat, úgymint tekerés vissza, lejátszás, megállítás, stop, tekerés előre. Megnyomtam a jobb szélsőt, azaz a tekerés előre gombot. Az óra mellett megjelent egy iksz és egy kettes, ami a kétszeres sebességű lejátszást jelentette, de a képernyő továbbra is fekete maradt. Megnyomtam még egyszer a tekerés gombot, de még mindig semmi. Nyolcszorosra gyorsítottam. Az óra sebesen pörgött, elérte a hajnali három órát, a neoncsövek bevilágították a teljes ebédlőt. Megnyomtam a lejátszás gombot, újra rendesen járt az óra. A kamera rálátott szinte az egész teremre, még a konyha felöli pult egy részét is lehetett látni. Egy szürke kezeslábasba öltözött férfi csoszogott be lassan a képbe, húzva maga után a felmosót és a kerekes vödröt. Elvonult a konyhába.
-Ez nem az a rész, amit én keresek.
Tizenhatszoros gyorsítással néztem végig, ahogy felmos a takarító, ahogy a konyhai személyzet egyik tagja letörli, majd berendezi a pultot. Majd hat és hét óra között köpenyes emberek jönnek, esznek és mennek. Ugyanez dél és egy óra között. Néha ugyan a két étkezés között bejött egy-két dolgozó egy kávéra, de a gyors lejátszás miatt egy szempillantásnyi idő volt csak. Öt óra után nem sokkal emberek özönlöttek be, négyszeresre vettem vissza a tekerést. Mikor már nem csak doktorok, hanem takarítók és öltönyösök is ellepték a helyet, visszakapcsoltam normál sebességre.
Gondoltam, hogy ez lehet az a bizonyos rendkívüli megbeszélés. Nagy volt a nyüzsgés, nem jutott mindenkinek ülőhely. Habár hang nem tartozott a felvételhez, azért el lehetett képzelni a morajlást, amit ekkora tömeg képes előidézni: a suttogásokat, a halk kérdezősködést, hogy vajon miért ez a nagy felhajtás?
Hirtelen azonban elhallgattak, mindenki az ajtó felé szegezte a tekintetét. Voltak néhányan, akik hátráltak. Az ebédlő bejárata nem esett a kamera perspektívájába, ám tudtam, hogy mi döbbentette le az embereket.
Besétáltam a képbe – mármint Iván. Nem is tudtam valójában, hogy viszonyuljak az esethez. Elvégre mégiscsak az én testem, habár semmi közöm nem volt ahhoz, hogy mit tesz. Az ember túlnyomórészt az akaratával határozza meg, hogy ki is valójában. El kellett fogadnom, hogy mivel sem a szándékom, sem a gondolatom nem befolyásolhatta azt, ami megtörtént, így végleg elkülönítettem Ivánt magamtól. Nem létezett mi, csupán ő és én.
Egy világoskék nadrág volt rajta, felsőtestén az izmok erősen megfeszültek, a nyaka kieresedett. Leszegezett szemöldökkel nézett lassan körbe a teremben, ajkai úgy remegtek, mintha visszafojtaná a vicsorgást. Ökleit hol összeszorította, hol kiengedte. Addig-addig bámészkodott, mígnem felfigyelt a kamerára, pont belebámult, itt azonnal megállítottam a felvételt. A billentyűzet szélén volt egy görgő, amivel ki bírtam nagyítani a kimerevített képet. Az arc elterítette az egész monitort.
-Ez nem én vagyok!
Pedig az én arcom volt, de annyira eltorzította Iván embertelenségének a megnyilvánulása, hogy alig ismertem magamra. A szemei annyira véreresek voltak, hogy a szembogártól eltekintve teljesen kipirosodott az egész. Visszaállítottam a képet normális méretre és folytattam a lejátszást, közben felkészültem a borzalomra.
Nem tudom mi késztetett arra, hogy végignézzem. Elvégre azért küldött ide Alex, hogy elhiggyem, amit Ivánról mondott. Eddig is hittem neki, így fölösleges volt ezt a felvétellel bizonyítani, mégis valamiért végignéztem.
Mialatt Iván a kamerát leste, addig a tömeg szinte ledermedt, némán figyelt. Néhányan tudták, hogy bármilyen hirtelen mozdulat megijesztheti és feldühítheti Ivánt. Azonban látszott rajta, hogy már így is dühös.
Sok kísérletet végezhettek el rajta éber állapotában, ami az ő primitív nézőpontjából kínzásnak tekinthető. Így reagál az állat, s Iván sem lehetett több a környezetére közvetlenül, ösztönösön reagáló lénynél. Hatalmasra tátotta a száját, valószínűleg ordított egyet. De nem csak egy szimpla kiáltásnak tűnt. Artikulált. Talán valamit mondott is, de nem tudtam a szájáról leolvasni. Onnantól kezdve elszabadult a pokol. A tömeg felé rohant, fölugrott az egyik asztalra, onnan be az emberek közé. Kitört a pánik. Néhányan az ebédlő bejárata felé próbáltak menekülni. Iván visszaugrott az asztalra, nekiszaladt, majd egy hihetetlen ugrással a menekülők és az ajtó elé állt.
Belekezdett a mészárlásba. Néhánynak azonnal eltörte a nyakát. Volt, akit kegyetlen és embertelen mozdulatokkal terített le. Gyorsasága félelmetes volt. Ugrott, futott, guggolt, ütött, rúgott, sőt némelyiket meg is harapta. Az ebédlő végén nagy torlódás volt. Akik a konyha felőli kijárattal próbálkoztak, azok még a pulton is át akartak mászni. Iván átrugdosta őket, majd ő is utánuk ugrott, innen már nem láttam, hogy mi történik, kiment a képből. Itt emlékeimre hagyatkozva kitalálhattam, hogyan is végzett szerencsétlenekkel. Felrémlettek a konyhakésekkel fölszabdalt testek.
Olyan gyorsan visszaért Iván az ebédlőbe, hogy utolérte azokat is, akik visszafordultak és újra a bejárat felé igyekeztek. Iván mindkét kezében egy-egy igen hosszú, véres, konyhai kést tartott, széles karmozdulatokkal ölte halomra a megmaradtakat.
Tetőtől talpig véres volt már. Kettőnek sikerült elszaladnia, kirohantak a képből. Iván lendített egyet, majd utánuk hajította a késeket. Biztosan eltalálta őket. Odagyalogolt hozzájuk. Mire visszajött képbe, akkorra már újra nála voltak a kések. Ezután körbejárt az ebédlőben és átvágta azok torkát, akik még mozgolódtak, vagy akiket még az elején leütött. A konyha felől távozott.
Vegyes érzések kavarogtak bennem. Legerősebb a borzalom volt, ami a félelemmel együtt a gyomromat marta. Ott volt még a meglepődöttség, ami abból adódott, hogy képes a testem ilyen - majdhogynem emberfeletti - gyorsaságra, erőre, ügyességre.
Az addig passzívan tűrt fejfájás legfőképp szúró, néhol lüktető erővel tört elő. Szörnyen éreztem magam. Ilyen gyötrelmek közepette fogalmazódott meg bennem egy újabb kérdés: „A mészárlás után ébredtem fel. Akkor miért nem voltam véres? Miért volt rajtam ing és cipő, mikor Ivánon egy véres nadrág volt? Megfürdött és átöltözött volna? Ez nem vall rá. Talán mégsem olyan esztelen? Netán Alex tette ezt? Nem. Ő nem tehette. Azzal sokat kockáztatott volna, mert Iván bármikor fölébredhetett volna. Annyi a kérdés. Bárcsak beszélhetnék Alexszal legalább telefonon.”
-Telefon? – mondtam hangosan. – Miért nem hívott eddig segítséget. Egyáltalán miért nem jön valaki segíteni. Csak feltűnik valakinek ott kint, hogy itt valami nincs rendben.
Jobban visszagondolva nem emlékeztem egyetlen telefonkészülékre se. Még abban az irodában sem volt, ahol Alex üzenetét találtam. Legszívesebben addig rohangáltam volna mindenfelé, amíg egy kijáratot nem találok. Sajnos Ivánt nem vihettem ki innen; főleg nem azután, hogy a saját szemeimmel láttam, hogy mire képes. Ez az én felelősségem, annak ellenére, hogy nem én hoztam létre Ivánt.
A gondolatok, a kérdések és a fejfájás nagyon leterheltek. A testem elnehezült. Elterültem a székben, fejem a plafonra meredt. Egy lámpa világított a szemembe. Az erős fehérség lassan elhomályosult, végül teljesen elsötétedett…
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.